Verebes Józsefhez, a legendás magyar labdarúgóedzőhöz köthető az a mondás, amely szerint „aki szurkol, az nem látja a meccset.” A neves sportszakember ezt örökérvényű igazságnak szánta az edzői magatartásra vonatkoztatva. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az edzőnek a mérkőzés alatt nem szabad úgy viselkednie, mint egy szurkolónak. Ha túlságosan izgul a saját csapatáért, minden helyzetnél felugrik, dühöng vagy hangosan lelkesedik, akkor érzelmileg maga is a mérkőzés részesévé válik, és elveszíti a higgadt kívülálló nézőpontját, nem veszi észre, hogy valójában mi történik a pályán. Nem az a feladata, hogy drukkoljon, hanem az, hogy lásson. Hogy észrevegye az
ellenfél játékát is.
Ennek alapján bátran kijelenthetem, hogy mi, mindannyian önmagunk edzői vagyunk, a fenti bölcsesség mindannyiunkra vonatkozik. Emlékezzünk csak a megannyi kudarcos élethelyzetünkre!
Arra, hogy amikor érzelmileg túlságosan nagy erővel vontuk be magunkat egy szerelmi történetbe, vagyis nagyon akartuk, hogy minket is akarjon az a másik személy annyira, amennyire mi akarjuk őt, akkor bizony sokszor hoppon maradtunk.
Mert az erőltetett belső „drukkolás” elhomályosítja látásunkat, nem vagyunk képesek felismerni, hogy talán eleve reménytelen szerelem volt, amiben reménykedtünk. Ráadásul aki egy szerelmi kapcsolat sikeréért görcsösen szurkol, könnyebben elnézi a másik ember nyilvánvaló hibáit.
De így van ez az üzleti életben is: aki makacsul áhítja tervezett vállalkozása sikerét, hajlamos a piac kedvezőtlen jeleit is biztatásnak értelmezni. De távol kerül a valóságtól az is, aki egy vitában mindenáron győzni akar, és ilyenkor már nem hallja meg a másik szavát, érvelését.
Szeretet, elfogultság, önzés, önteltség és vakhit: ezek táplálják sokszor a „drukkerek” részleges vakságát.
Érvényes-e mindez a politika színterére? Enyhén szólva nagyon is. Aki egy politikai oldalnak drukkol, az nem csupán annak a hibáit nem képes észrevenni, de még a nyilvánvaló összefüggéseket is hajlamos tagadni.
A túlzott „drukkerség” betegségétől nem mentes sem a fideszes, sem a tiszás szavazói tábor. Amit a tiszás a másik oldal korrupciójának nevez, az a fideszes hívek számára nem más, mint a „nemzeti középpolgárság” építése. Amit a jelenlegi tiszás oldal elszámoltatásnak hirdet, az a fideszes térfélen „leszámoltatásnak” neveztetik. Amit a tiszás oldal az előző hatalmi rendszer önkényének nevezett, azt a fideszesek a „nemzeti szuverenitás” védelmezésének tartották, ez utóbbiak viszont diktatúrát kiáltanak a most éppen gyerekcipőben járó fiatal tiszás rendszerre.
De a Tiszán belüli is sokan „túldrukkolnak” mostanában, mert nagyon, de nagyon akarják látni az általuk jogosan tolvajoknak nevezettek bilincsbe verését, kevéssé
törődve a büntetőjogi folyamatok bonyolultságával. Egyébként a művészvilág is a drukkerség karámjába került: ha egy színész a „másik oldal” hívévé válik, és annak politikai álláspontját hirdetgeti, akkor ő az „innenső oldal” számára művészként is tehetségtelennek minősül, és ez fordítva is igaz.
A drukkerség a művészi ítéletünket, ízlésünket is a politikai hitvallás felé hajlítja.
Korábban az orbáni politika ellenzői „birkáknak” titulálták a fideszes szavazók tömegét, ez utóbbiak viszont „agymosottaknak” minősítik a korábbi rendszer lebontását lehetővé tevő több mint hárommilió szavazót. Mindkét oldalon elhangzik a „csőcselék” szó, természetesen a másik térfélen állókra utalva. A párthűséges újságírók, elemzők vagy
influenszerek pedig sokszor küzdenek azzal a dilemmával: „Hogyan tudnám úgy magyarázni, hogy a mi oldalunknak legyen igaza?” A párthűség amolyan meseszemüveg, amelyen keresztül nem olyannak látjuk az erdőt, amilyen valójában, hanem olyannak, amilyennek látni akarjuk, vagy ahogy mások akarják láttatni velünk. A drukker csak az egyedi fát látja, az erdőt pedig ehhez képzeli hozzá.
Szerencsére vannak sokan, akik belátják, hogy a saját csapatuknak is csak akkor tesznek jót, ha nem csak drukkolnak. A valóságos élet a legjobb szemészorvos, de sokszor a legjobb szemfényvesztő is lehet.
Nézzünk magunkba mindannyian kíméletlen őszinteséggel: szemünk világának épsége, vagy a vágyvezérelt észlelés a fontosabb számunkra.