Az olaszországi híradásoknak immár több évtizede főszereplője Silvio Berlusconi, aki a kilencvenes évektől szép fokozatosan meghódította a képernyők világát, később pedig ezáltal lett a politikai színpad főrendezője is.
Három évtizeddel ezelőtt Magyarországon is meg akart jelenni a televíziózás piacán. Akkor még rokonszenves üzletember képe rajzolódott ki róla, noha saját hazájában még rendezetlen volt a televíziózás törvényi szabályozása. A három olasz állami tévét három nagy, hagyományos politikai erő osztotta fel egymás között, így az akkori kereszténydemokrata, a Bettino Craxi féle szocialista és az akkori kommunista párt. Persze csak áttételesen, hiszen mindegyik közszolgálati csatorna volt, és nagyjából ugyanolyan politikai nyelvezetben, sok évtizedes sablonok szerint közvetítették a politikai vitákat, kommentárokat. Megjegyzendő, hogy az akkori kommunista párt nem a kelet-európai értelemben volt az, pár évvel később át is alakult szociáldemokrata színű alakulattá, mint ahogy az a szocialista párt is annyira volt szocialista, mint amennyire a kereszténydemokraták voltak hithű keresztények.
Berlusconi magántelevíziói már a nyolcvanas években kezdtek sugározni, de mivel még nem pontosan meghatározott törvényi engedéllyel tették, a hatalom sokszor elsötétítette a képernyőket, s ez a társadalom egy részében csak Belusconi malmára hajtotta a vizet. A tájékoztatás szabadsága nevében lázadt is a nézőknek a mágnással szimpatizáló része. Más kérdés, hogy a közéletben ő volt a leggyanúsabb alak, hiszen titok fedte hirtelen meggazdagodását, azóta is közszájon forog a híresztelés, miszerint a maffia pénze vastagon benne volt ebben a tőkében, amely lehetővé tette a magán-médiabirodalom létrejöttét. S persze a mágnás politika barátja, a szocialista Craxi volt a legfőbb támogató.
Meglepetés volt azonban, hogy Berlusconi egyáltalán bekerülhetett a politikába. Berlusconit az ország igazán nagy vállalkozói (mint a FIAT tulajdonosa, Agnelli vagy Pirelli, vagy akár De Benedetti) nem igazán becsülték semmire, le nem ültek volna vele egy asztalhoz, kifejezetten tréfának tekintették, amikor valaki kitalálta, hogy Berlusconinak a pártpolitika terepére kellene lépnie. Mégis, ő bizonyult az egyetlen jelöltnek, aki betölthette a kilencvenes évek elején létrejött politikai űrt. Akkor robbantak ki a nagy korrupciós botrányok, amelyek elsöpörték a hagyományos pártokat, így a kereszténydemokratát és a Craxi-féle szocialistát. Úgy tűnt, hogy az addigra átalakult, szociáldemokratizálódott baloldal kényelmesen besétálhat majd a hatalomba. Berlusconi tudta, hogy ez egész üzleti birodalmának a megszűnését is jelentheti, így vállalta, hogy a paletta megüresedett jobboldali helyét betöltse.
Mire eljött az 1984-es választások ideje, meglepő módon, pillanatok alatt megalakult a Forza Italia, azaz a Hajrá Olaszország elnevezésű populista jobboldali blokk, amelyet olyan ember irányított, akit a későbbiekben ugyancsak korrupciós vádak miatt fogtak perbe. De Berlusconi később miniszterelnök lett, többször is, és még a három állami csatornába is beültette saját embereit. Számos botrány övezte későbbi éveit, ezekre most nem térek ki. A lényeg, hogy ma is kormányba került Giorgia Meloni koalíciós partnereként.
Magyar Péter neves újságíró, többszörös tudósító egykori könyvében így írt a Berlusconi-jelenségről: „Hogyan lehetséges, hogy egy vezető európai országban valaki minden politikai múlt nélkül, két hónapos kampánnyal választást nyer?” (…) Berlusconi űrt töltött be, a jobbközép pártok megüresedett helyét, sikeres kommunikációt folytatott, újdonságnak tűnt. (…) Az ideológiamentesség is nyerőnek bizonyult a korábbi ideológiákba belefáradt közvélemény szemében”. A könyv szerzője emlékeztet arra is: Berlusconi győzelme számára a televízió azért volt fontos, mert a megelőző másfél évtizedben megváltoztatta a nézők kultúráját, értékrendjét. A tévés szappanoperák világa, az anyagi jólét, a magánérdek és a befelé fordulás modelljét tette vonzóvá a nézők milliói előtt. A szerző idéz egy politikust, aki szerint „Berlusconi maga termelte ki választóit a tévécsatornáival, de nem azzal, ahogyan a politikáról beszélt a nézőknek, hanem azzal, ahogyan a politikáról nem beszélt”.
Kérdés, hogy mi, médiafogyasztók és választópolgárok milyen tanulságokat vonhatunk le egy ilyen politikai életpályából. A politikus teremti meg választóinak lelkületét, vagy ez utóbbi termeli ki a politikus szellemiségét? Elemzők mai is sokat vitatkoznak azon, melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás?
