A történelemben vannak időszakok, amikor a magánember nem tudja, mi történik a világban, de még saját országában sem. Ceausescu idején Romániában, vagy a Rákosi-korszak Magyarországán a filmhíradókból és a vérszegény televíziós hírekből legfeljebb arról értesültünk, hogy hol, melyik kollektíva teljesítette a tervet, s hogy milyen sanyarú a sorsa a nyugati munkásnak, aki nem élvezi a kommunista lét örömeit. De a puha diktatúrának minősített Kádár-rendszer idején sem tudtunk meg túl sokat arról, hogy például miről tanácskoztak egy-egy magas szintű találkozón, legfeljebb csak annyit, hogy „a felek kölcsönös érdeklődésre számot tartó” kérdéseket vitattak meg.
Ezekben az években emiatt a híréhséget – már akinek volt – csak más, félig vagy teljesen tiltott csatornákon keresztül lehetett csillapítani, például becsempészett nyugati lapokból, a Szabad Európa suttyomban hallgatott adásaiból, messziről jött ember ámulatba ejtő elmeséléseiből, vagy – akinek volt olyan kapcsolata – valamelyik hazai bennfentes jól értesültsége által.
Aztán jött a rendszerváltás – Romániában durván, véresen, Magyarországon beosonva, alig észrevehetően. És jött a sajtó pár évig tartó fesztelen, szabad szárnyalása, ami azt jelentette, hogy egyik pillanatról a másikra mindent szabad volt kérdezni, állítani, megkérdőjelezni, cáfolni. A különböző színekben hangoskodó politikusokat szembesítették a tévék és az újságok mindazzal, amit tettek és mondtak. A sajtó már-már kezdett amolyan „negyedik hatalmi ággá” változni. De ami igazi újdonságot jelentett: a legtöbb csatornán keresztül szét lehetett választani az ocsút a búzától, a tényt a puszta vélekedéstől, az igazat annak puszta látszatától, a szemmel láthatót a szemfényvesztéstől. „A hír szent, a vélemény szabad” – így hangzott akkor a rendszerváltás utáni hírközlők ars poeticája. A lakosság, ha akart, akkor már többet látott a világból, saját hazájának történéseiből, a jól értesültség eldorádójában élethelyzetének jövőbeni jobbra fordulását is remélte. Lehetett vitatkozni egymással, lehetett ütköztetni álláspontokat, nem volt probléma, hogy ki-ki mást és mást vél látni ugyanazon a tájképen. Lényeg a lényeg: egészséges, alkotó, élettel teli volt ez a mindennapi közéleti zsivaj.
A háttérben pedig már ott cseperedett a közösségi média, az internet, a Facebook, a Twitter, és az információ olyan cunami-hullámokkal öntött el minket, hogy hirtelen még a mindennél is többet tudtunk. Legalábbis így hittük. Mert kétségtelenül elkezdtünk sokat tudni, de egyre rendezetlenebbül, egyre inkább összezagyválva, ahogy szakmai nyelven mondják, strukturálatlanul.
Nézzünk magunkba: gyarapodtak-e ismereteink attól, hogy belefulladni látszunk az információ tengerébe? És itt nemcsak arról van szó, hogy számos információt csak akkor tudunk értelmezni, ha értünk is valamennyire a témához, s hogy csak e hozzáértés alapján tudjuk kikeresni a bugyborékoló habokból a számunkra hasznos tudnivalót. Már nem vagyunk képesek megállapítani a Facebookon közölt egy-egy tényről, hogy nem hamis hírrel van-e dolgunk. E bizonytalanságban újult erővel keres magának helyet a tudás nélküli bizonyosság, melyet hitnek neveznek, s ami lehet magasztos, értékes, vallási, erkölcsi alapú de lehet alacsonyan szálló puszta előítélet vagy eleve belénk kódolt indulat is.
A politika, bizony, kihasználja ezt a zűrzavart. Ha a politika úgy akarja, és ha ügyesen csinálja, el tudja hitetni tömegekkel, hogy például az agresszor inkább áldozat, s a megtámadott ország, úgymond, megérdemelte. A politika kommunikációs boszorkánykonyhájában a jelzők, minősítések, fogalmak is manipulálnak. Így például az Ukrajnában dúló totális háborút a propagandában lehet csak úgy, szelídebben katonai műveletnek nevezni. Akkor talán lágyabban hangzik a híradókban az ágyúdörgés. S ha valaki mégsem úgy látja-hallja, azt a politika olykor a nemzet ellenségének nyilvánítja.
Mert a politika nem feltétlenül a valóságot akarja láttatni, olykor a lojalitás vakságára épít. Andersen mesebeli királyát, akkor is, ha meztelen, állig felöltözve illik látni, ha ezt kívánja meg az irányvonal. Mert a valóság átláthatatlan rengetegében csak a mesék számítanak valósnak.
———–
Elhangzott a román közszolgálati rádió bukaresti magyar adásában 2022. március 11-én.