Magyarországon most, a választások után a vesztes oldalon sokan a világvégét vagy a nemzethalált vélik felsejleni a láthatáron, a nyertesek között pedig egyesek már a Kánaánt dicsőséges közeledtét érzik. Egyik változatnak sincs köze az ennél sokkal bonyolultabb valósághoz. A hétköznapok gyakorlatiasságában most már sem a győzelmet, sem a vereséget nem szabad mitikus régiókba emelni.
Nemcsak a magyarországi választás, hanem általában is minden politikai jellegű megméretés örökérvényű tanulságokat hordoz magában.
Például azt, hogy a nagyok egyik pillanatról a másikra kicsire zsugorodhatnak, illetve a kicsik szemrebbenésnyi idő alatt óriásokká nőhetnek. Ez vonatkozik a választásokon ringbe szálló politikusokra és a környezetükben lévő „udvartartás” tagjaira is. Akárcsak a szavazók különböző csoportjaira, melyek tagjai minden ilyen jellegű radikális fordulat
után vagy átszabják korábbi meggyőződédésüket, vagy ellenkezőleg, még jobban ragaszkodnak hozzá. De egy biztos: az egész társadalom átszűri
önmagán választásának tanulságait.
A politikai vezetők és udvartartásuk emberei valahol mind Gulliverek. Jonathan Swift regényének főszereplője ugyanis kénytelen szembesülni azzal, hogy – átvitt értelemben – mire megy saját testméretével egy adott pillanatban, egy adott környezetben. A szerző által kitalált Lilliput szigetén például az ottani lakók mindössze hat hüvelyk, vagyis körülbelül 15 centiméter magasak. Az első pillanatban még nem tudják, mit kezdjenek a
hajótörést szenvedett, ájultan fekvő, gigantikus méretű lénnyel, s mint ahogy az ismeretlen jelenségek esetében lenni szokott, veszélynek tekintik, ezért lekötözik. Lényegében fogságban tartják, de aztán rájönnek, hogy hasznukra is válhat ez a „góliát”, s emiatt, úgymond, bizalmat szavaznak neki. Gulliver fokozatosan igazi erőforrássá válik, mozgástere nő, különleges kiváltságokat kap, sőt politikai tényező lesz, például segít a
hadjáratokban. Ugyanakkor hatalma nem teljes, mert azt a császár és az udvar szabályozza, és bármikor veszélyessé nyilváníthatják. Hiába erős a fizikai fölénye miatt, politikailag kiszolgáltatott marad. Mert Lilliput valódi, működő társadalom, amelyben a nagyméretű, nagy arcú óriások sem tehetik azt, amit csak úgy önkényesen akarnak.
De mi van akkor, ha ugyanaz a Gulliver maga lesz lilliputi méretű egy másik környezetben, ahol hozzá képes mindenki óriás? A regényíró ebben is próbára teszi hősét, amikor egy másik országba, Brobdingnagba helyezi őt. Ott a törpeségi létet kell megtapasztalnia, apró, sérülékeny lénnyé válik, akit kezdetben pénzért mutogatnak mint vásári csodalényt, később pedig a királyi udvarba kerül. Sorsa másoktól függ, egyesek védik, mások veszélyeztetik. Minimális hatalmi pozíciója vagy befolyása sincsen. Illetve
lenne, ha az óriások körében lévő védencei úgy akarnák: ez esetben bármilyen aprócska is ő, protektorainak árnyékában lehetne befolyása a helyi politikára.
Jonathan Swift ezzel a történettel akarta megmutatni, hogy a hatalom mennyire viszonylagos, mennyire a környezet és a viszonyok függvénye.
De Gulliver személye az adott társadalomnak is tükröt állít. A lilliputiak katonai erőforrásként használják, politikai eszközként tekintenek rá, ugyanis növeli a császár presztízsét, ha egy „óriás” áll mellette. Gulliver jelenléte ott a birodalom nagyságát hivatott demonstrálni. Brobdingnagban viszont törpesége látványosság. Gulliver értéke ott, azon a helyen abban áll, hogy a helyiek az ő különlegességét használják ki. Ez önmagában is lehet valamilyen hatalom Gulliver számára, az ottani óriások társadalmában pedig akár turisztikai érték.
Miért is hoztam elő ezt az irodalmi példát? Nos, azért, mert szerintem egy társadalom minden tagja – legyen az vezető vagy vezetett – mind átéli a gulliveri lét relativitását, a kicsiség és a nagyság dialektikus váltakozását.
Mint az elmúlt két hétben láthattuk, végzetes csapdát jelenthet a korai elbizakodottság, az indokolatlanul tartós kishitűség pedig nagyobb késésekkel jár, mint a magyar vonatjáratoké.