Az én korosztályom emlékezetében még mindig reklámszlogenként él a mondat: „Lenin élt, él és élni fog”. Az egykori nagy orosz forradalom vezetőjének mitizált alakjából jelzőt is formáltak, azaz minden lenininek neveztetett, ami az egykori, kommunista utópiát hajszoló évtizedek ideológiájára utalt.
Ilyen volt például a „lenini sajtó” kifejezés. Olyan nyomdai termékeket jelölt ez a furcsa fogalom, amelyek nem valamiféle puszta krónikáját adták a világ és a szűkebb környezet eseményeinek, hanem inkább a – ahogy annak idején fogalmaztak – nevelték a tömegeket. Ezt tükrözte az a lenini megállapítás, mely szerint a sajtó kollektív propagandista, kollektív agitátor és kollektív szervező. Célja a szoros kapcsolat volt a tömegekkel, mégpedig, ugye, emlékszünk, az osztályszempontú pártmegközelítés, a magasztos eszmeiség és igazságosság szellemében.
Ez azzal is járt, hogy azt a típusú sajtót a hatalom szoros ellenőrzése alá vonták, árgus szemekkel figyelték a hivatalos szervek, nehogy valami nem kívánatos anyag vagy mondat kerüljön a hasábokra. Más kérdés, hogy már ez a tájékoztatási szemlélet is ellentmondott a korábbi marxi szemléletnek, amely szerint – idézem – „demoralizáló hatása a cenzúrázott sajtónak van. A kormányzat csak a saját hangját hallja, és ugyanúgy a néptől is megkívánja, hogy ezzel áltassa magát”. A tizenkilencedik századi filozófus persze ezt az akkori burzsoá sajtóra értette, a kapitalista rendszerrel ellenséges nézetek cenzúrájára utalt, s a lenini rendszer ebből vezette le, hogy a szocializmus megteremtette a „szabad sajtót”.
A szabad jelző is többszörös fénytörésen esett át az idők során, hiszen a létező szocializmus kormányai azzal büszkélkedtek, hogy országaikban megvalósult a szabadság, társadalmaik mentesek a kapitalista kizsákmányolásnak, az igazságtalan piaci viszonyoknak, a sokféle ideológia káoszának a béklyójától. Ebből származott a kádári időszak vicce, miszerint „szabad országban szabad emberek azt tehetik, amit szabad”.
Ami a sajtót illeti, a legkeményebb diktatúrákban is kialakult az újságíróknak egy különleges tulajdonsága, hogy huncut módon kijátsszák a cenzúra szigorú tekintetét. Úgymond, elrejtették a sorok között azt, amit közölni, vagy legalábbis sejtetni akartak.
De a nagy rendszerváltások idején a volt szocialista országok újságírói valóban megszabadulni látszottak korábbi bilincseiktől, és átálltak egy másfajta sajtóra, ami valóban szabadnak tűnt. Hiszen a kilencvenes években egyre-másra születettek új sajtótermékek, de a régiekben is az újságírók, mint ahogy a televíziók riporterei is, szabadon kérdezhettek, a politikusok pedig kötelesek voltak válaszolni, nem tekinthették provokatívnak a feltett kérést, ahogy diktatúrák idején szokás. A sajtó, a média kétségtelenül kezdett amolyan negyedik hatalmi ággá válni.
Persze a szabad sajtó világában, Keleten és Nyugaton a sajtó is megtanulta manipulálni a politikusokat, s ezzel olykor valóban torzított is. Erről szól például az a vicc, amelyben egy ország miniszterelnöke megérkezik egy idegen ország repülőterére, és ahogy leszáll a gépről, megrohanják őt az újságírók. Egyikük azzal a kérdéssel lepi meg, hogy látogatása idején tervezi-e valamelyik kupleráj felkeresését. Az elképedt politikus zavarában visszakérdez: „Miért? Ebben az országban vannak kuplerájok?” Másnap az újságokban megjelenik nagybetűes címmel a tudósítás, miszerint a látogatásra érkezett külföldi miniszterelnök első kérdése az volt, hogy vannak-e ebben az országban kuplerájok.
Ez a fajta sajtószabadság egyébként a későbbiekben erősen korlátozódott, főleg az ilyen-olyan politikai erőkhöz kötődő tőkéscsoportok általi privatizációs folyamatok miatt. Maradt ugyan egy-egy függetlenségre törekvő újságírói csapat, de ők is érzik, hogy a társadalomban egyre szűkebb tere van a tényszerűségnek, a média mezején az szakíthat nagyobbat, aki hangzatosabbat, hatásosabbat, durranóbbat tud mondani. És persze hazudni. Mert ebben sincs korlát, ez is egyfajta – torz módon értelmezett – szabadság.
Mindkét politikai térfél, persze, a másikra mutat, a másikat nevezi lenininek. Az úgynevezett véleménybuborékok ugyanis sohasem fognak kidurranni, nincs átjárás a szekértáborok sajtótermékei között. Ha Lenin ma itt lenne, maga sem tudná, hogy él-e valójában, mert bár túl gyakran emlegetik, nyíltan senki sem vállalja.