Hiába mondják, hogy a téma az utcán hever, mire lehajolok érte, már szét is mállik kezem között, akárcsak a pénz. S ekkor a homlokomra csapok: ez az! A pénz az, amelynél soha nincs aktuálisabb téma.
Nap mint nap elegendő fellapozni az újságokat vagy végigpásztázni a média híreit. Az amerikai törvényhozás megszavazza-e az Ukrajnának szánt pénzmennyiséget? Lesz-e elegendő forrás egy adott országban a költségvetési hiány fedezésére, az adófizetők pénzéből kell-e pótolni, vagy kötvénykibocsátás lesz-e a helyzet orvoslója, mi kerüljön
a magánember úgynevezett fogyasztói kosárába, és valóban csak a pénzügyi támogatás segít a gyermekvállalási kedv növeléséhez? Minden egyes hírblokkban felvetődik, hová tűnnek egyes pénzek onnan, ahol szükség lenne rájuk, vagy éppen ellenkezőleg, honnan áramlanak oda, ahová sokak szerint nem valók?
A pénz egyre inkább életérzésünk, világnézetünk és jellemünk alkotója, formálója. Gyűlöletes mértékben függünk tőle. Emlékezzünk Ady Endre „disznófejű nagyúrára”, aki megöli őt, ha hagyja. James Arthur Baldwin regény- és drámaíró szerint „a pénz olyan, mint a szex, semmi másra nem tudsz gondolni, amikor nincs, és minden másra gondolsz, amikor van.” Más kérdés, hogy a pénz, ha van éppen a birtokunkban, olykor önmagát gyarapítja, ha pedig nincs, akkor csak fokozza a nincset. Ilyenkor még hitelt sem adnak a pénzintézetek, hiszen – mint Bob Hope amerikai színész megjegyezte egyszer – “a bank az a hely, ahol akkor adnak neked kölcsönt, ha be tudod bizonyítani, hogy nincs rá szükséged”.
Mi, magánemberek tehát kénytelenek vagyunk szeretni a pénzt, még becézzük is lóvénak, lének, suskának, zsozsónak, steksznek, zsének, dohánynak, gubának. Még akkor is szükségünk van rá, ha egy másik amerikai író szerint a pénz csupán kitaláció, haszontalan papírdarab, ami csak attól értékes, hogy nagyszámú ember értéket
tulajdonít neki. Eszerint a rendszer hitalapon működik, nem igazság vagy valóság, hanem kollektív hit. Csakhogy hiába mondja valaki, hogy ő nem hisz a pénzben, a bolti biztonsági őr rögtön hitre téríti majd.
A legszegényebbeknek arra kell a pénz, hogy másnap is élvezhessék a lét örömét. Woody Allen azt mondta: „A pénz jobb, mint a szegénység, már csak anyagi szempontból is.” S vannak azok, akiket nem fenyeget ugyan az éhezés, de nyugodtak akarnak lenni a holnaputánra tekintve is. Richard Templar brit író ezt úgy fogalmazta meg: „Akkor van elég pénzem, ha nem kell aggódnom, hogy elég pénzem van-e.”
És ott a következő szint, amikor a pénz saját életre kel, önálló mozgásra tesz szert, mintha gének irányítanák, önjáróan akarja szaporítani önmagát. Nos, a politikai és gazdasági hírek legnagyobb része erről szól. Vállalatok, cégcsoportok esetében nincs olyan, hogy „megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!”, a folyamatos gyarapodás
magának a vállalatnak, cégcsoportnak a létformája. „Nem a gazdagság megteremtése rossz, hanem a pénz szeretete, csak a pénzért” – jelentette ki egyszer Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök.
És van még egy kortünet: a pénz léte önmagában is reverenciális tiszteletet, sőt, libidót ébreszt a külvilág irányából, bizonyos nők ezáltal vélik megkívánni a szépségideálnak korántsem mondható Quasimódókat is. Egyik ismerősöm viszont elmagyarázta nekem, hogy a milliomosok szeretői valódi vonzódást éreznek ilyenkor, mert állítólag az állatvilágból örököltük, hogy a nőstény a nagyobb létbiztonságot nyújtó hímet választotta, s az önmagában kémiai hatást vált ki.
Persze az evolúciós elméletet elutasító, az isteni teremtés történetét vallók legnagyobb része igaz szívéből utasítja el a pénz és általában az anyagi javak mindenhatóságát, s inkább az „emberi értékek”, a „szeretet” elsőbbségét hangsúlyozza. Sokan őszintén
gondolják, hogy nem lehet mindent megvásárolni, sem barátságot, sem szerelmet, sem maradandó élményeket. „Nem minden számít, amit meg lehet számolni, s ami igazán számít, azt általában nem lehet megszámolni” – szögezte le egykor Albert Einstein. Persze az tudja igazán magáénak vallani a „pénz nem boldogít” költőiségét, aki már nem nélkülözi a lóvét. „Könnyű azt mondani, hogy téged nem érdekel a pénz,
amikor neked sok van belőle” – gyakran hallani ilyen kifakadást.
A pénznek van egy másik tulajdonsága, mégpedig az, hogy lopható. Lopható kicsiben és nagyban is. A kettő közötti különbség ma már a közember számára is szinte közhely. A politikai és gazdasági hatalom egyes emberei, érdekcsoportjai, klientúrái keleten és nyugaton, északon és délen, gazdag és szegény országokban azért alakíthatják
magánpénzzé a közpénzt, mert az láthatatlan az egyszerű szavazópolgár számára. Jóska bácsi nem tudja felfogni, mi a különbség hárommillió vagy háromszáz milliárd között, csak azt tudja megítélni, hogy pár százas bankjegy jól jönne még a nyugdíjához. Ezért az illegális nagy pénzügyi manőverekről szóló médiahírek számára ugyanolyan legendás távoli események, mint amilyen a világegyetem tágulása. De azért jobban teszi, ha nem akar lisztet lopni az élelmiszerboltból, mert annak a következménye már túl konkrét lesz. A bankrablás sem veszélytelen, mert azt nagyon büntetik, ha elfogják a tetteseket. De
Bertold Brecht Koldusoperájában Bicska Maxi így kiált: „Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”
Jó, ez költői túlzás volt. De az biztos, hogy amikor Józsi bácsi a sok-sok közemberrel az urnákhoz járul, nem a nagy vagyonok elcsenésére gondol szavazás közben, hanem aszerint voksol, hogy saját zsebében sok vagy kevés pénz jött össze a korábbi időszakban. A parlamentáris demokráciák vezetőinek a sorsa emiatt a választások
pillanatában nagyban függ a sok kis pénz hatalmától.
Rovat: VÉLEM ÉN