Éppen az orosz–ukrán háború legújabb fejleményéről értesültem a híradásokból, amelyekből azonban nem derült ki, hogy ki követte el a vízerőmű elleni robbantást, hiszen mindkét fél szokás szerint a másikat okolja. Aztán – ki tudja, milyen intuíció nyomán – a könyvespolcra tévedt a tekintetem, Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényére. Kedvenc gyerekkori olvasmányomban egyértelmű volt a történelmi szereposztás, a török volt az agresszor, a magyar védők pedig a hős ellenállók.
A várvédők dicsőségét megénekelte az akkori közmédia szerepét betöltő Tinódi Lantos Sebestyén, aki summáját írta Eger várának, megszállásának, diadalának, szégyenvallását török hadának, és – természetesen – nagy dicsőségét Ferdinánd királynak. A képlet egyszerű volt, csak húrra kellett rögzítenie a tényt, miszerint a várbéliek nem fukarkodtak az áldozattal, kardok csörrentek szablyákkal, lándzsák furakodtak török hasba, egri nők szurka perzselte a feltörekvő borotvált fejeket. Dobó kapitány izzadva dicsőült a várfalon, s bár az ellenség többszörös fölényben volt, a verejtékező kisebbség mégis győzedelmeskedett.
Akkor még nem volt világháló, megannyi fakenews, tudtuk, hogy ki a jó és ki a rossz. De elképzeltem, mi lett volna, ha a török portán megbíztak volna egy ellenlantost, a török szekértábor érdekeit képviselő antinódisebestyént, aki, úgymond, másfajta propaganda szellemében regélt volna.
Dalaiban emlékeztetett volna arra, hogy az oszmánok logisztikai rendszere jobb volt, mint ekkor bármely nyugati országé, másrészt a belső magyar területeken elhelyezkedő várak (méretükből és minőségükből fakadóan) aligha vehették fel a harcot a török hadigépezettel szemben. Magyarországon és Horvátországban a hazai katonaság mellett német, cseh, itáliai és spanyol zsoldoskatonákat is állomásoztattak, akik nem találták meg anyagi számításukat a magyarokért vállalandó hősi halál lehetőségében, ezért inkább feladták a várakat. Antinódi persze nem említette volna ez utóbbi katonák haszonelvű kapitulálását, hanem, mondjuk, azt dalolta volna, hogy a vérontást akarták megelőzni, mert békepártiak voltak.
E török érdekek húrján pendülő krónikásnak nyilván el kellett volna homályosítania az egerváriak vitathatatlanul hősies kiállását. Csak úgy tehette volna meg, ha Dobó István karakterét gyilkolászta volna meg. Elkántálta volna, hogy Dobó nem holmi rettenthetetlen vezér, hanem civilben rablástól sem visszariadó kalandor. Valóságelemeket is használt volna ehhez, rámutatva Dobó egy „másik arcára”, a becsvágyóéra, aki korábban gátlástalanul szerzett meg birtokokat. Az ellentinódi még a várvédőket is deheroizálta volna, ha megemlíti, hogy egy részük korántsem élt istenfélő szolid életet, s hogy a törökök között is voltak azért, úgymond, alapvetően rendes emberek.
Mindezt persze csak úgy elképzeltem, hiszen akkoriban a propagandának, a hírtálalásnak nem volt olyan fejlett rendszere, mint manapság. De az biztos, hogy a krónikák akkor is – ahogy ma mondani szokták – értékelvűen tudósítottak. A háborúk lehettek igazságosak vagy igazságtalanok, azok kirobbantói akkor is a csúcson trónoltak, döntöttek és vezényelték azokat, akik önszántukból nem akartak volna lándzsák, ágyúgolyók elé állni. S mégis, a hadakozó népek minden egyes tagjában ott élt az előítélet a másik nép tagjai iránt. Egy török átlagember számára nyilvánvaló volt, hogy a gyaúr magyar hitetlen, ezért nem bűn megölni őt, sőt, a túlvilágon még jutalom is járt érte. Ideát viszont egy átlag magyar ember évszázadokon keresztül hitte, hogy egy török nem lehet rendes, a rossz szomszédság török átok, s ha valakinek sikerült elnyernie azt, akire vagy amire vágyott, de annyira csalódott benne, hogy valójában már szabadulni szeretne tőle, az úgy fogalmaz, hogy „törököt fogtam, de nem ereszt”. A gólya lábát csakis török gyerek vágta meg, a magyar gyerek pedig csakis gyógyítja.
Néhány évszázaddal később viszont már a labanc volt a magyar ellensége, akkor a kuruc dalok nem a Habsburg-ház hatalmasságait állították pellengérre, hanem az átlaglabanc imázsát nevettették ki dalaikban. Így a labanc lehangoló tulajdonságai között szerepelt, hogy „darulábú, szarkaorrú, nyomorult”. Hogy „görbe hátú, mert lenyomta füstös moskotéra, elfárasztott, elbágyasztott dióverő pózna”. Hogy „tüzes madzag, apró csollong, lombos az gagyája, tátva-nyitva mindeneknek nagy éhelholt szája”. Míg patyolat az kuruc, gyöngy az felesége, addig hetes vászon az laboncság, köd az felesége. Nem is beszélve egy másik nemzetről, melynek tagjai ugyanebben a dal-kommentárban ugyancsak megvetésre ingerelnek: „A nagyszájú horvátnak is fekete csizmája, hosszú nyakú, kurta farkú görcsös paripája”.
Visszatéve mai korunkra, vonjuk le a tanulságot a régi korok valódi eseményeiből, dalos-krónikás megjelenítéséből, előítéleteiből és rokonszenveiből. Csak saját igazságérzetünknek higgyünk, hátha nem egyezik az adott pillanat politikai üzenetével! Gondolatok is csendüljenek tehát a fejünkben, ne csak a pártos dallamok!
