Egy nemrég elhunyt barátom szavaira emlékszem, aki egyszer így humorizált: „Általánosítani csak egy eset alapján lehet, mert a második már bezavar”. Hát igen. Ha egy román ember először találkozik egy magyarral, és ez utóbbi hangoskodva szidja a románokat, akkor érthető reflexet vált ki belőle, hogy a magyarokat összességében egy ilyen eset alapján ítélje meg. És fordítottan is igaz ez a fajta ingerválasz, vagyis amikor egy román személy nacionalista megnyilvánulását vetítjük ki úgy általában a románokra. És ha már létrejött ez a beidegződés, egyetlen ellenpélda sem fogja ledönteni az említett románt és magyart elfogultságának szilárd talapzatáról.
Igen, általánosítunk. Állítólag ez a pszichológiai mechanizmus genetikailag van belénk kódolva. Azt olvasom erről a világhálón, hogy az emberi agy energiát takarít meg mintázatok keresésével. Emiatt az általánosításoknak egyaránt teremtői és áldozatai vagyunk.
Sokan például sztereotípiákat gyártanak Magyarországon a határon túli magyarokról, és
fordítva, ez utóbbiaknak is van a tarsolyában egyetemesen ragasztható címkéje az anyaországiakra vonatkozóan. A társadalomnak ez amolyan kötőanyaga: a mindennapi életben az emberek kénytelenek gyors ítéleteket hozni, nem tudunk minden embert teljes mélységében megismerni, ezért kategóriákat alkotunk, miszerint „az öregek ilyenek”, „a városiak olyanok”, „a gazdagok így viselkednek”, „a fiatalok már nem tisztelik a hagyományokat”, „az anyaországiak táposak”, és sorolhatnánk napestig.
A probléma ott kezdődik, amikor a részleges tapasztalatból teljes törvény lesz, a kivételt többé nem vesszük észre, az egyén eltűnik a kategória mögött. Így születnek a sztereotípiák, társadalmi előítéletek, kollektív bűnbakképzések.
A társadalmi általánosításnak van egy önmegerősítő jellege is. Ha valakiről eleve feltételezünk valamit, hajlamosak vagyunk csak azokat a jeleket észrevenni, amelyek igazolják a hitünket. Ez a megerősítés a torzítás egyik klasszikus formája.
Magyarországon ezekben a napokban a választások vesztesei azt kommunikálják saját híveinek, hogy az országban árad a gyűlölet és az erőszak, a győztes „tiszásokat” féktelen indulat fűti. Bár a terrornak és féktelen indulatnak nem látom nyomát az utcákon, az ellenzékbe szorult – az elmúlt tizenhat évben szinte teljhatalmat gyakorló – párt most „védvonalat” épít. Arról valóban volt hír, hogy a választások után egyeseket leköptek, szidalmaztak nyíltan az utcán, de annak nincs nyoma, hogy ez általános jelenség lenne. Mégis, az említett a leköpés és szidalmazás szórványos esetei alkalmasnak tűnnek arra, hogy akinek érdekében áll, az általános rangra emelje őket.
Az általánosítás ugyanis hagyományos politikai termék, a mindenkori politikának éltető tápláléka, legyen szó az éppen hatalmon vagy az éppen ellenzékben lévőkről. Hiszen így lehet csak egyszerű, gyorsan érthető képeket közvetíteni a tömegekhez. A politikai nyelv típusokat gyárt, társadalmi blokkokat képez, erkölcsi kategóriákat alkot, olyan általános
szavakkal sáfárkodik, mint amilyen „a nép” „az elit” „a hazaárulók” „a dolgozó emberek” „a migránsok” „a globalisták”. Mindennek célja a mobilizálás, az identitásképzés, a konfliktusszervezés. Ezért a politika hajlamos az egyedi eseteket szimbólummá emelni, a sokféleséget két táborra egyszerűsíteni, erkölcsi abszolútumokban gondolkodni.
Válsághelyzetben pedig különösen felerősödik ez a mechanizmus, ilyenkor a társadalmak gyakran „totális” általánosításokat kezdenek használni: „minden politikus korrupt”, „minden bevándorló veszélyes”, és így tovább.
Hannah Arendt német-amerikai filozófus szerint a totalitárius rendszerekben az egyéneket eltüntetik, puszta kategóriákká alakítják. Az a furcsa, hogy mi magyarok magunkat is általánosítjuk.
Általánosságban véve egységbe forrottnak, „egy vérből valóknak” nevezzük magunkat, konkrétan viszont sokszor széttartónak, egymás farkasainak, egymást átverőknek bizonyulunk. Általában „egyet mondunk és egyet gondolunk”, aztán a mindennapi életben a sok „konkrét” magyar ember sokfélét mond és sokfélét gondol. Demokratikus értelemben ez jó dolog is lehet, de „úgy általában” sajnos tagadhatatlan, hogy tragikusan megosztottak vagyunk.