Garzó Ferenc: Isták és listák

Ha valaki arról faggatna, hogy mi szeretnék lenni most, immár idősen, egyszerű választ adnék: bármi, csak ne „ista”. Mert életem hetven éve során szinte csak „istákkal” voltam körülvéve. Fiatal koromban jóságosknak minősült a marxista, a kommunista, a szocialista, az internacionalista, és rossznak a kapitalista, a nacionalista, az
opportunista, a defetista, majd jött ezeknek a helycseréje a jósági és rosszasági listán.
Sokat gondolkoztam azon, hogy miért kell mindenkit belehelyezni az „isták” ilyen vagy olyan zárkájába csupán azért, mert konkrét részkérdésekről van véleménye, sajátosan viselkedik, vagy egyszerűen csak azért, mert rokonszenvezik valamivel vagy valakivel. Egy pillanatnyi ingerből kiosztott pofontól valaki rögtön szadista lesz, aki pedig ezt
csendben tűri, az mazochista. Ha nem figyelek éppen valakire, könnyen rám mondja, hogy autista. Pedig, ha sikerül egyszer labdába rúgnom, attól még nem leszek focista, ha pedig nem akarom elfelezni a csokimat, attól még nem leszek individualista, csak „irigy kutya”.
Természetesen itt most nem a bizonyos szakmákat művelőkről vagy valamilyen betegségekben szenvedőkről beszélek, hanem azokról, akik világlátásukat akarják elhelyezni a fogalmak tengerében ezzel a latin nyelvből átvett képzővel, valamint azokról, akiket szándékuk ellenére látnak el valamilyen „ista” bélyeggel.
A mai politikai háborúkban egyre gyakrabban halljuk, hogy vannak globalisták és lokalisták. Ezt a két fogalmat inkább csak jobboldali körökben használják, és úgy ütköztetik egymással, mintha a „rossz” és a „jó” nézne farkasszemet egymással. Vagyis egyik oldalon a gazdag globalista mumus, a másik oldalon pedig a mesebeli igazság birtokában lévő lokalista szegénylegény.
Ami a liberális tábort illeti, ott nem nagyon tudnak mit kezdeni e két fogalommal, kénytelenek elviselni a vádat, miszerint ők annak a „gyilkos globalista háttérhatalomnak” a csicskásai.
A hétköznapi ember műveltségén vagy politikai hűségén múlik viszont, hogy hajlandó-e alaposabban tájékozódni, mit is rejt ez a két fogalom, persze a lebutított narratíván túl.
A globalizáció nem más, mint gazdasági, kulturális, technológiai és információs integrációs folyamat, amely átlépi a nemzeti határokat. A világ egyre egységesebb, sok minden kapcsolódik össze benne. A nyitott piacok, a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok, a több kultúrájú társadalmak és a nemzetek feletti intézmények mind ezt a folyamatot jellemzik.
A nagy egységesedés ernyője alatt ott vannak a helyi közösségek, kultúrák és gazdaságok, a globális hatások mellett fontos a helyi identitás, az önrendelkezés, a helyi termelés és fogyasztás. A globalizációnak kétségtelenül vannak káros hatásai is a nemzeti gazdaságokra. Valódi megélhetési konfliktusok forrása például, hogy a
globális tőke és technológia gyakran kiszorítja a helyi vállalkozásokat, egy multinacionális lánc megjelenése halálra ítélhet kisebb helyi boltokat.
A hátrányok közé tartozik a kulturális globalizáció, amelynek hatására nem feltétlenül jó irányban uniformizálódik a média, a nyelvhasználat, a fogyasztás. Nem is beszélve arról, hogy a nemzetközi szintű gazdasági integráció, mint amilyenre az Európai Unió törekszik, azzal jár, hogy egy belépő tagország kénytelen átadni valamennyit az önállóságából a politikai döntéshozatal terén.
Hogy jó-e a globalizáció vagy sem, az idők során talán tisztázódik, ahogy mondani szokták, a történelem igazolja majd, hogy végül helyes volt-e az irány. Egyelőre annyi látszik, hogy a világ természeténél fogva globális (is). Már a középkorban is kereskedtek egymással az államok, birodalmak győztek és buktak, a hódítók vitték a maguk gazdaságát és kultúráját, és olykor magukba olvasztották a meghódítottak kultúráját is,
mint ahogy az a rómaiak által alávetett etruszk kultúra esetében történt.
