Óvodás koromból felsejlő emlék, hogy csak az kaphatott süteményt, aki a többiekhez képest gyorsabban ette meg a kelkáposzta-főzeléket. Azóta az élet megannyi versenyhelyzetében kellett így vagy úgy helytállni, s ez kétségtelenül elősegítette a személyiség fejlődését, hiszen összemértük erőnket a sportban, a tanulásban, a viccmesélésben, a csajok hódításában. Volt tehát számos terület a sikerélmény kibányászására, de sajnos számtalan esély is – ahogy mondani szokták – a „pofára esésre”. A rendszerváltás utáni sajtómunkás azonban sajátos megmérettetésre kényszerült az úgynevezett hírverseny mezején, annyira, hogy olykor úgy érezte, visszatér az óvodás korszak.
Mert a kilencvenes és a kétezres években a magánszféra sajtójában egymást próbálták leteperni a különböző sajtótermékek a példányszám, az olvasói létszám, a nézettség, a hallgatottság, a tetszési index területén, és azt tekintették aznapi befutónak, aki legalább két másodperccel megelőzi műfaji vetélytársát egy szenzációs hír közlésében. Akkoriban éppen római tudósító voltam, majd rögtön azután Bukarestből tájékoztattam a magyar közönséget az aznapi eseményekről. Ebben a mintegy tizenkét évet felölelő idősávban kellett a hírverseny kíméletlen, csúszós pályáján állni a sarat. Fontosabb volt villámgyorsan adni az információt, mint amennyire pontos, ellenőrzött volt. „Kétszer ad, ki gyorsan ad” – hangoztatta többször MTI-s főnökeim egyike. Főbenjáró bűn volt lemaradni a konkurencia mögött.
A magyar kereszténység ezer évét bemutató vatikáni kiállításra 2000 nyarának végén az MTI egy kedves kolléganőt is kiküldött, Mádl Ferenc akkori köztársasági elnökkel több mint száz fős küldöttség érkezett az Örök Városba, művészek, politikusok, kulturális és külügyi tisztségviselők, újságírók. Valóban monumentális eseménysorozat volt, a Szent Péter bazilika előtti lépcsős részen II. János Pál misét celebrált e népes társaság jelenlétében, este pedig koncertet rendeztek a katolikus egyházfő tiszteletére. Kolléganőmmel pedig a szó szoros értelmében „kapaszkodtunk” a hírverseny diktálta száguldásban. Az akkori hírügynökségi szokás szerint minden mozzanatról szinte reális időben kellett nyomni akár csak az egymondatos hírt is. A Szentatya megérkezett a térre (ment a hír), a köztársasági elnök is megérkezett (ment a hír), megkezdődött a koncert (az is ment azonnal).
A másodpercekért folyó vetélkedésben ezért nélkülözhetetlen volt, hogy – ha volt rá lehetőség – az elhangzó beszédek előre megírt szövegeit kézhez kapjuk. Így történt akkor is: a pápa beszédét előre odaadták, és mi ott fenn a karzatról vártuk, hogy a Szentatya elkezdje. Persze figyelni kellett, hogy valóban szó szerint egyezik-e minden elhangzott mondat, közben pedig élő telefonvonalban voltam az MTI leíró hölgyével, fél szemmel a papírt lesve, fél füllel a pápai szavakat hallgatva, s közben diktálva. Kolléganőm szorongott, mert én bíztam saját rutinomban, és úgy időzítettem, hogy az utolsó mondatok (az elhangzottak és az általam beolvasottak) ugyanabban a pillanatokban értek véget. Erdélyben a csíksomlyói búcsú idején a szentbeszéd előre megszerzett, írott változata alapján megírtam a kezdő rövidhírt, s amikor élőben is elhangzott, csak megnyomtam a gombot laptopomon, a hír pedig felszállt a Nagy-Somlyóról egészen át a határokon, hogy eljusson a budapesti Naphegyre.
Számos politikusi megnyilatkozást kellett azonban feszült figyelemmel kísérni, mert az előre megírt és a sajtó rendelkezésére bocsátott szövegen maga a szónok menet közben módosított, beszúrt néha fontos kiegészítést, vagy éppen kihagyott valamit. Főleg Basescu rögtönzött egy-egy alkalommal elnöksége idején.
Felmerült sokukban: ha késünk pár percet a primér hír hazaröpítésével – „akkor mi van?” Miért olyan rettentően fontos ez, hiszen fél órával később úgyis megírja az ember rendesen megszerkesztett formában a kerek egészet. Ma viszont a sajtóban, az egész médiában a hír gyors eljuttatása a közönséghez mintha nem lenne elsőrendű szempont. Sőt, egyre inkább tetten érhető az adott médiatulajdonos politikai vagy üzleti érdekeltsége a késleltetésben. Az is sokatmondó, hogy milyen fontos hírt nem közöl az adott lap, televízió, vagy ellenkezőleg, milyen hírt vél hírértékűnek az egészen más súlycsoportba tartozó többi hír közé gyömöszölve.
A hírverseny e kíméletlen korszaka ma már a múlté, de több napig aszalni vagy nem is közölni egy hírt csak azért, mert a médiatulajdonosnak és gazdáinak az az érdeke, talán még nagyobb tájékoztatási vétek.
Felidézve óvodáskorom egyik tanulságát: ha a kelkáposztát azonnal, hirtelen és gyorsan próbáljuk befalni, akkor megégetjük a szánkat, ha viszont kihűlni hagyjuk, ehetetlen lesz, és akkor a jutalomsüteményt sem kapjuk meg.
