Giulio Andreottinak, az egykori hétszeres olasz miniszterelnöknek feltették egyszer a kérdést, nem érzi-e, hogy felemészti őt az a nagy hatalom, amellyel rendelkezik. Ő erre azt felelte: „A hatalom azt emészti fel, akinek nincs”. Ez a mondat valóságos aforizmává vált az olasz belpolitikában, de a külvilág is szárnyra kapta, idézik is világszerte. A szellemes kijelentés nem kapott volna helyet a hírességek nagy mondásai között, ha nem éppen ez az alacsony termetű, hajlott hátú kis ember mondta volna, akinek huncut szemhunyorgatása mögött valamiféle megdönthetetlen, titokzatos, minden résen átbújó, egyetemes befolyása volt. Ő volt a második világháború utáni évtizedek itáliai kereszténydemokrata politikai rendszerének legfőbb irányadója, gazdája, nagy kártyása, akiről mind a mai napig az a hír járja, hogy még a maffia szálai is az ő kezében futottak össze. Ez utóbbi ügyben patyolattisztán úszta meg a pereket, de mindenki tudta, hogy a filmbéli Don Corleone hozzá képest csak egy tájékozatlan telektulajdonos.
Igaza volt abban, hogy inkább a lakosságot, a többségi és kisebbségi népeket, az alárendelt nemzeteket, a gazdaság kisebb szereplőit, a szegényeket emészti fel az a hatalom, amelynek ők nincsenek a birtokában, de amely őket érinti. Ezt látjuk a történelmi múltból és a mai világ általános állapotából.
Nyertesek és lúzerek: összességében nézve e két kategóriából épül fel a világ. Ennyire élesen azonban ez inkább csak az önkényuralmi rendszerekre érvényes. A hetvenes évek argentin katonai diktatúráiban emberek tízezrei tűntek el vagy végezték jeltelen sírban, a fasiszta és kommunista diktatúrákban is életével fizetett, aki nem értett egyet a felülről diktált szólamokkal, megélték mindezt Franco Spanyolországában, Hitler Németországában, Sztálin Szovjetúniójában, Mussolini Olaszországában, az egykori „fekete ezredesek” Görögországában, Salazar és Caetano portugál rezsimjében, Pinochet Chiléjében.
Más helyeken, az úgynevezett polgári demokratikus országokban áttételesebben, körmönfontabban emészti fel a lakosságot a vezetők hibás politikája, esetleges szűklátókörűsége, túlzott önzése, hanyag társadalomismerete: ott az embereket inkább elcsigázza, majd cinikussá, reményvesztetté teszi mindez, romlik az életminőségük és anyagi helyzetük, és a soron következő választásokon már inkább tanácstalanul, megtévesztő szólamok csapdájában vergődve járulnak az urnákhoz. Mert a hatalom, bizony, felemészti azokat, akiknek nincs.
Andreottinak azonban mégsem volt teljesen igaza: a hatalom annak birtoklóit is felemészti, csak éppen nem egyforma mértékben és nem azonos módon. A keménykezű diktátorokat például túlságosan hirtelen, véresen is olykor. Julius Caesarnak, John F. Kennedynek, Nicolae Ceausescunak bele kellett halnia túlméretezett nagyságába. Igaz, Abraham Lincolnnal is lőfegyver végzett, noha nem volt diktátor. Az ő sorsuktól függetlenül is történészek, politológusok egyre gyakrabban tekintenek vissza az időben, a jelen eseményeit boncolgatva és a jövő esélyeit kutatva, górcső alá veszik az egykori és a mostani nagyhatalmú emberek törvényszerű végzetét, jellemváltozásait, bravúrjait és tévedéseit, saját maguknak állított csapdáit.
Nos, a legfőbb benyomásom, amely az amerikai, nyugat- és kelet-közép-európai, balkáni és más területeken zajló politikai folyamatokról alakult ki bennem az évek során, a következő: aki a hatalom csúcsait célozza meg, és el is éri azokat, már nem kizárólag önmaga ura. Egy elnök, egy miniszterelnök kénytelen egységes egésszé összegyúrni saját politikai krédóját, nemesnek tartott céljait a koalíciós kompromisszumokkal, a költségvetési korlátokkal, a pártfrakciók és gazdasági lobbik érdekeivel, a közhangulattal, a külpolitikai szövetségesi szempontokkal, nem is beszélve arról, amire felesküdött, vagyis a nép – „az istenadta nép” – valós vagy elképzelt érdekeivel, s mindezt ügyesen kommunikálni úgy, hogy a tévében is jól mutasson az ábrázata, s hogy annak látszon, akinek látszani akar, szimpatikus maradjon, miközben magánéleti tisztáságára is ügyelnie kell, ha nem akar karaktergyilkos orvlövészek áldozatává válni. Hát én ezt az egészet akkor sem merném vállalni, ha térden állva kérnének (nem is kérnek hál’Istennek). Inkább iratkoznék be pocakosan is időskori hegymászói tanfolyamra, mint ingoványon járni papucsban.
Szerencsére minden országban vannak, akik vállalják ezt a lehetetlen küldetést abban a naiv hitben, hogy őket a hatalom nem fogja lefárasztani, csakis frissíteni és fiatalítani. Valójában a hatalom az első pillanattól fogva öregedésnek indul birtoklójával együtt. A Spanyolországot évtizedekig vezérlő Franco rendszere az önkényúr vénülésével párhuzamosan korhadt el, mert az időnek van egy olyan tulajdonsága, hogy múlik, és vele együtt változik a környezet, új nemzedékek nőnek fel, a külvilág is újra keveri kártyáit.
És itt említeném meg a politikai vezetők egyik legnagyobb tévedését, miszerint nem mindig veszik észre a palotájukon kívüli színváltásokat, azt, hogy saját apparátusuk burkot kerekített köréjük, annyira, hogy ez az apparátus elkezdett önjáróvá válni. Gondoljunk csak Ceausescura, aki autókonvojából nem is látta a mellékutcákba száműzött sorokat az üzletek hátsó bejáratainál, és elhitte a konferenciák, kongresszusok, gyűlések tapsviharában, hogy érte csattannak a tenyerek. Ilyen burkolt állapotban a nagy vezér őszintén azonosítja magát a nemzettel, amely egyre egyneműbbnek és meseszerűbbnek tűnik számára. Az optikai csalódás pedig politikai csalódássá fajulhat az igazság pillanatában.
Mondjuk hát ki nyíltan: a hatalom felemészti azt is, akinek van, s azt is, akinek nincs. Olykor mindenki beleolvadhat a lúzerség közös vizébe.
És nem beszéltünk arról, hogy a hatalom emberének az énképe is megváltozik, egyre inkább azonosul beosztásával, hivatalával. Ismertem olyan régi magas rangú főnököt, aki hivatali posztjának elvesztése vagy mandátumának lejárta után már soha nem tudott ismét önmaga lenni. Korábbi hatalmának ruháit lehántva meztelennek érezte magát, odalett rangjából már csak tévelygő, irányvesztett egója maradt itt a világra.
Természetesen nem lehet általánosítani. Nekünk is van némi hatalmunk, mégpedig a választási lehetőségek részhatalma. Ha gazdag a politikai étlap, akkor van esélyünk megtalálni a nem túl gyorsan lemerülő és nem túl gyorsan lemerítő politikust.
