Amikor reggel, ébredés után belenézek a tükörbe, csupán lecsukódni vágyó szemeket, egyre ritkuló kócos hajat, borostás arcot látok benne. Ilyenkor nem vagyok azonos lecsukódni vágyó szemeimmel, kócos hajammal, borostás arcommal, még nem tudatosul egész életemet meghatározó identitásom. Néhány percnek el kell telnie még, hogy aznapra is felépüljön a gondolat: ki is vagyok én?
Kávészürcsölés, borotválkozás, gépkocsivezetés közben persze nem ez jár folyton a fejemben, de például a magyarságérzéssel kapcsolatban lépten-nyomon „identitásról” hallok, olvasok, csak néha hallom, olvasom ennek magyar megfelelőjét, melyet úgy neveznek „önazonosság”. Furcsállom, hogy erre a fogalomra is rátelepedett az idegen szavak használatának divatja, mint ahogy divatnak érzékelem önmagában azt is, hogy állandóan csak az identitásról szól az élet.
Persze, fontos tudni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. A világhálón folyamatosan próbálnak meghatározni engem olykor szórakoztató módon. Mondd meg, melyik rajzot választod a képről, megmondom, ki vagy. Rajzolj egy fát, megmondom, ki vagy. Mutasd a kezed, a körmöd, mondd el, mit álmodtál, mi a kedvenc dalod, áruld el, hányadiknak születtél a családban, mi volt az utolsó tíz lájkod a Facebook-on, és megmondom, ki vagy.
Reálisabb képet ad viszont magunkról az, ahogyan elmesélünk valamit. A HVG magyar hetilap egy cikkében azt írta: „Senki más nem élt meg ugyanúgy egyetlen napot sem, mint mi. Még akkor sem, ha ugyanazok a dolgok estek meg velünk, és ugyanazt csináltuk együtt. Ösztönös törekvése minden embernek, hogy e hatalmas ingermennyiségnek értelmet adjon, megragadhatóvá, logikus lánccá fűzve az emlékezet számára megőrizhetővé tegye… Ennek eszköze lesz az ezerszínű történetalkotás, történetmondás. Ezeken keresztül álmodunk, alkotunk, vágyakozunk, történetbe foglaljuk a gondolatainkat, szerelmeinket, sérelmeinket, terveinket, kudarcainkat és sikereinket” – olvasható az említett cikkben, amely szerint a jelen új élményeit a régi történetek szempontjából értelmezzük és olvasztjuk bele a világról és önmagunkról alkotott elképzeléseinkbe. Ezekben hordozzuk elképzeléseinket arról, kik is vagyunk valójában egyéni, társas, társadalmi szinten. Úgy is tekinthetünk rájuk, mint „énteremtő” eszközre.
Ezen a szinten tehát eljutunk a „nemzeti identitás” fogalmához is. A fentiekből érthetővé válik, hogy bár létezik egységes „összmagyarságtudat”, az mégsem azonos formában és mértékben él azokban, akik határon túl tapasztalták meg mindezt kisebbségi létben, vagy azokban, akik számára születésüktől kezdve természetes volt az anyaország határain belül, saját nemzeti közegükben magyarnak lenni.
De a nemzeti identitás kérdése ennél sokkal összetettebb, például annak a tükrében is, hogy miként viszonyulunk a tágabb, országhatárokon túlmutató, európai önazonosságunkhoz. A Friedrich Ebert Alapítvány egyik tanulmányában olvasom: a magyarországi rendszerváltás óta eltelt időszak egyértelművé tette, hogy a magyar társadalom tartósan kötődik az európai identitásához, de ez a csatlakozást övező euforikus hangulat lecsengése óta tartósan háttérbe szorult nemzeti identitásunk mögött. Nehezen eldönthető például, hogy az egyes identitási szintek egymáshoz való viszonyában mi az igazán meghatározó. Egy szűkebb közösség is biztosíthatja identitásunkat: városunk-régiónk vagy osztályhelyzetünk lehet énképünk és kötődéseink meghatározó pillérje. Ugyanígy kérdéses, hogy származásunk, vallásunk, szexuális orientációnk felülírhatja-e minden más típusú identitásunkat. Gondolhatjuk azt, hogy az ország kisebb-nagyobb közösségek lakhelye, mely tagjainak a tolerancia és a sokszínűség jegyében együtt kell élniük. Vagy éppen ellenkezőleg: a velünk ellentétes identitású emberek rombolják az együttélés lehetőségét, és asszimilálni kell őket.
Itt jut szembe, hogy 1937-ben, amikor Thomas Mann Budapestre látogatott, József Attila egy verssel üdvözölte a vendéget, s abban „fehérek közt egy európaiként” köszöntötte a német regényírót. A magyar költő eszerint úgy gondolta, hogy az európai identitás mindig is jóval többet jelentett faji, illetve etnikai alapú közösségnél. A mai hivatalos magyar politika viszont a mitikus „Brüsszel” nemzeteket alávetni akaró törekvéseiről beszél.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az identitás fogalma manapság mintha nem arról szólna, milyen is az az identitás, hanem inkább arról, hogy „milyen nem”. Csak arról szól, hogy miben különbözik tőlünk az a másik, az ellenfél, az ellenség. Magunkból pedig sokszor inkább csak legendás sztereotípiáinkat látjuk, nem pedig valós egyediségünket. Ehhez többet kellene gondolkodnunk, nem kellene belekényelmesednünk a politika tálcán kínált kommunikációs paneljeibe.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2023. november 17-én.
