Nem kellett sokat tanakodniuk I. Klodvig frank uralkodó tanácsadóinak, hogy az 5. század végén miként törvényesítsék hatalmát. A legenda megoldotta a dolgot: miután váratlanul elfogyott a szertartáshoz szükséges szentelt olaj, egy galamb leszállt az égből, és csőrében hozta a hiányzó mennyei eredetű olajat, amellyel végül sikerült felkenni a királyt.
Nem volt még azokban az időkben bizottsági vizsgálat, amely kiderítette volna, hogy
igaz-e a történet, s hogy a galamb valóban a Szentlélek megjelenésével azonosítható-e, de a későbbi francia királyok magabiztosan állíthatták, hogy hatalmuk különleges, isteni eredetű. Emiatt a Reimsben őrzött Szent Ampullából évszázadokon át egy cseppet kevertek a koronázási olajhoz. Így kapcsolódott össze a középkorban a vallási
szimbolika és a politikai legitimáció.
„Boldog idők! Milyen könnyen ment akkoriban!” – kiáltanék fel ma, ha magam is politikai hatalom megszerzésére törekednék. Így viszont nem kell ezen búslakodnom, fájjon a politikai szereplők feje, amikor arról vitatkoznak, mi legitimált korábban és mi legitimál ma bármilyen kormányt a világban. Pontosabban: mi az, ami által az emberek jogosnak fogadnak el egy országukat irányító vezető testületet és annak vezetőjét, legyen az király, köztársasági elnök vagy miniszterelnök?
A világháló bőven szolgál példákkal arról, hogy a történelem során milyen nagy legitimációs elvek alakultak ki. Az isteni eredetű csak egy a sok közül, bár kétségtelenül a legrégebbi. Ennek alapján a hatalom Istentől származik, az uralkodó, a legfőbb vezető iránti engedelmesség nemcsak politikai, hanem vallási kötelesség is. Gondoljunk csak az ókori Egyiptom fáraóira, a középkori európai királyságokra, vagy például a mai Iránra.
Ehhez szinte szervesen kapcsolódik az úgynevezett hagyományos legitimáció, melynek értelmében a hatalom alapja a hagyomány, a szokásjog, a dinasztikus öröklés.
Se szeri se száma ugyanakkor a karizmatikus legitimáció eseteinek történelmünkben. Ehhez persze lennie kell egy különleges képességekkel rendelkező embernek, aki minimum szónoki csúcsteljesítmény révén kerülhet hatalomba, s akit a követők rendkívüli személyiségnek tartanak, kissé mitizálva hősies, prófétai profilját. A vita elkerülése kedvéért csak külföldi neveket sorolok fel, például Napóleonét, Charles de Gaulle-ét, Nelson Mandeláét.
A modern demokráciák alapelve azonban a népszuverenitás és demokratikus alapú legitimáció, amely szerint a hatalom népé, a kormányt a szavazók választották meg, tehát a nép felhatalmazásáról van szó. De az igazi legitimációt még utólag, külön kapja meg egy adott országvezetés, mégpedig a teljesítménye alapján, vagyis teremtett-e jólétet, biztonságot, fejlődött-e keze alatt a gazdaság. Az „eredményalapú legitimációra”
gyakran hivatkoznak például Kína vezetői. A felsorolásban előkelő helyet foglal el a „nemzeti legitimáció” is, amelyből következően a vezetés azt állítja, hogy a nemzet érdekeit védi, a nemzeti közösség akaratát testesíti meg. Különösen aranyos színezetet ölt ennek eltúlzott változata, amikor a vezető önmagát azonosítja magával a nemzettel.
Szándékosan hagytam a végére a forradalmi legitimáció fogalmát. Azt az esetet, amikor a hatalom nem a múltból vagy a választásokból ered, hanem abból, hogy egy mozgalom alapjaiban törli el az addig uralkodott rendszert, s annak romjain valami gyökeresen új világot kell felépítenie. Ez persze azt is jelenti, hogy a forradalmian győztes hatalomnak utólag kell kitalálnia önmagát, s ez bizony megannyi ellentmondással, olykor önmegtagadással is jár.
De mi történik mostanában a demokratikusnak nevezett világban?
Demokratikus választások eredményét vitatják a vesztesek, és folytatják a bozótharcot, kétségbe vonva a választási győzelem tényét. Az Egyesült Államokban, Romániában és Magyarországon is vagy csalást kiáltanak, vagy lecsőcselékezik a nemzet többségét alkotó híveket. A magyarországi vesztes párt volt parlamenti elnöke a sátánnal azonosította a nyerteseket.
A vesztes oldalon komoly tudósemberek szájából is hallottam, hogy kedvenc politikai vezetőjüket a „jóisten” küldte nekünk. Adta és elvette. A középkor makacsul visszaköszön, mégsem küldi a galambot a „Szent Ampullával”.
Így jobb híján továbbra is meg kell elégednünk a parlamenti demokrácia szavazattöbbségen alapuló legitimációs rendszerével.