Vannak időszakok, amikor valahogy minden romlik. A háztartási gépünk, az asztalon hagyott margarinunk, az elhanyagolt fogunk vagy az emberi kapcsolataink. És persze a pénzünk. Az előbbiek romlásáról mi magunk tehetünk, az utóbbinak a romlása viszont nem közvetlenül rajtunk mint egyéneken múlik. Ez utóbbinak neve is van: infláció.
Olyan fogalom ez, amit senkinek nem kell magyarázni, mindenki saját zsebén érzi. Mivel nem vagyok közgazdasági szakember, azért – ahogy mondani szokták – „meggugliztam”, mit is fed valójában ez a fogalom azon kívül, hogy brutálisan drága az életünk. Megtudjuk, hogy az eredetileg latin eredetű infláció az orvos által használatos felfúvódást jelentette. Gazdasági értelemben a Wikipédia pénzpuffadásnak is nevezi. Ha jól értelmezem tehát, a pénztárca puffadhat ugyan a bankóktól, az üzletben kevesebbet ér.
Itt emlékezem vissza, hogy nagyszüleim mesélték: a háború után Magyarországon olyan villámsebességgel értéktelenedett a pénz, hogy milliárdos névértékű papírpénzeket kapott fizetéskor a dolgozó, de abból, mire hazaért, már csak két tojást lehetett venni. Később, a szocialista rendszer időszakában a forint valahogy megvetette lábát, igaz, a belterjes, szocialista gazdaság körülményei között, ami azt jelentette, hogy nem az amúgy nem is létező piac döntött, hanem a központi kormányzat által vezetett, úgynevezett tervgazdaság zárt rendszere.
Infláció csak a kapitalizmusban létezik – tanultuk az iskolai fokozatok minden szintjén. A hetvenes években moszkvai diákként beszéltünk arról, hogy elterjedt: Moszkvában emelni készülnek a kenyér árát, s ez kissé gonoszkodó gondolatok szült, hogy „nocsak! hát a fejlett szocializmus körülményei között is van infláció?”. De Torzsa Pista szobájában volt egy televízió, és az esti hírekben cáfolták a híresztelést, mondván, hogy a szocialista társadalomban nincs áremelkedés, az csak a kapitalista Nyugatnak a betegsége.
Akkoriban Magyarországon sokkal jobban éltünk, mint a brezsnyevi Szovjetunióban, a kádári rendszer egyre többet engedélyezett a magángazdaság terén, bár olykor behúzta a féket, ha valaki átlépte a nyerészkedés Rubiconját. Híres eset volt annak a bácsinak az úgynevezett bűnesete, aki meggymagból futtatott fel jövedelmező üzletet.
De éppen a Kádár-korszakban kezdődtek az áremelkedések, mivel mégiscsak beleszóltak a piaci viszonyok. Párttaggyűléseket hívtak össze az emelések bejelentése előtt, hogy a párttagokat felkészítsék arra, miként kommunikálják majd ezt a többiek számára. A televízióban azzal indokolták a bejelentést, hogy a sajnos az áremelkedések „begyűrűznek” Nyugatról.
Persze ilyenkor bizonyos párttagok jól bevásároltak az érintett termékekből. Emlékezetes volt, hogy szinte egy időben emelték a cukor és a kávé árát. Hofi Géza neves komikus, aki a Kádár-korszakban a hivatalos bíráló szelep szerepét töltötte be, egyik műsorában eljátszotta, hogy valami felbosszantja, és így szólt: „Bocsánat, ilyenkor felmegy a cukrom. Csak tudnám, mitől megy fel a kávém!”. A közönség egymást ápolta a vihogástól. Amúgy a sajtóban nem lehetett inflációnak nevezni az áremelkedést, hanem a szelídebb, „árrendezés” szót kellett használni. Cyrano híres felkiáltása jut eszembe: „Mondhatta volna szebben, kis lovag!”.
Ma már nyugodtan nevén nevezheti bárki a gyermeket, hiszen olyan infláció van és lesz, hogy beleszédülünk. Más kérdés, hogy ma is jelen van a pártpolitikai hűség. A Publicus Kutatóintézetnek a Népszava számára készített, október eleji reprezentatív felmérése arról tanúskodik, hogy a valóság érzékelését valóban megzavarhatja a pártpreferencia. A Fidesz támogatóira például látszólag kevésbé hat az infláció, az ellenzékieket viszont érzékenyebben érinti a drágulás. Eszerint a kormánypárti válaszadóknak mindössze 32 százaléka érzi úgy, hogy súlyos gondot jelentenek számára az emelkedő árak, további 57 százalék érzékeli ugyan az inflációt, de egyelőre tudja kezelni. Az ellenzékkel szimpatizálóknak viszont több mint a fele – 52 százalék – válaszolta azt, hogy számára súlyos nehézséget okoz.
De ha elszakadunk egy kicsit az infláció fogalmának gazdasági értelmezésétől, észrevehetjük, hogy az inflációnak számos dimenziója létezik. Mindennapi életünkben tele vagyunk inflációs hatásokkal. Sokszor nem érzékeljük, hogy egy ügyet túlbeszélünk, s ezért elsorvasztjuk, sőt, olykor a visszájára fordul a dolog. Gondoljunk csak arra, amikor gyerekeinket túlságosan sokat fegyelmezzük, s a túltolt biciklik a „csakazértis!” hatást váltják ki csemetéinkből. Ha túludvaroljuk magunkat, ha szerelmünket lépten-nyomon faggatjuk, tényleg szeret-e, vagy még a vécéről kiszólva is ontjuk rá a túl negédes bókokat, mindez inflálja szavaink, gesztusaink értékét.
Vagy amikor túlmagyarázzuk a bizonyítványt, s ettől válunk füllentésgyanússá. Sokszor a kevesebb több lenne. Egyelőre azonban a fordítottját élünk, vagyis a több kevesebb lett. Ínséges időkben kompromisszumot kötünk önbecsülésünkkel is, mert az is veszít árfolyamából. Csak kérhetjük a sorsot: legalább emberségünk ne inflálódjon úgy, mint a pénzünk.