„Jaj, de unom a politikát / Inkább engem törődne, és csinálnánk egy kisbabát!” – énekli Gizella az István a király című rockoperában. Gondolom, sokan vannak így ezzel, legalábbis ami a politikát illeti. Arról nem tehetünk, hogy éppen a politika tölti be életünk minden egyes napját, percét, mert még a családi ünnepek hangulatát is meghatározza, megüli jelenünket, olykor irányt is szab másnapunknak, még a legközelebbi rokonunkhoz fűződő viszonyunkat is befolyásolja.
„A politika a lehetőségek művészete”, mondta Otto von Bismarck egykori vaskancellár a XIX. században, azóta viszont tudjuk, hogy a politika bizonyos korszakokban a lehetetlenségek művészetévé is vált a politikusok kezében.
Ez is egy szakma, mint a villanyszerelőé, az agysebészé, az oroszlánidomáré vagy a reklámszövegíróé. A különbség talán csak annyi, hogy ez utóbbiak szakmai teljesítménye mérhető, vagyis ha sötétségbe borul a lakás, nem jön meg az eszünk, fenevad martalékává leszünk munka közben, vagy nem vásárolják meg a reklámozott árut, akkor kudarcot vallunk az említett szakmában.
A politikus sikere azonban hosszabb távon a szavazatok számában mérhető. De van még egy különbség: a politikusnak nem valamilyennek kell lennie, hanem valamilyennek látszania kell. Mondhatjuk tehát úgy is: a politikus a látszatok mestere. Vagy művésze, ha elég ügyes. Mert valljuk be: nincs annál nagyobb művészet, mint a legtarkább társadalmi rétegek, különböző érdekeltségű és értékrendű emberek között a konszenzus látszatát kikovácsolni, közös nevezőre hozni gazdagot és szegényt, libacombot fogyasztót és zsíroskenyeret harapdálót, munkaadót és munkavállalót, kereskedőt és fogyasztót, globalistát és lokalistát, gyalogjárót és autón gurulót.
Jogosan merül fel tehát, hogy egy politikus, legyen a ranglétra bármelyik fokán, kit-mit képvisel a megnyilatkozásaiban. Pályájuk kezdetén saját gondolataikat vegytisztán vállalják, később azonban már – mint említettem – minél nagyobb konszenzust kell teremteni, így hangoztatott véleményüket már árnyaltabban, tetszetősebben kell kialakítani, s amikor még nagyobb konszenzust kell teremteni, akkor már bele-belefér egy-egy kisebb-nagyobb csúsztatás, ami még nem nevezhető hazugságnak, az csak a későbbiekben csúszik be olykor, de ez nem szakmai feltétel, nem is jellemző mindegyikre. Kétségtelen azonban, hogy minél magasabb szinten kell helytállnia a politikusnak, annál több gazdasági csoport- és magánérdeket kell összekovácsolnia, közös nevezőre hoznia a szociális szempontokkal, és még a külföld felé is jó arcot kell mutatnia, a tévében is jó arcmimikát kell magára öltenie, s így eljutnia a megmérettetést jelentő szavazatpiacra.
Ilyen értelemben a politikusnak több fajtája létezik. Van, aki úgy véli, hogy a valóság rettenetét kell őszintén feltárni, gondoljunk csak Winston Churchillre, aki 1940 májusában ezekkel a cseppet sem megnyugtató szavakkal szólt a tömegekhez: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”. Van, aki ezzel szemben derűsebbnek mutatja a valóságot, gondoljunk csak a magyarországi Rákosi-korszakra, amikor azt hallották folyton az emberek, hogy „épül, szépül a szocializmus hazája”. Van, aki minden pillanatban megnyugtatni igyekszik hazája polgárait, hogy bár van veszély, „védő kart” nyújt feléjük (persze, ebben a teremtőnek is jut némi szerep).
Természetesen a politikusoknak is sokszor engedniük kell, mert kompromisszum nélkül semmire sem mennének. Gondoljunk csak Iohannis román elnök minapi nyilatkozatára, amelyben hangsúlyozta, hogy a schengeni övezettel kapcsolatos osztrák vétő miatt nem lenne helyes most általános bojkottot alkalmazni Béccsel szemben, mert az még távolabbra lökné a román csatlakozás lehetséges időpontját.
Itt a nagy kérdés: az elveikhez minden körülmények között ragaszkodó vagy a „cél szentesíti az eszköz” elvét valló politikus cselekszik helyesen? Az igazi döntőbíró – ez már szinte közhely – maga a történelem. Messzi távlatokból minden másképp látszik, mint a rövidlátóbb jelenben. Gondoljunk Görgeyre: történészek ma is vitatkoznak, hogy kellett volna-e az utolsó huszárig harcolni, vagy inkább megkímélni a katonák tömegeit a jövő számára.
Visszatérve a rockoperabeli Gizellára: az unható politikával szemben alternatívát jelent-e a kisbaba nemzése? Egyszer talán eljő a normális állapot, amikor ez a kettő nem egymás ellentéte lesz. De ezt már csak e kisbabák utódai fogják megteremteni.
