Krisztikének, a ma már felnőtt unokahúgomnak régen az volt a balszerencséje, hogy a három gyerek közül ő volt a legkisebb. Harminc év távolából visszatekintve ugyan nevetve meséli ezt, de akkor, a gyerekkor kegyelmet nem ismerő világában traumaként élte meg, hogy a nála négy évvel idősebb nővére és az ugyancsak annyival nagyobb unokatestvére mindig hálátlan szerepeket osztott rá. Amikor űrhajóst játszottak a Star Trek sorozatból merítve, Krisztike csak a mutánsokat alakíthatta, amikor bújócskáztak, meggyőzték, hogy csak neki szabad hunyónak lennie, amikor színházasdiról volt szó, ő kapta a „közönség” szerepét, pisszenés nélkül kellett figyelnie a „színpadi előadást”, s volt olyan is, hogy építőipari vállalatot játszottak, vagyis legóból építettek házat, neki pedig azt mondták, csak üljön kint csendben a hallban, mert ő a „titkárnő”.
Krisztike tehát már gyerekkorban is megismerte, mit jelent a kétharmados többségi akarat, amely nem holmi szavazás révén, hanem a másik két gyerek diktátuma alapján alakult ki. Nem valamiféle demokratikus döntés, hanem a két nagyobb gyerek „rendeleti kormányzása” döntötte el, hogy a bújócskában ki legyen az örök hunyó.
A felnőttvilágban azonban legtöbbször szavazunk, s ha minden
szabályosan történik, akkor a politika nagy bújócskájában felváltva hunyunk vagy bújunk. Az kétségtelen, hogy a planéta legtöbb országában ma mindenki elfogadja ezt a szabályt, hogy voksok útján derüljön ki, mit kíván a többség. Mert abba a kisebbségben maradt választóknak is kötelező belenyugodniuk. Ilyen értelemben sajnos a demokrácia sem az igazságot szolgálja, hiszen sokszor csak alig maradt el a verseny második helyezettje az elsőtől, és akkor mi lesz a szavazó közönség kisebb szeletének az akaratával?
Persze, kitalálták a parlamenti demokráciát, amely arányos parlamenti képviseletet biztosít a ringbe szállt politikai erőknek. De mivel sokszor egyik párt sem éri el az abszolút többséget, akkor már nem a lakosság dönt arról, hogy a törvényhozás padsorai között milyen alkalmi frigyek születnek a működőképes kormány létrehozása érdekében. Az egyszerű szavazó polgárok egy része például szociáldemokrata, másik
része inkább konzervatív értékeket vall, továbbiak pedig inkább a baloldal, a szélsőbal, vagy a szélsőjobb felé húznak. A társadalom ennyire különböző nézetű tagjai olykor elhűlve nézik, hogy az általuk megszavazott párt tőlük mennyire idegen párttokkal képes koalícióra lépni.
Az egyik magyarországi napilap fel is sorol néhány példát, amelyből kiderül, hogy egyes államokban éppen a jobboldali populista pártok megerősödésével vált egyre nehezebbé a kormányalakítás. Ausztriában például az Osztrák Néppárt és a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt volt már egymás „jegyese”, de nem tudnak megegyezni sem kontinensünk jövőjének a kérdésében, sem a kormányzás alapelveiben. Nem is csoda,
mert értékrendjük köszönőviszonyban sincs egymással. Németországban is nehezíti majd a vasárnap esedékes választás utáni koalíciókötési lehetőségeket, hogy a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (rövidítve AfD) várhatóan sok mandátumot szerez. A lap újságírója megjegyzi ugyanakkor, hogy abban az országban teljesen kizárható bármiféle koalíciós együttműködés a parlamenti választás várható
győztesei, vagyis az uniópártok (tehát a CDU/CSU) és az AfD között. A szerző emlékeztet, hogy Hollandiában viszont a szélsőjobboldali Szabadságpárt most éppen a koalíció felrobbantásával fenyeget, mivel a többi koalíciós partner vonakodik támogatni a drákói szigorúságú migrációs törvényeket.
Belgiumban hagyományosan maratoniak a kormányalakítási tárgyalások, mivel túlságosan színes a flamand és vallon pártok alkotta politikai paletta, egy sor különböző nézetű politikai erőt kell közös nevezőre hozni. De Hollandiában sem sietik el a koalíciós alkudozásokat, 2021-ben például az akkori kormányfőnek, Mark Rutténak 271 napba telt, amíg sikerült életre hívnia az új kabinetet.
Svédországban a jobbközép kisebbségi kormány a jobboldali populista Svéd Demokraták szavazataira támaszkodik, ez utóbbiak ragaszkodnak a kemény menekültügyi és migrációs politikához. Egyes országokban kisebbségi kormányzás folyik, ami lényegében azzal jár, hogy szinte minden döntés, törvényjavaslat elfogadása
bizonytalan.Franciaországban például a 2024-es parlamenti választások óta a kormányok szélsőjobboldali és egyéb pártok támogatásától függenek.
A pártpolitikai házasságok ilyen ingatagsága miatt a társadalmakban könnyen alakul ki az a benyomás, hogy a politika csupán „úri huncutság”, hiszen a koalíciós alkuk sokszor már nem tükröznek színtiszta választói akaratot. Effajta csalódásra volt már számos példa a történelemben, amikor a lakosság még jóhiszeműen szavazta meg későbbi despotáját, aki azután már elszabadult vadként számolta fel a parlamenti demokráciát. Számos helyen ma is elcsalnak választásokat, vagy ahol mégsem, ott még a választások előtt átírták a szabályokat, átrajzoltak választási körzeteket, aminek főleg bizonyos nemzeti, etnikai kisebbségek isszák meg a levét.
Aztán ott van a már előbb felvetett kérdés, hogy a szavazáson alulmaradtak, az ellenzékbe szorultak érdekeit figyelembe veszi-e a szavazóurnák győztese. Ez már csak azért is nehezen elképzelhető, mert Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább polarizálódik a társadalom értékvallása, egyre inkább megkérdőjelezik, hogy az ellentétes oldalon lévőknek van-e helyük az ég alatt. Mintha feléledne a magyarországi ötvenes évek Rákosi-korszakának a jelszava: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az utána következő, „puhább és emberarcúbb” kádári érában a konszolidáció alapelve az volt: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ma már viszont olyan hangokat is hallok a nem túl magas hegyeken terpeszkedő hatalmi berkekből, hogy „aki nincs velünk, az nincs”.
Visszatérve Krisztikéhez: az idők során a három gyereknek sikerült megoldani a többség-kisebbség gyermeki ellentétet, mégpedig úgy, hogy időközben felnőtté váltak. A felnőttek túlbonyolított, bújócskázó politikai világában azonban még gyerekcipőben jár az egykor tisztának és igazságosnak megálmodott demokrácia.
Rovat: VÉLEM ÉN