„Ezt széles zsebemből kihúzni jó, nincs ennél öröm nagyobb. Olvassátok, irigyeljelek: én a Szovjetunió polgára vagyok”. Ezeket a sorokat Vlagyimir Majakovszkij egykori szovjet költő írta 1929-ben Versek a szovjet útlevélről címmel. Majakovszkij sokat utazott külföldre, forradalmi és hazafias verseinek köszönhetően a kevesek közé tartozott, akik a szovjet uralom alatt különböző kiadványok tudósítójaként ellátogathattak Európába és az Egyesült Államokba. A versidézet arról tanúskodik, hogy ez a költő őszintén, lelkesen vállalta külhonban azt az újfajta, úgymond, nemzeti identitást, melyet sarló-kalapácsos szovjet útlevele igazolt. Ő igazi identitásnak tekintette szovjetségét, nem olyannak, amilyent az orosz nacionalizmus zászlóvivője, a grúz származású Sztálin ötlött ki „szovjet embertípus” néven.
Koromból eredően mind a mai napig bennem élnek a régi ismerősök, barátok, akikkel együtt jártam moszkvai egyetemre: az orosz Vologyára, az ukrán Alekszejre, a csecsen Tamerlánra, az örmény Natasára, a grúz Nukrira, az oszét lányra, és sorolhatnám még a különféle nemzetekhez tartozó évfolyamtársakat, akik ott, abban a történelmi környezetben egyetlen közös identitással rendelkeztek: szovjetek voltak. Más kérdés, hogy az órák szünetében azeri társunk szájzár nélkül harsogta véleményét a szovjet bürokráciáról, érdes hangú grúz barátunk meg vállamat veregetve mondta, hogy nekünk, grúzoknak és magyaroknak egyetlen közös célunk van, mégpedig lőni a ruszkikat.
Ma már ezeknek az embereknek, gyerekeiknek, unokáiknak van saját nemzeti identitásuk, melyre mai országuk függetlenné válása előtt ezer évvel vagy utólag tettek szert.
Igaz, a mostani háború kicsit megkavarta a fejekben ezt a nemzeti identitási kérdést, akárcsak az állampolgári hovatartozás helyét a lelkekben. Azokban az orosz ajkú harkovi lakosokban, akiknek házát orosz lövegek érik, a halálos ágyútűzben kimondatlanul is megül az érzés: ukrán állampolgárként zúdul rájuk a tűz. És ott vannak a menekülő magyar lakosok is, akik az említett ébredő ukrán nemzettudatnak eddig inkább csak az árnyoldalait szenvedték el, most egyenrangú menekült minőségükben osztoznak az ottani ukránok és oroszok sorsában.
Zavar van a mai politikai és magánemberi fejekben azzal kapcsolatosan is, hogy miként viszonyuljunk a tágabb földrajzi-politikai önazonossághoz. Latin-amerikai mozgalmak a hatvanas-hetvenes években a „közös amerikai összetartozás” ügyét vitték kulturális küzdelmük terepére. Egy chilei együttes dalának szövege így szól: „Én, aki amerikai vagyok, nem érdekes, hogy melyik országból, azt szeretném, ha az én kontinensem boldog napokat érne meg egyszer”. És mi a helyzet az európai nemzet utópisztikus megvalósulásával? Erről is születnek dalok? Vagy csak jelszavak, propagandaszövegek?
Ha az olasz nemzetre gondolunk, az is meglehetősen későn, csak 1861-ben alakult ki: addig senki nem volt olasz, csak lombárd, piemonti, toszkán, szicíliai, laziói, campaniai stb. Külön világok keltek egybe részben nagyobb ívű politikai szándéknak köszönhetően, ami azonban találkozott e különböző nyelvű, különféle temperamentumú és gazdasági helyzetű, más és másfajta kulturális közegben szocializálódott társadalmak vágyaival is. Ezek a nemzetek csak egy nagy közös állam keretében lehettek észrevehetőek a nagyvilágban – Itália végre nem csak „földrajzi fogalom” volt már a térképen. Furcsa módon éppen a Mussolini-féle fasiszta diktatúra volt az első olyan szintetizáló erő, amely az olaszok egymáshoz tartozását erősítette. A kilencvenes években megjelent Északi Liga azonban az olasz államtól oly módon akart elszakadni, hogy kitalált egy újfajta nemzeti identitást, a „padániai nemzet” fogalmát.
Bonyolult téma tehát ez a nemzeti identitás. Sokat olvasunk, hallunk, beszélünk erről, hitet teszünk mellette, vészesebb korszakokban még akár halni is képesek lennénk érte. A baj akkor volt belőle az idők során, ha a nemzeti érzést a politika valaminek a pótlására használta fel. Volt rá sok példa a történelemben, amikor a kenyér és a szabadság hiányát akarták bizonyos tekintélyuralmi erők e nemes hitvallás túlhangsúlyozásával helyettesíteni. De hagyjuk a régi történeteket, örüljünk saját identitásunknak, mely ha eléggé erős, és nem pótszerként használjuk, biztos kapaszkodó lehet a magánember számára a szélviharos időkben.
