A napokban idéztem fel emlékezetemben Móra Ferenc regénybeli kisfiúját, aki körtemuzsikát kapott ajándékba. De az csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Gergő jó gyereknek bizonyult, mivel a zeneszerszám gyönyörű hangot adott ki általa. Csakhogy lázas, haldokló kishúgának sajnálta kölcsönadni ezt a körtemuzsikát, s miután a kislány meghalt, késő volt megbánnia, hogy önző volt, e szerszámból már nem jött ki egy hang sem. „Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek” – idézi szavait az író egyes szám első személyben.
E tipikusan magyar népi fúvós hangszerről szóló történet rögtön eszembe juttatta azt a tipikusan magyar népdalt is, amelyben a gólya véres lábát – melyet egy török kiskorú vágott meg – egy magyar gyerek ugyancsak zeneszerszámokkal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel gyógyítja. A hasonlóság mellett azonban sokkal tanulságosabb e két alkotás közötti különbség: utóbbiban a síp maga a gyógyír, a mórai történetben viszont a körtemuzsika nem más, mint kíméletlenül árulkodó jelzés, hogy milyen emberek vagyunk. A két magyar kisfiú közül az egyiket elég magyarnak tudnunk ahhoz, hogy jó gyereknek tekintsük, Gergő esetében viszont kevés az, hogy magyar. Ahhoz, hogy jó gyereknek minősüljön, emberi mivoltában, emberként kell bizonyítania.
És itt el is jutottunk ahhoz, ami mindannyiunkat, magyarokat érint: a nemzettudatunk elegendő-e ahhoz, hogy tisztán álljunk majd a teremtőnk elé, avagy a mindennapi élet erkölcsi, magánemberi buktatóin is át kell jutnunk nemes szívvel? A világon minden nemzet protekcióért folyamodik az Úrhoz. Az irodalomból tudjuk, hogy van magyarok istene, az oroszok, az olaszok, a franciák is saját orosz, olasz, francia istenükhöz imádkoznak, amikor például győzni akarnak egy másik nemzet felett, melynek tagjai ugyanabban a mindenhatóban osztoznak. S mégis, a határokon átívelő isteni kegyelem nem tesz különbséget nemzeti színek szerint, csakis egyénre szabott mérce szerint ítél.
Márpedig az elmúlt évszázad földi történelme arról szól, hogy emberek Istenre hivatkozva gyűlölik egymást azért, mert más és más nemzet zászlaja alatt élik hétköznapi életüket. Megannyi példát tudunk arról hogy nacionalista indulatok háborúnak, népirtásnak, pogromnak, lincselésnek voltak a forrásai.
De ennél is tragikusabb, amikor azzal szembesülünk, hogy az azonos nemzethez tartozók között mérgesednek el a sebek. Polgárháborúk forradalmak és ellenforradalmak tucatjai jelzik, hogyan ölte egymást a spanyol, az orosz, a chilei, az amerikai, a magyar.
De most állítólag béke van, csak a szomszédunkban dörögnek a fegyverek. Még sincs béke magyar földön sem, mert verbális háború folyik magyar és magyar között. Ha csak arról lenne szó, hogy emberek vitatkoznak, nézeteiket ütköztetik, az kifejezetten hasznos lenne, fejlesztené, alakítaná, folyamatosan korszerűsítené a magyar nemzettudatot is. Ez esetben viszont a magyarok egy része szó szoros értelemben kitaszítaná a nemzetből a magyarok másik részét, amelyik másként képzeli el a nemzet jövőjét, úgy is mondhatnám, másként gondolkodik a magyarság lényegéről. Most azok átkozzák ki a nemzetből honfitársaikat, akik a magyarságot légiesített mítoszként élik meg, s akik számára a látványos szimbólumok fontosabbak az élesebb látást igénylő valóságnál.
Ma ők az igazi lincselők a Facebook nevű harcmezőn. Szerintük nem magyar az, aki nem teszi azonnal magáévá a hétről hétre változó hivatalos álláspontot, nem hajlandó vezényszóra gyűlölni az aktuális gyűlölendőt. Pedig még nem is olyan régen jókat söröztünk, beszélgettünk egymással mi, különböző politikai nézetű emberek. Ma viszont barátok, családtagok kapcsolata romlik meg politikai kurzusok, narratívák miatt.
Éppen tegnap olvastam egy székely kommentelőt, aki bicskaszúrással fenyegette meg az egyik hozzászólót, mert annak véleménye eltért a központilag besugárzott leckétől. Idáig jutottunk? A politikai érdekek átprogramozták magánemberségünket is, időzített bombaként telepítettek gyűlöletet a szívekbe.
Nincs ma már körtemuzsikánk, amely kimutathatná, hogy jó emberek vagyunk-e. Enélkül viszont jó magyarok sem lehetünk. S ha így megy tovább, vérző gólyalábat sem lesz képes gyógyítani a huszonegyedik század magyar gyereke.
