„Elődeink abbéli félelmei, hogy Trianon után feloldódunk a többi nép olvasztótégelyében, talán soha nem volt reálisabb, mint napjainkban.” Ez a mondat Magyarország új köztársasági elnökétől származik. A gondolat ugyanazt az aggodalmat idézi, amelyet 188 évvel ezelőtt Vörösmarty Mihály fogalmazott meg a Szózatban, amelyben a „nagyszerű halált” mint a nemzet sorsának egyik lehetséges előképét
rajzolta meg. Mindkét idézetben egyfajta figyelmeztetés rejlik, miszerint a magyarság most még tehet valamit azért, hogy ezt a végzetes feloldódást elkerülje.
Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a két korszak közötti számos különbséget, például azt, hogy nagy költőnk abban a történelmi időszakban írta versét, amikor a magyar nemzeti öntudatot kellett felébreszteni egy birodalmon belüli alárendelt helyzetben, egy majdani, országhatárokon belüli önálló nemzeti lét álmát óhajtva megvalósítani.
Azóta a magyarok megvívtak egy szabadságharcot, amely elbukott, de amelynek emléke és tanulsága már nem engedte, hogy annak a bizonyos nemzeti öntudatnak a szellemét bárki visszagyömöszölhesse a palackba. A későbbi kiegyezés az osztrákokkal
már egyfajta félsikerként volt elkönyvelhető, de az első világháború után létrejött az az ellentmondásos helyzet, hogy a nemzet nagy része nem esett egybe az országhatáron belüli területtel. Ezután sokan kezdtek ismét nemzethalálról beszélni, holott ez mind a mai napig nem történt meg.
S közben ott lógott a levegőben a nem tisztázott kérdés, hogy mit is jelent pontosan a nemzet fogalma, mennyiben különbözik az állampolgári lét földrajzi meghatározottságától. Az olasz nyelvben például amikor az „olasz nemzetről” beszélnek, az szó szerint az olasz állampolgárok összességét jelenti. Az olaszságnak azt a nagy ernyőjét, amely alatt egyaránt otthon érzi magát az amúgy végletekig lokálpatrióta szellemű venetói, lombárdiai, nápolyi, szicíliai, calabriai, szardíniai. Pedig
ezek történelmi múltjukat, kultúrájukat, nyelvüket illetően távolabb vannak egymástól, mint a magyarok a szlovákoktól, a horvátoktól vagy a románoktól. Ezek az itáliai „külön világok” A XIX. században mégis egy országhatáron belül akartak önként egységbe tömörülni, miközben ugyanabban az évszázadban itt, Közép-Európában éppen a történelmi múlt és a nyelvbéli összetartozás alapján akartak önálló, úgynevezett
nemzetállami egységekbe szerveződni, kiszakadva a nagyobb birodalmi formációkból.
Nos, ha az egykori nagy birodalmaktól való függetlenségi törekvések közepette még a vesztett csaták és háborúk után sem következett be a nemzet halála, akkor miért is üti fel a fejét a félelem az olvasztótégelyben való felolvadástól éppen most, amikor az európai uniós tagállamok saját akaratukból dönthetnek, mennyire és milyen
formában hajlandók és képesek részt venni az integrációs folyamatokban?
Egy biztos: a nemzeti önazonosság kérdése korunkban még mindig alapvető mozgatóerő, a nagy történelmi viharokban pedig sokszor megnyugtató kapaszkodó minden nemzet számára.
A legnagyobb veszélyforrás viszont az, amikor ez a nemzeti öntudat önzővé válik, és megtagadjuk más nemzetektől a jogot ugyanennek az önazonosságnak az érvényesítéséhez. Az orosz agresszor által megtámadott, szuverén Ukrajnát például egyes politikai erők „csinált országnak” nevezik, tagadva, hogy egyáltalán létezik ukrán nemzettudat.
Nos, ha netán eddig nem létezett volna, az agresszió óta biztos, hogy az életre kelt. A nemzeti öntudatoknak ugyanis az a természetük, hogy attól kapnak igazán erőre, amikor el akarják nyomni.
A valóság persze ennél sokkal bonyolultabb. A különféle országhatárokon belül a nemzeti kisebbségek jogait ugyanúgy tiszteletben kellene tartani, mint az úgynevezett többségi nemzetekét, s ez vonatkozik a most szabadságharcukat vívó ukránokra is, akik saját sorsukat tekintve levonhatják a tanulságot, hogy nekik is kezelniük kell területük magyar kisebbségének a jogait. S persze vita tárgya mostanában az is, hogy az ukránokat támadók és az ukránokat segítő hatalmak saját egyéb, üzleti, geopolitikai és más megfontolásai között nem szenved-e valóban csorbát az ukránok jövőbeni nemzeti
függetlensége.
Ami viszont a magyar nemzettudatot illeti, kissé megtévesztő az a tény, hogy mögötte a történelem során mindig az adott politikai hatalom narratívája húzódott meg. A nemzeti érzés minden korszakban valamilyen ellenségképpel volt összekapcsolható. A Horthy-korszakban például az akkori, szovjet ihletésű kommunista mozgalmakkal állították
szembe, ehhez hozzájárult a területvesztéssel összefüggő visszavágás óhaja is. A kommunista időszakban a nemzeti érzés a kapitalista rendszerekkel szembenálló szovjet tömbhöz tartozást is jelentette, amennyiben az volt a hivatalos álláspont, hogy a szocialista rendszer biztosíthatja csak a nemzetek szabadságát, a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” önállóságát.
Aztán jött a rendszerváltás, amely éppen a szovjet tömb és a kommunista hatalom „nemzettagadását” akarta visszájára fordítani. Azután jött az európai uniós tagság, amely mellett az volt a legfőbb érv, hogy a nemzet hatékony működését és a felzárkózást éppen az integrációs együttműködés, az országhatárok átjárhatósága
biztosíthatja. Ma pedig a nemzeti öntudat jegyében éppen ez utóbbit kérdőjelezik meg, de azért nem nagyon, csak annyira éppen, hogy mégse túlzottan legyen megkérdőjelezve, csak annyira, hogy ne kelljen füttyre táncolnunk. Politológusok tucatjai próbálják most értelmezni e narratíva tekervényeit.
Pedig létezik egy másik, az a valódi, természetes és szívből jövő nemzettudat, amely nem a gerjesztett indulatokból és gyűlöletből, hanem elődeink sorsából, gyerekkori emlékeinkből, felnőtté válásunk megélt eseményeiből és a világról szerzett, tanult ismereteinkből táplálkozik mindenfajta doktrínától függetlenül, politikai sorvezető nélkül, pillanatnyi hatalmi érdekektől megtisztítva.
Akkor biztosan nem oldódunk fel a többi nép olvasztótégelyében.
Rovat: VÉLEM ÉN