A multinacionális cégek mai térhódításai, az integrációs folyamatok, az egyetemessé váló kulturális sablonok, fogyasztási szokások önmagukban nem tekinthetők tehát valamiféle galád célú terjeszkedésnek. A háttérben a tőke genetikailag meghatározott
természete áll, akárcsak az informatikai fejlődés földrészeken átívelő befolyása. Más kérdés, hogy örülünk-e ennek vagy sem. Önműködő folyamat ez, olyan, mint testünk fejlődése, amelynek biológiailag kijelölt útja van. Súlyfelelegünket azonban csökkenthetjük vagy növelhetjük, tehát nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva. Ezért van jogosultsága a politikának, amennyiben szabályozó szerepet vállal a globális
működésekben.
Akkor van a baj, ha a „globál” és a „lokál” hatalmas propagandajátszma része lesz, vagyis, ha e kettőt mesterséges módon élesen szembeállítják egymással. Ilyenkor két táborra oszlanak e fogalmak hithű drukkerei. Vagyis „istákká” alakulnak: globalistákká és
lokalistákká. Objektív világfolyamatokat így lehet könnyen politikai termékké átvarázsolni.
Van azonban egy nagy különbség a helyi és a világszintű jelenségek között: ami „lokál”, azt jobban érzékeljük, mint a globált, amelynek a megismerése több ismeretet, tanulást, kutatást feltételez. A globális, amely a nyilvánvalóval, a láthatóval, a közvetlenül érezhetővel szemben bizonyíthatatlan, láthatatlan, titokzatos, alkalmas lehet
összeesküvés-elméletek, kitalációk, mesebeli kombinációk gyártására.
Akik ilyeneket állítanak elő, sokkal magabiztosabbak, szerénytelenebbek, mindentudóbbak, mint azok, akik csak alapos tanulmányozás, értékelés, érvütköztetés után mernek bármit is állítani.
Van olyan ismert újságíró, aki nap mint nap kifejti a Facebookon, hogy milyen romlásba viszi országainkat a „gyilkos globalista háttérhatalom”, a háborúpárti nyugati „fasizmus”, és mi, olvasók is kapunk a fejünkre, hogy milyen tudatlan, hiszékeny birkák vagyunk, hogy „nem látjuk a nyilvánvalót”. Az említett mesegyártó kolléga „tényfeltáró” újságírónak nevezi magát, én pedig alig várom, hogy tárja fel már végre azt is, milyen
hiteles forrásokból meríti bizonyosságait.
A maszol.ro hírportál nemrég le is írta, milyen az effajta oknyomozók pszichikája. Monológ formában írja: „Annak az eldöntése, hogy mi igaz, és mi hamis, csak a sekélyes intelligenciájúak számára nehéz. Valójában a meghatározása pofonegyszerű: igaz az, amit én annak tartok, ami egybeesik a meggyőződéseimmel, az elvárásaimmal. Ezen túlmenően bármiféle igazolás szükségtelen, az igazság tényét egyetlen, valósnak tűnő bizonyíték, úgynevezett tény sem cáfolhatja… Nem szükséges hosszas tanulmányokkal megalapozott szaktudás, műveltség ahhoz, hogy bármiről szentenciát fogalmazzak meg”.
Tegyük hozzá: nem csupán elméletgyártó magánszemélyek kényszerképzetéről van szó. Sok helyen kormányszinten is „istázzák”, sőt, listázzák a „megjelölt” globalistákat, mégpedig azért, mert most éppen ellenzékben vannak. Bár ez utóbbiak, bármennyire is
„kozmopoliták”, ugyancsak fontosnak tartják a nemzeti értékeket és érdekeket is, szándékuk ellenére viselniük kell a rájuk ragasztott globalista címkét.
A politikai kommunikáció színpadán tehát két hamis szerep áll egymásnak feszülve. Kettejük között pedig ott a felismerhetetlenségig összegyűrt valóság, amely a globális sztratoszférából és a lokális zsámolyról nézve egyaránt homályba borul.