Az utóbbi hetekben továbbra is élet-halál küzdelmekről szóltak mind az ukrajnai háborúval, mind pedig az Irán elleni légicsapásokkal kapcsolatos beszámolók. Szó szerint a legbombasztikusabb hír Ali Hameneinek, Irán legfelsőbb politikai és vallási vezetőjének, a fegyveres erők főparancsnokának a halála volt. Az iráni állami televízióban a bemondó sírva jelentette be az ajatollah halálát, mégpedig ezekkel a szavakkal: „Megitta a mártírság édes, tiszta italát, és csatlakozott a legfőbb mennyei
királysághoz”.
Szóval, egy mártír hagyta el a földi létet az iszlám vallású Iránban, ahol persze a lakosságnak csak egy része siratja őt, a társadalom lázadó hányada viszont szinte örömtüzeket gyújt, mert számára az elnyomás, a hatalmi önkény megtestesítője volt ez a síita hitszónok és politikai vezető.
A háborús események forgatagában elgondolkodom azon, hogy a történelem során ki mindenkit neveztek mártírnak, vagyis olyan embernek, aki saját hitéért áldozta életét. Úgy tudom, hogy az öngyilkos merénylő muszlim fiatalokat is a mártírok között tartja számon az iszlám hit, mivel „hitetleneket” vittek magukkal a túlvilágra. Viszont mártírnak számítanak-e a muszlimoknak azok a tízezrei, akiket az ugyancsak mártírnak számító
Hamenei parancsára öltek meg?
A keresztény vallás (különösen a katolikus és ortodox hagyomány) általában nem azokat tekinti valódi mártírnak, akik fegyveres harc közben öltek és haltak meg, hanem üldöztetésük során, hitük iránti hűségük miatt vesztették életüket.
Más kérdés, hogy a kétféle vallás nem ugyanoda helyezi azt a bizonyos „túlvilágot”. Gyér vallástörténeti ismereteim miatt csak a világhálóról próbáltam tájékozódni. Eszerint az iszlám hagyomány alapján a mártírok jutalma egyebek között az, hogy azonnal bejuthatnak a dzsannába (paradicsomba), ahol különleges örömök és jutalmak várják
őket. A világi média előszeretettel említi a hetvenkét szüzet, aki odaát a mártír halott rendelkezésére áll, bár igaz, hogy ez a konkrét „jutalom” nem a Koránban szerepel, hanem egyes prófétai hagyományokban, az úgynevezett hadísz-gyűjteményekben. A keresztény hit mintha egy másfajta a mennyországról szólna, ahol egy kicsit elvontabb boldogság vár az elhunytra, mégpedig az, hogy Isten közvetlen jelenlétében élheti meg azt. Ez nem elsősorban érzéki öröm, hanem teljes, beteljesedett szeretet- és létállapot.
Egy biztos: a vallások ritkán használnak konkrét, tárgyilagosan nyers kifejezéseket a halálra, inkább képekkel, szimbólumokkal írják körül azt. Talán azért, mert egyik hit sem akar elfogadni semmiféle véglegességet. A Biblia szerint a megboldogult „elaludt az Úrban”, „hazatért az Atyához” vagy „Isten magához szólította”. A Tóra és a rabbinikus nyelv szerint is a halott „atyáihoz tért”, „megpihent”. A hinduk azt mondják: „elhagyta testét”, „új testet öltött”, illetve „átlépett egy másik létállapotba”, ez utóbbival a
lélekvándorlásra utalva. A buddhizmus úgy fogalmaz, hogy „kialudt”, mint egy láng, egy megvilágosodott mester esetén pedig „belépett a Nirvánába” (hiszen a végső cél maga a Nirvána, ami a szenvedés körforgásának megszűnését jelenti).
Míg a túlvilági boldogság csupán képzeletünkben él mint remény, addig az evilági boldogtalanság önjáró tragédiák sorozata. A harctéren elesetteknek azért, mert még szerettek volna élni, lett volna jobb dolguk még, minthogy mások hatalmi érdekeiért áldozzák az életüket. Az élve maradtak számára pedig azért, mert elveszítik szeretteiket, barátaikat. És értetlenül próbálják megérteni az úgynevezett napi-politikai folyamatokat, az amerikai, izraeli, iráni, orosz, kínai és egyéb „nagy érdekeket”.
Mert csak „nagy összefüggések”, „nagy- és középhatalmak”, elvont globális és sokféle
értelmezésű nemzeti szempontok határozzák meg, hogy a magánemberek közül ki hogyan élhet és ki hogyan halhat. A frontokon, a bombázásokban elpusztulók családjai, rokonai olajválságtól, vallásoktól és mindenfajta hitszónokoktól függetlenül még itt, az életben szeretnék meginni az emberségnek és az ártatlanságnak az „édes, tiszta italát”.