A hetvenes évek Moszkvájában magyar kollégiumi társaimmal éltük a magunk fiatalosan szertelen diákéletét. Nem vetettük meg az itókát, a bulikat, a kollégiumi folyosót sokszor betöltő „dajdajt”. A hétvégeken pedig megpróbáltunk bejutni valamelyik étterembe. Akkoriban a moszkvai éttermek valamilyen külföldi városról kapták nevüket, amely az adott ország specialitásaival várta a vendéget. Így gyakran látogattuk meg a Belgrád, a Peking, a Tbiliszi nevű vendéglátó egységeket attól függően, hogy csevapcsicsára, száz napos tojásra vagy grúziai bárányfasírtra fájt a fogunk.
Nos, a kollégiumunk közelében – külvárosi környezetben – volt egy étterem, az Orán. Azért is tetszett a neve, mert az algériai város, melyről elkeresztelték, jól ismert volt számunkra Rejtő Jenő regényeiből. De volt még egy előnye: ajtajában nem állt semmiféle „portás”, az emeletre könnyen feljutottunk, nem állta utunkat semmiféle „ügyeletes” nagymama, és kitűnő szoljankát, rendkívül gazdag tartalmú levest szolgáltak fel, melybe többféle húst, zöldséget tesznek, még olajbogyó sem hiányzik belőle, és fekete kenyérrel a legfinomabb. Esti „oránozásaink” idején olykor duhaj orosz társaság is megjelent a színen, és a helyi vodkaivási szokásoknak megfelelően egy óra múlva már repültek a poharak, néha törtek a fogsorok, és behúzódtak a magyar diáknyakak. Zenekar is fellépett az ilyen hétvégi estéken, táncolt az „úri közönség” (akárcsak a rejtői történetekben). A cingár Lacikát egyszer felkérte egy százhúszkilós „Matrjoska”, aki valósággal felfalta, forgatta, csavargatta pehelysúlyú partnerét, mi pedig fuldokoltunk a kacagástól. Egyszóval, az Orán volt a mi legkedveltebb törzshelyünk, „Jössz az Oránba?” – hangzott fel a kollégiumi szobákban a szombat esti toborzó felhívás.
Azok a magyarok, akik a hetvenes évek második felében laktak abban a kollégiumban, s akik a későbbi évtizedekben újságírók, tévériporterek, diplomaták, nagykövetek vagy államtitkárok lettek, és a világ valamely táján találkoztak, sokszor idézték fel: „Emlékszel, amikor az Oránban…?” Mind a mai napig így nevezzük, pedig az ötödik tanévünk utolsó hetében – amikor úgy döntöttünk, hogy nem este, hanem nappal megyünk oda egy búcsúebédre – megláttuk a neoncsövekből hajtogatott feliratot. Azon nem ORÁN, hanem RESZTORÁN volt látható. Csakhogy mi mindig este jártunk oda, a neoncsövek kiégett részét egészen a diplomakiosztásig eltelt öt évig nem cserélték ki. Amúgy az étteremnek volt valódi neve is, de arra nem emlékszünk. Bennünk mindig csak Oránként él.
Mindez összekapcsolódik emlékeimben annak az időszaknak a szovjet politikai valóságával, a később „brezsnyevi pangásnak” nevezett évekkel. Amikor még azt tanították az egyetemeken, hogy a szocializmus egyre fejlettebb szakaszába lép, az életszínvonal egyre emelkedik, a szovjet embertípus számára a közösség érdeke az elsődleges, nem az anyagi javak nyakló nélküli élvezete, a proletariátus nemzetközileg próbál egyesülni, az osztályok nélküli társadalomért harcol, vagy már építi is, az amerikai imperializmus ennek az eltiprására törekszik, háborút akar kirobbantani, a Nyugat pedig kizsákmányolja a dolgozó embert.
Később, miután megszűnt a Szovjetunió, utólag kiderült, hogy semmi sem úgy volt, ahogyan mondták, semmi sem úgy lett, ahogyan hirdették, semmi sem az volt, aminek nevezték. A létező szocializmus nem lépett fejlett szakaszába, sőt, megszűnt létezőnek lenni, az akkori életszínvonal láthatatlanul alacsony volt, a rendszer nem a munkások, hanem valamiféle mesterséges elit érdekeit szolgálta, a szovjet embertípus pedig olyan volt, mint Columbo felesége: mindenki beszélt róla, hivatkozott rá, de senki sem látta.
Ugyanis az akkori szovjet emberek is, bizony, az anyagi javakat akarták élvezni, és nem az elvont beszédekben megjelent közösségi érdeket, egyszerűen csak élvezni akarták az életet, amire a homo sapiens minden egyede törekszik hol több, hol kevesebb sikerrel. Mint ahogy mi is tettük a mi Oránunkban, melyről később kiderült, hogy csupán egy resztorán volt, mert folyamatosan ki volt égve néhány cső, emiatt hiányzott néhány betű a feliraton, de az étterem igazi nevét ma sem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk, minek is lehetne nevezni utólag azt a Brezsnyev-korszakot, melynek ideológiai feliratai ugyancsak foghíjasok és megtévesztők voltak.