Miközben napi teendőimet végzem, teszek-veszek, bevásárlok, enni adok a macskáknak, feleségem utasításait követve olykor takarítani is igyekszem, zuhanyozom, fogat mosok és nyugdíjasként még próbálom írogatni hétről hétre a jegyzeteimet, észrevétlenül settenkedett el mögöttem az idő. Megöregedtem. A valóság emlékeztet a tükör undokságával, a haj fehéredésével, a buszban átadott ülőhelyekkel, a fiatalok körében látszó elbácsisodással.
S közben átsuhannak fejemben a közhelyek, mint például az, hogy mindenki csak annyira öreg, amennyire annak érzi önmagát. Persze, minden relatív. A huszonéves Petőfi völgyében mégy nyíltak a kerti virágok, amikor ő már panaszkodott az „amott” lévő bérci tető hótakarójára, sötét haját őszbe vegyültnek vélte látni. Aztán olvasom az interneten az irodalmi idézeteket, amelyekből kiderül, hogy az élet olyan, mint egy szoba, amely eleinte csupa nyitott ajtóból áll, de ezek fokozatosan bezárulnak előttünk, ahogy öregszünk. De sokan az előnyökre is felhívják a figyelmet, miszerint az alkonyi korba belépve az embert megvédi a bánatoktól a jótékony közöny. Roald Dahl angol novellista és regényíró pedig kifejtette: az élet vége felé mint valamiféle meleg köd, úgy ereszkedik egyfajta lelki nyugalom az emberre, immár a múlté minden harc, véget ért a különleges teljesítményekért vívott végeláthatatlan küzdelem.
Találóan szép gondolatok ezek, amolyan megnyugtatóak. Más kérdés, hogy az öregedő ember ezen a földön mégsem mentesül a társadalmi körülményektől, amelyek továbbra is hatással lesznek magánéletére is. Merthogy idelenn, a földkéreg felszínén minden emberi lényben ketyeg a biológiai óra. A civilizáció áldásainak a következményeként például míg 1950-ben 48 év volt a várható élettartam a Földön, az előrejelzések szerint 2050-re ez meghaladhatja a 77 évet. Addigra a világszerte élő 60 év fölöttiek száma a mai mintegy 900 millióról eléri majd a több mint 2 milliárdot. A hosszabb élet viszont komoly kihívást jelent a jövő társadalmainak, főként úgy – Írják a szakértők –, hogy a legnagyobb növekedés nem is a gazdag és fejlett országokban, hanem a fejlődő államokban várható.
A legnagyobb kérdés pedig, hogy vajon honnan fogják előteremteni az idős lakosaik eltartásához szükséges forrásokat? Mint olvasom, ez az óriási változás egyrészről jelentős terhet ró a fejlődő országbeli emberek vállára, hiszen a hosszabb élet nagyobb nyugdíj-megtakarítást igényel, az elöregedő országok vezetőinek viszont nem kis gondot jelent majd előteremteni az idősek ellátására felhasználható forrásokat. A fejlett világban például az idős korhoz kapcsolódó költségek már most is az állami kiadások 40 százalékát teszik ki – hívja fel a figyelmet az általam idézett tanulmány. Az OECD becslései szerint a fejlődő gazdaságok állami kiadásai ennél jóval nagyobb arányúak lesznek. Az elöregedéshez kapcsolódóan a fejlődő piacok kormányai kénytelenek lesznek az egészségügyükre is nagyobb kiadásokat szánni.
A jövőben várható globális változásokat nem fogom megérni, viszont nagyon is megélem az öregségemben változó múltat. Az én biológiai amortizációmmal párhuzamosan ugyanis a történelmi korszakok emléke is átalakul, talán fakul, talán egyértelműbbnek, árnyaltabbnak, sőt, olykor a korábbiaknál is ellentmondásosabbnak tűnik. A magam korú ember, aki az ötvenes évek közepén látta meg a napvilágot Magyarországon, olyan politikai légkörben nőtt fel, amelyben egy nemzetköziséget, szocializált társadalmat hirdető, egyértelműnek látszó mesét szívott magába, amikor a munkáshatalmat és a kapitalista múltat eltörölni sürgető rendszert valamiféle történelmi ígéret földjének nevezték. Erre halad a világ, a kommunizmusban már nem lesznek egymással harcoló osztályok. Ez a gondolat vert gyökeret. Később azonban kiderült, hogy nem az a harc lett a végső, Francis Fukuyama úgy vélte, a hidegháború végével a liberális demokrácia győzedelmeskedett, és az emberiség történelmi fejlődése politikai értelemben elérte a csúcsát. Kétségtelen, hogy Magyarországon már nem a munkásököl-vasököl, a kétkezi munka kultusza uralja a köztudatot, hanem a haszon, a jutalék, a tőzsdei osztalék, ami pedig a korábbi szocialista embereszményt, a munkásember hivatalosan megformált sztereotípiáját illeti, annak helyébe a vállalkozó, nyereségre szert tevő ember ikonja lépett.
De tény, hogy a múlt minden részletét ma már másként érzékelem, mint egykor. Ma már másképpen látom a Kádár-korszak legvidámabb barakkját, a brezsnyevi pangás időszakát, a rendszerváltás illúzióit, a kelet-nyugati hidegháborúnak és jelenkorunk melegháborújának a logikáját, a propaganda és a valóság mindennapi birkózását, a valódi és a legendai nemzetkép közti különbséget.
Németh László szerint az öregségben az a szép és szomorú, hogy ekkor már az ember túlságosan tisztán látja, mi az, ami igaz s mi az, ami nem. Vagy mégsem látja tisztán, talán tükör által homályosan. De addig jó, amíg az embert idős korában is izgatják még a világ titkai, képes dacolni a közönnyel, így jut még neki egy kis szeglet az egyre öregedő világegyetemben.
