Találós kérdés: mi az, amiből azért gyártunk és halmozunk fel minél többet, hogy ne kelljen használnunk, elegendő, ha félni kell tőle? Nos, ez nem más, mint az atomfegyver.
Az én korosztályom tagjai gyermekek voltak még, amikor a kubai válság idején az egész világ rettegett egy újabb, harmadik világháborútól. Hruscsov szovjet pártfőtitkár a diktatúrától alig pár évvel korábban felszabadult és az amerikai fenyegetés árnyékában élő kis szigetországban atomrakétákat helyezett el, s ezzel, tárgyalási, mondhatjuk úgy is, zsarolási alapot teremtett. Végül Hruscsov elvitte onnan rakétáit, megmentve ezzel Fidel Castro amerikaellenes, kényszerűségből szovjetbaráttá vált rendszerét. Kisiskolás koromban azonban még nem értettem a világpolitikai összefüggéseket, finomra hangolt gyermeki antennáim csak a szorongást érzékelték, álmaimban apokaliptikus robajok, romba dőlt házak, elszenesedett emberi testek között jártam.
Az ébredések jelentették a megváltást, de csak addig, amíg szép lassan a valóságos fenyegetés eredetét nem kezdtem megérteni. Az amerikaiak a második világháború végén a frissen feltalált atombomba ledobásával két japán várost pusztítottak el, néhány évvel később az újabb nagy ellenség, a Szovjetunió is megteremtette a maga pusztító atomfegyverét. Onnantól kezdve évtizedeken át egyértelmű volt, hogy a világra leselkedő legnagyobb veszély az atomfegyver, amely puszta tudományos eredményből politikai eszközzé vált. Ezt ismerte fel Julius Robert Oppenheimer amerikai elméleti fizikus, aki a Manhattan terv igazgatójaként fontos szerepet játszott az első amerikai atombomba kifejlesztésében, s akit az „atombomba atyjaként” is emlegettek. Miután rádöbbent, micsoda szörny megalkotásának volt egyik főszereplője, ujjat húzott hazája politikai rendszerével. Az ötvenes években meg is hurcolták, kommunistának kiáltották ki, ami akkoriban a tengerentúl főben járó bűn volt.
A Rosenberg házaspár ennél rosszabbul járt, mivel azzal vádoltak meg, hogy a hidegháború idején atomtitkokat adtak át a Szovjetuniónak s ezért 1953-ban halálra ítélték őket.
A másik oldalon is szembekerült egymással a tudós és a rendszer. Andrej Szaharov orosz magfizikus, az 1975. évi Nobel-békedíj kitüntetettje politikai menekültté vált, miután emberjogi ügyekért szállt harcba a szovjet rendszerrel szemben.
Az évtizedek során azonban mindkét nagyhatalom annyi atomfegyvert halmozott fel, amennyivel az egész földgolyót el lehet pusztítani, s ez megváltoztatta e fegyvertípus természetét. Ilyen mennyiségre volt szükség ahhoz, hogy elrettentse mindkét felet a használatától. A kölcsönös félelem, a sakkban tartás elve mentett meg bennünket a világégéstől. Ez a furcsa egyensúly volt a záloga annak, hogy a béke borotvaélen táncolva is fennmaradjon.
Amikor azonban megszűnt a Szovjetunió, jogos volt az újfajta, korábbinál reálisabb félelem, hogy a kisebb atomtulajdonosokat nem tartja majd vissza bármilyen gátlás.
A volt szovjet birodalom szelleme azonban mostanában feléledni látszik. Az évtized első felében kidolgozott új katonai doktrína már lehetővé teszi az ilyen fegyverek bevetését, mégpedig akkor, ha tömegpusztító fegyverekkel történő támadás éri Oroszország területét, vagy ha veszélybe kerül Oroszország léte. Kérdés, hogy ez utóbbit majd hogyan lehet megállapítani.
Dmitrij Medvegyev, az orosz biztonsági tanács alelnöke figyelmeztetette nemrég a nyugati országokat, hogy Oroszországnak van a világon a legnagyobb nukleáris arzenálja, amelyet kész bevetni, ha bárki fenyegeti az érdekeit.
A világ továbbra is félhet az atomvilágháborútól, hiszen tudjuk, ha elkezdődik ez a folyamat, annak sohasem lesz vége a teljes pusztulásig. Pedig annyi mindentől félhetünk még globálisan: a világűrből becsapódó aszteroidától, a felettünk lévő ózonlyuk tágulásától, a migránshullámokra hivatkozó tekintélyuralmi rendszerektől, a totális üzemanyaghiánytól, s nem beszéltünk a mikrokörnyezetünket sorvasztó hiányokról, a létet fenyegető inflációról, a Covidnál sokkal pusztítóbb, bármikor bekövetkező, újabb világjárványtól vagy a szándékosan teremtett hiány rémétől, mely az atomnál is erősebb fegyver lehet.
Főleg, ha a politika az egész világon munkaeszközének tekinti a félelem ébren tartását.
