Az európai civilizáció határokon átívelő legsúlyosabb betegsége a fizikai tunyaság. Azt olvasom a maszol.ro hírportálon, hogy Románia a mozgásszegény életmód „bajnokai” között szerepel, az utolsó három uniós ország közé tartozik a sportolási szokások tekintetében. Az Eurostat legfrissebb adatai szerint a romániaiak mintegy 81 százaléka soha nem sportolt, vagy csak nagyon ritkán vett részt sporttevékenységekben.
Magyarország sem dicsekedhet, ugyanis egy kutatásból kiderült, hogy a magyar felnőttek több mint fele soha nem sportol. Mindkét országban azzal indokolják ezt, hogy nincs kedvük, nincs idejük, nincs pénzük.
Önigazolás tehát van bőven, magam is mindig találok indokot a lustaságra. Társadalmi jelenségről van szó. Sokan inkább másokat buzdítanak. Elhízott, lomha mozgású emberek foteljükbe süppedve, sörrel a kezükben ontják szidalmaikat a tévé előtt, amikor egy focista mellélövi a labdát.
Hiába, a civilizáció meghozta számunkra az izmok sorvadását és a vérkeringés lassulását segítő eszközöket, a gépkocsit, a liftet, a mozgólépcsőt, a tömegközlekedési eszközöket. Ebben a kényelmessé degradálódott világban csak a sportversenyek emlékeztetnek bennünket arra, milyen erősek és gyorsak voltunk egykor mi, emberek az autó- és
liftmentes korokban. Amit ma sportnak nevezünk, az a régmúlt időkből elhagyott természetes mozgás újrafelfedezése. A tohonyák fotelfüggő serege éppen azért csodálja a médiában megjelenített fittséget, mert az már nem természetes része az életének.
Aki mégis beépíti életébe a sportot, pénz nélkül is megteheti, kivéve, ha azt divatként is űzi, hiszen a kereskedelem számára nagy üzlet, elég csak egy sportáruházban megnézni a jobbnál jobb cipők, sportruhák, teniszütők árait. A foci hatalmas pénzeket mozgat, némelyik labdarúgót jogosan nevezik aranylábúnak.
A sportos megjelenés ugyanakkor arculatot teremt a politikus számára. Magyarországon most sokan figyelik áhítattal az egyik feltörekvő ellenzéki politikai személy karcsúságát, pocaktalan, egyenes tartását, s persze viszonylagos fiatalságát, ami szóbeli mondandójától és stílusától függetlenül is sokaknak imponál. A média rosszmájúbb része ennek tulajdonítja, hogy mostani miniszterelnökünk hosszabb szünet után újból
edzeni kezdett, Arnold Schwarzenegger társaságában is végzett edzőtermi gyakorlatokat. A fizikai erőfeszítés nyilvános bemutatása persze PR-célokat is szolgál egy ilyen szakmában, de ez önmagában is hasznos, hiszen a politikus így példát mutat a testmozgást mellőző választópolgároknak.
A történelemben egyébként több politikai vezető is használja az erőnlét fitogtatásának imázsteremtő hatását, legalábbis, ha valóban sportos alkat. Vlagyimir Putyinról például köztudott, hogy harcművészetekben ragyogóan teljesít, önéletrajza szerint tizenegy éves kora óta dzsúdózik, az orosz eredetű birkózásban, a szambóban is többszörös bajnok. Karatéban is kipróbálta magát, a bokszért is odavan, vén fejjel hokizni is megtanult.
Putyin 17. és 18. századi elődjének, Nagy Péter cárnak a természet adott nagy termetet és erőt. Kétméteres magasságával Európa egyik legmagasabb embere volt. Kljucsevszkij 19. századi orosz történész megállapította: „Nagy Péter óriás volt, egy egész fejjel magasabb volt azoknál, akik őt valaha is körülvették. A húsvéti csókváltásnál mindig úgy le kellett hajolnia, hogy a háta is megfájdult. Természetétől fogva erős volt, a fejsze és a kalapács állandó használata pedig még jobban kifejlesztette az izmait és ügyességét. Csövet tudott csavarni az ezüst tányérból, és egy darab posztót késsel röptében kettévágott.”
Vannak olyan történelmi személyiségek is, akiket éppen a sport mellőzőjeként idéznek. Winston Churchill állítólag a hosszú élet titkát firtató kérdésre egyszer azt felelte: whisky, szivar és semmi sport. Bizonyíthatatlan, hogy valóban elhangzott-e ez a mondat, sőt, egyenesen városi legendának tartják. Több forrás emlékeztet arra, hogy Churchill többféle sportot is űzött, még ötvenes éveiben is lovaspólózott, sőt még hetvenes éveiben is lovagolt. Eszerint, ha Churchill mondott is valaha ilyet (aminek amúgy sincs hiteles írott nyoma), legfeljebb viccnek szánhatta, saját életét egészen másképp élte.
A politikai szereplők fizikai erőmutogatása önmagában kevés ahhoz, hogy mérlegelni tudjuk, milyen szakmai-politikai teljesítményre képesek, hiszen a propaganda a mai médiaviszonyok közepette nem a tartalomról, hanem a látszatokról szól. Az átlagemberre mégis erősebb hatást gyakorol egy jó kameraállásból mutatott bicepsz vagy dombordó mellizom, mint egy érdemi érvelés.
De mi a helyzet velünk, választókkal, akikre bőven ráférne testünk erősítése? A sportközvetítések során mások testi erőfeszítéseit figyeljük és bíráljuk díványon elterülve, meghallgatjuk azért a ránk vonatkozó intéseket is, miszerint a mozgásszegény életmód megrövidíti az életet, növeli a cukorbetegség és a daganatos megbetegedések kockázatát, de a szívbetegségek is gyakrabban előfordulnak azoknál, akik nem szívesen
veszik rá magukat a mozgásra, egyértelmű összefüggés mutatható ki a mozgáshiány és az elhízás között.
Meghallgatjuk és elolvassuk az önpusztítástól óvó érveket, majd folytatjuk hentergésünket a mindennapok komfortjában, megiszunk még három felest, bevágunk két nagy adag töltöttkáposztát, és a homályos jövőbe toljuk elhatározásunkat, hogy majd egyszer nekilátunk a mozgásnak, de akkor aztán tényleg!
Ez a jegyzet tulajdonképpen nem is annyira a testmozgásról szól, hanem elodázó
hajlamunkról és megalkuvó kényelmünkről, amely csak a mindenkori tekintélyuralmakat látja el izmosító táplálékkal.
Rovat: VÉLEM ÉN