A szegények felkarolása, a társadalmi igazságosság, a szeretet és a béke.
XIV. Leó pápa ezeket az értékeket hangsúlyozta a múlt hétvégén beiktatási szentmiséjében. Azt mondta, az egyház tekintélyének a szeretetben kell gyökereznie, nem pedig a vallási propagandában vagy a hatalom eszközrendszerében. Olyan egységes egyház mellett foglalt állást, amely mindenkit befogad, értékeli a sokszínűséget, elutasítja a gyűlöletet és a megosztottságot.
A pápák az utóbbi időben soha nem neveztek meg konkrét államokat,
kormányokat, szervezeteket, társadalmakat, hanem csak úgy „általában” utaltak a
bajokra. Így tett az új egyházfő is, amikor úgy fogalmazott: „Korunkban még
mindig túl sok viszályt, túl sok sebet látunk, amelyet a gyűlölet, az erőszak, a
megannyi előítélet, a különbözőségtől való félelem és egy olyan gazdasági
paradigma okoz, amely kizsákmányolja a Föld erőforrásait, és marginalizálja a
legszegényebbeket”. Olyan jövendőt rajzolt szemünk elé, amelyben „béke
uralkodik”.
Ezek a szavak olyan időszakban szálltak fel az égre, amikor itt, a civilizáltnak és kereszténynek mondott Európában választási kampányok, valóságos választási belháborúk közepette tombol a nemzeti színek és békekövetelések mögé bújtatott gyűlölet, előítélet, hangzatos hazugság.
Mi legalább legyünk most konkrétabbak, mint a pápák. Például a legutóbbi romániai elnökválasztáson egy korunk szellemi színvonalához méltó, matematikából a Sorbonne-on doktorált, civilizált hangnemben politizáló ember lett a győztes. Ellenfele viszont sokakat elborzasztott a kampány idején uszító, hergelő beszédstílusával. Köznevetség tárgyává vált, amikor újságírók kérdésére, miszerint a Föld lapos vagy gömbölyű, azt felelte, hogy ezt a tudósoknak kell eldönteniük, ami pedig a dinaszauruszokat és földönkívülieket illeti, ígéretet tett arra, hogy ha majd az elnöki palotába költözik, nyilvánosságra hoz „minden rejtett igazságot”.
Persze ez nem műveltségi vetélkedő volt, nem is lehetett, hiszen nem voltak egy súlycsoportban a versenyzők. A tét sokkal nagyobb volt, mégpedig az, hogy milyen jövőjű Románia épüljön tovább. Az államfői székért vetélkedők kétféle nézetrendszere finoman szólva is tűz és víz volt. Az utolsó pillanatig sem lehetett holtbiztosra venni, hogy ki lesz a nyerő, mert a várható szavazati arányok között nem volt olyan óriási az eltérés.
És talán ez a legnagyobb baj. Ez a jegyzet nem akar ünneprontó lenni, de Nicusor hívei számára lehet-e igazi diadalnak tekinteni, ha a befutó mindössze 7,2 százalékponttal (vagyis csupán néhány „vastagabb” hajszállal) előzte meg Simiont?
Nem lehet tagadni, hogy két, majdnem egyforma nagyságú romániai társadalom létezik. Hogyan kezelhetőek egy olyan országnak a problémái, amelynek társadalma alapvető értékek mentén, összeforraszthatatlanul megosztott? És ez nem csupán a románoknak, hanem a romániai magyaroknak is a jövő terhét jelenti. Utóbbiaknak az anyaországi honfitársaira is vonatkozik ez a lehetetlen állapot. Persze, napjainkban az amerikai társadalom is két részre darabolt lázas test, és Európa nyugati részén is „hasadnak a tudatok”.
De önmagában még nem lenne tragédia ez a végletekig polarizált állapot, hiszen az egészséges társadalmakban megférne egymás mellett sokféle világnézet. A rettenet inkább abban rejlik, hogy e széthúzás erőszakos, gyűlöletteljes medrekben folyik, és az erőszakosabbik fél egyre hajlamosabb saját nemzetének árulójává, senkiházivá minősíteni önnön társadalmának másik felét, ahová akár a saját, másképpen gondolkodó rokonát, családtagját is besorolja.
Ráadásul éppen a legnagyobb gyűlöletkeltők hivatkoznak a leghangosabban a
keresztényi értékekre, a régi ordas eszméket feléleszteni kívánók e téren az élen
járnak.
Az ellenségképzés normává fejlődött univerzumában próbálják tehát a pápák kihalászni az érdekek és viszályok örvényéből a romlatlan szeretetet, a társadalmi igazságot, a békét, legalábbis azt, ami még megmaradt és megmenthető belőlük. De ezt csak szavakkal, imádsággal tehetik. Az ő lelki szavazótáboruk tagjai maguk a szegények, a kiszolgáltatottak, a margóra szorultak, akik joggal érzik úgy, hogy nem számítanak semmit a közélet zajos terepén, ahol emiatt valamiféle „értékválasztói űr” keletkezik e szélre sodort rétegek számára.
Ezt az űrt próbálja kitölteni az egyház, amelynek a lélek terepén nincs pártpolitikai konkurenciája. Még akkor sem, ha megannyi világi párt, szervezet valamiféle keresztényi köntösbe csomagolva igyekszik eladnia magát.
A Vatikánnak ilyen értelemben könnyebb a dolga, mint a politikai szereplőknek. A katolikus egyháznak nem kell utólag bizonyítania, hogy igaz dolgok hangzanak-e el szentbeszédekben, pápai megnyilvánulásokban, hiszen aki eleve hisz, az bármiféle ellenkező tapasztalattól függetlenül is hisz. Ebben rejlik a hitnek ez a hatalmas előnye a valódi kampányígéretekkel szemben: az igazán hívő ember akkor is bízni fog az „isten megsegít” igazságában, ha saját tragikus sorsa esetleg nem igazolja vissza ezt, s ezért elfogadja a kifürkészhetetlen utak törvényszerűségét.
A való világ viszont még inkább kifürkészhetetlen, hiszen a közgondolkodás
összezagyválásának korát éljük. Gondoljunk csak az értékzavaros politikai beszédekre, az internetes betyárkodások, „trollkodások”, félrevezetések tengerére. Mindez alkalmas arra is, hogy bizonyos politikai szereplők lépten-nyomon bevonják csalfa közbeszédükbe a teremtő nevét (melyet szó szerint hiába vesznek a szájukra), s ezáltal a pápai intelmekben oly sokszor hangoztatott fogalmat, a szeretetet hamis politikai termékké alakítsák, „tükör által” még homályosabbá tegyék.
Rovat: VÉLEM ÉN
