A vizek minden esztendőben megmutatják erejüket, egyben lemérik azt is, hogy az emberi civilizáció védekező képessége milyen fokra jutott, s megmutatják, hogy mennyire vagyunk védtelenek a természeti csapásokkal szemben. Ezekben a napokban Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban és Romániában emberi életeket követeltek a medrükből kilépett folyók, sokan maradtak fedél nélkül, tetemes az anyagi kár, a hajózás lehetetlenné vált számos helyen. A magyarországi folyópartokon is szorgosan védekeznek az önkéntesek, a tűzoltók és katonák, itt-ott politikusokat is látni a gáton feltűrt ingujjal. A televíziók híradásaiban a dermesztő képsorok kiszorították az első helyről a politikai szóáradatokat.
A felduzzadó és falvakat, utakat elöntő korábbi áradások emléke is itt él bennünk, és bármennyire igyekszünk mi, emberek megelőzni az ilyen csapásokat, marad az örök tanulság, hogy az árvíz sokszor képes meglepni bennünket méreteivel. 2005 augusztusában éppen Marosvásárhelyen voltam tudósítani az RMDSZ SZKT üléséről, amikor már terjedt a hír, hogy Székelyudvarhelyt és környékét az előző napok heves esőzései következtében hatalmas, egyes helyeken három métert is meghaladó árhullám sújtotta. A rendkívüli gyorsasággal lezúduló vízmennyiség mindent vitt, amit útjában talált: embert, állatot, házat, autót, követ, betont, fát. A katasztrófa tragikus eredménye tizenhárom halott volt (csak Farkaslaka településein kilenc ember vesztette életét), öten eltűntek (köztük egy négyéves kislány), számos település, mintegy ezer hektár termőföld került víz alá, elmosott utak, hidak, tönkretett elektromos és gázhálózatok, alámosott vasúti pályák jelezték, hogy a baj erre járt. A rádiót tudósító kollégámmal, Moszkovics Jánossal már csak az ár nyomait láttuk az éjszakai órákban Farkaslakán, ahol sártenger és kihalt sötét táj várt bennünket.
A krónikákban régi korok árvizeiről is bőséges beszámolókat olvashatunk, így az 1838-as márciusi pesti árvízről, melynek szintjét és tetőzésének dátumát számos emléktábla jelzi több, a mai belső kerületekben lévő épületen. A mentésben hősiesen vett részt gróf Wesselényi Miklós, tetteit Vörösmarty Mihály és Jókai Mór is megörökítette. Mint említettem, a folyók, bizony, olykor alattomosan támadnak, nyugalmi állapotban még szinte elandalítják a naiv emberi tekintetet, senki sem hinné, hogy a csendet és derűt árasztó folyók, az átugorható kis patakok egyik pillanatról a másikra hatalmasra dagadt szörnyekké válhatnak. Még Petőfi is bevallotta Tisza című versében, mennyire naiv volt kezdetben. Azt írja: „Szegény Tisza, miért is bántjátok? / Annyi rosszat kiabáltok róla, / S ő a föld legjámborabb folyója.” S mint tanultuk, a költő később fél szendergéséből szembesült a gátat áttörő, rónán át vágtató, világot elnyelni akaró Tiszával.
Azóta persze már építettek hatalmas gátakat, szabályoztak folyókat, korszerűbb technikai megoldásokkal sikerült mederben tartani a megnyíló égi csatornák és olvadások következményeként duzzadó vizeket. De ott van a tenger, melynek túlerejét az utóbbi évtizedek szeizmikus árhullámai, az úgynevezett cunamik bizonyították. Kétségtelenül ezek a legpusztítóbb természeti katasztrófák, noha statisztikailag ritkábban fordulnak elő, de akkor aztán védhetetlen erővel sodornak el mindent a partvidéken. Az apokalipszist idéző legrettenetesebb cunami a 2004-es indiai-óceáni és a 2011-es tóhokui földrengés és cunami volt.
Nem feledkezhetünk meg a tanulságról, miszerint a víznek kettős a természete: egyaránt éltető és pusztító. Vagy túl sok zúdul ránk, vagy túl kevés van belőle. Az emberi bűnök megtorlásaként ránk szabadított, legendás bibliai özönvíz képe együtt él bennünk a sivatagban annyira áhított, szomjoltó ivóvíz iránti vággyal.
Évszázadunk végére ugyanis az ivóvíz drágább lehet az aranynál, legalábbis erre hívják fel a figyelmet az ENSZ szakértői. A Föld felületének kétharmadát víz alkotja, melynek 97 százaléka emberi, állati fogyasztásra és növénytermesztésre alkalmatlan sósvíz. A mindössze három százaléknyi édesvíz kétharmada viszont jégben, csak drága olvasztással változtatható vízzé. Ezért a Föld rengeteg vízéből csupán egyetlen százaléknyi a közvetlenül felhasználható. Ez arányaiban annyi, mintha egy teli fürdőkádból kimernénk egy kávéscsészényi vizet – állítják a szakértők. Ám az sem csupán a szomjunk oltására szolgál, mert háromnegyedét a mezőgazdaság és állattenyésztés, egy hetedét pedig az ipar fogyasztja el. Emberi használatra mindössze az édesvízkészlet tizede marad, s még azzal is igen pazarlóan bánunk, mert az elmúlt másfél évszázadban az ételkészítésnek, az élelmiszerek előkészítésének, a tisztálkodásnak, a takarításnak, a mosogatásnak, mosásnak, a higiéniai eszközök, például a vécé használatának rendkívül vízpazarló vagy szennyező módjai terjedtek el. ENSZ-becslések szerint 50 év múlva 40 százalékkal többen, mintegy 9 milliárdan élnek majd a Földön. A vízkészlet azonban nemhogy gyarapodna, hanem fogy, mégpedig egyre gyorsuló mértékben.
Az árvízzel birokra kelő ember tehát pazarol és szennyez is. Mert a vízhez hasonlóan az embernek is kettős a természete: ár ellen harcol mostani életéért, de kockáztatja majdani szomjanhalását.