Garzó Ferenc: Gépek, emberek, szuperemberek

Nahát, ezt is megértük! Internetes ügyintézés közben a gép azt kéri tőlem: bizonyítsam be, hogy nem vagyok robot. Elektronikus belépésemhez ilyenkor az a feltétel, hogy oldjak meg egy nem túl nehéz feladatot, például ismerjem fel a hullámzó, torzított kis- vagy nagybetűket, esetleg kilenc fotórészletből jelöljem ki azokat, amelyeken lámpa, autó vagy gyalogátkelőhely látható. A mesterséges intelligencia alapján működő gép
tehát már attól fél, hogy egy másik gép becsapja őt, ezért csak nekem, az embernek hisz, legalábbis, ha megbizonyosodik róla, hogy valóban húsból és vérből való vagyok.
Miután pedig bejutottam az adóhivatal, a bank vagy valamely hatóság honlapjára, ügyemet jól kidolgozott algoritmusok intézik, sokszor hiába figyelmeztetem a telefonvonal túlsó oldalán lévő emberi ügyintézőt, tévedés van a rendszerben, sokszor kapom a választ: nem ő tartja kézben a folyamatot, hanem a gép. Természetesen az emberi kéz még képes korrigálni az általa írt programot, még elmondhatjuk: azért az ember az úr!
Kérdés, hogy meddig. Stephen Hawking brit asztrofizikus szerint a mesterséges intelligencia az emberiség végét jelentheti. Mint írta, a gépek képesek lesznek újratervezni magukat, és behozhatatlan előnyre tehetnek szert az emberrel szemben. Emlékeztet az Intel egyik alapítójának szavaira, aki felismerte a törvényszerűséget, miszerint a számítógépek minden másfél évben megduplázzák a sebességüket és memóriájukat. „A veszély az – állítja Hawking –, hogy a számítógépek intelligenciát
fejlesztenek ki, és átveszik az uralmat. Az embert fékezi a lassú biológiai evolúció, és nem tud majd versenyezni a mesterséges intelligenciával” – teszi hozzá.
Egyelőre azonban a számítógépeket az emberek fejlesztik egyre sikeresebben, valódi emberi alakokat képesek képernyőre varázsolni, egyre kifinomultabb fordítógépek látnak napvilágot, az elektronikus illúzióipar, a virtuális élmények gyártója hatalmas üzleti eredményeket, pénzeket hoz… legalábbis az emberek egy kis részének. Az intelligencia egyre inkább elkülönül a tudattól, és a nem tudatos intelligencia egyre több területen kerekedhet felül az emberi képességeken. Az izraeli történész, Yuval Harari úgy fogalmaz: „… a 21. századi technológia már képes lesz az algoritmusok számára lehetővé tenni, hogy „meghackeljék” az emberiséget, és így jobban megismerjenek engem, mint amennyire én ismerem magamat.”
Egy idő után pedig eljöhet a valóban rettegett korszak, amikor mindenben fölénk tornyosulnak majd a gépek. De a fentiek alapján a Homo Sapiens nagy igyekezetében szédítő sebességgel tökéletesíti saját majdani sírásóját, eközben pedig már folyamatosan fél is tőle.
Harari egyik könyvében azonban utal az úgynevezett technohumanizmus tanára, amelynek lényege, hogy a tudattal rendelkező embernek önmagát is tökéletesítenie kellene, így próbálva állni a versenyt a gépekkel. E tan hirdetői szerint a génsebészet és egyéb orvostechnikai vívmányok felhasználásával létre kell hozni egy továbbfejlesztett
embermodellt, a Homo Deust (Istenembert), amely olyan – a mai emberénél fejlettebb – fizikai és mentális képességekkel is rendelkezik, amelyek birtokában megállja a helyét a legkifinomultabb nem tudatos algoritmusokkal szemben is. Egyszerűbben fogalmazva: javítani kell az emberi agyat. Csakhogy Harari ennek a csapdájára is felhívja a figyelmet.
Ugyanis a veszélyek a még mindig tökéletlen emberi természetben rejlenek. Már az elején felmerül, hogy kik adnak pénzt, tőkét az effajta kísérletekre, és kik lesznek önző haszonélvezői az így megteremtett „szuperembereknek”.
És ha kialakul e szuperemberek elitje, az emberiség nem szakad-e két részre, nem igáz-e le bennünket, a jelenlegi Homo Sapiens szintjén maradottakat az új embermodell, a Homo Deus? Végül is ki ki ellen harcol majd? Gép gép ellen? Gép ember ellen? Ember
szuperember ellen? A mai ember önmaga ellen?
Mit lehet tenni ma, hogy e sötét jövőtől idejekorán megszabaduljunk?
Tanulságosnak érzem a Gorkij Éjjeli menedékhely című színdarabjában elhangzó egyik monológot: „Az ember szabad… Mindenért maga fizet: hitért, hitetlenségért, szerelemért, okosságért. Az ember mindenért maga fizet, s ezért az ember – szabad! Az ember az igazság! (…) Csak az ember létezik, minden egyéb – csak az ő kezének és agyának alkotása!”
E jövőképek felrajzolása után azonban egy fontos probléma merül föl, mégpedig az „összetartozás” fogalmáé. A mesterséges intelligencia teremtményeinek lesz-e betáplált önazonosság-tudata? Ha egyáltalán lesz valamilyen tudatuk, kivel éreznek majd összetartozást? Géptársaival? Az őt megteremtő mérnökök teamjével? Lesz-e összetartó erő számukra az „egy áramkörből vagyunk” szólama? Mentesek lesznek-e valamiféle szerelmi chip által gerjesztett gyengéd vagy heves érzelemtől? A robotlét ismeri-e
majd a boldogság fogalmát, amely túlmelegedést gerjeszt valamelyik belső
vezetékükben? Ami pedig jövőbeni riválisaikat, a majdani szuperembereket illeti, ez utóbbiak egymáshoz tartozása független lesz-e nemzettől, hazaszeretettől, eszmétől, ellenségképtől, baráti szálaktól, vagy csupán saját, „fejlettebb fajuk”, saját elitjük tagjaival éreznek majd közösséget? A Homo Deus megszületése után lesz-e helye a vallásos hitnek, a bűnnek és erénynek, s lesz-e még nemzeti identitás, mint olyan? Hiszen minden összetartozás valamilyen külső erő elleni védelemből táplálkozik, ki vagy mi lesz az a külső erő, melytől közösségként kell óvnia magát gépnek, embernek, szuperembernek?
Tudom, kissé előre szaladtam az időben, minket, a mai felnőtt korosztályt ez már nem érinti. Egyelőre élvezzük az internet szórakoztató áldásait, déd- ük- és szépunokáinkra pedig egyelőre csak a jövőtől való aggódásunkat hagyjuk örökül.
És szeretnék megnyugtatni mindenkit: ezeket a sorokat nem robot rótta, hanem egy átlagos, még nem túlfejlesztett Sapiens.