Az idősebbek emlékeznek talán az egykori szovjet filmek elején körbe forgó szoborra, amely a máig létező, legjelentősebb szovjet/orosz filmgyárnak, a Moszfilmnek a logója. Egy munkásférfi és egy földműves nő áll egymás mellett egyik lábukkal előre lépve, egyik karjukat előre lendítve, a férfi kezében kalapács, a nőében pedig sarló egymáshoz érintve. Vera Muhina 1937-ben készült alkotásáról van szó. A 24 és fél méter magas, rozsdamentes acélból készült, 185 tonna súlyú szobor a sztálini Szovjetunió erejét, lendületét és öntudatát volt hívatott jelképezni, akárcsak a hivatalos ideológiát, nevezetesen a munkásosztály és a vele állítólag szövetséges parasztság egységét. A nagypolgári származású, képzőművészeti tanulmányait Párizsban végző Muhina tehát szolgai módon fémbe öntötte a nagy hazugságot, hiszen Sztálin kolhozokba kényszerítette a falvak gazdálkodóit, sőt, a vidék lakóinak millióit ítélte éhenhalásra.
A szocializmus, illetve a kommunizmus építését hirdető egykori országokban a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság legendája mintegy legitimációs alapot szolgált az akkori rendszerek számára, még akkor is, ha a vidéki lakosság saját szemével láthatta, miként söpri le a rendőr a gazda padlásáról a gabonát, és a városi munkás is minimum gyanút foghatott, hogy emberek tűnnek el olykor fekete autókban. Ami pedig a társadalom egy harmadik elemét, az értelmiséget illeti, a sztálini-rákosi rendszerben vagy belesimultak a propaganda silány minőségű, hazug sablonjaiba, vagy hallgatásba burkolóztak. A kádári konszolidációs, úgynevezett puha diktatúra idején azért már bírálhatták a rendszert, de tudták, hol húzódik az átléphetetlen vörös fonal.
Ez arról jutott eszembe a minap, hogy az utóbbi hónapokban a hírfogyasztó lakosság egyre többször hallja a szövetség fogalmát, a szövetséges kifejezést. A háború kapcsán a médiában különböző irányokból hallja, hogy például a NATO-n belül ki miként értelmezi a védelmi szövetség létét.
Én is elgondolkodtam ezen, és rá kell ébrednem arra, hogy egész életünk a szövetségekről szól. Születésünk is, hiszen az anyai méhen belül szövetségre lépnek egymással a sejtek, menet közben mindegyik megtalálja a maga rendeltetését, mely elvezet a szülők örömére megalkotott természeti csodához. Aztán az egyes emberek összeállnak másokkal valamilyen szövetségbe: családba, baráti kapcsolatba, iskolai osztálytársak körébe, felnőttként pedig tudatosul, hogy társadalmi csoportok tagjaivá válnak, akik kölcsönhatásba lépnek egymással, mert hasonló egzisztenciális helyzetben vannak, hasonlóak ez érdekeik, a kultúrájuk, a nemzeti, vallási hovatartozásuk, és állampolgárként államuk politikája által meghatározva kerülnek be valamilyen nagyobb szabású szövetségi kapcsolatba. Életem során amúgy a szövetség szót hallottam a legtöbbször: Újszövetség, Szent Szövetség, ilyen-olyan pártszövetség, úttörőszövetség, népi szövetség, ilyen-olyan szakmai szövetség, államszövetség. S persze a történelem során is voltak nem szövetségnek nevezett szövetségek, mint például a nemesi rendek, a törzsek, klánok, maffiacsaládok.
Sokszor nem gondolunk bele, de a szövetségek nemcsak egyfajta összetartozást jelentenek, hanem valamilyen módon, valamilyen mértékben a szövetségen kívüli világgal szemben alakulnak. Vagy védekezésül vagy kirekesztés, végletes esetben támadás céljából. S ha van valami, ami a szövetkezések mai világában ismét aggodalomra adhat okot, éppen ez. Egyre több meg nem nevezett szövetkezés jön létre faji, vallási, nemzeti, gyűlölet alapján. Az egészséges, nemzeti érzületek alapján formált szövetségek akkor válnak veszélyessé, ha túl harsánnyá, agresszívvé válnak. Vagy ha egy társadalmon belül a szakmai vagy más típusú érdekvédelem figyelmen kívül hagyja a kompromisszum kiegyenlítő szabályait.
S hogy még bonyolultabb legyen a dolog, ennek az ellenkezője is, vagyis a különböző érdekek szándékos összemosása is káros, amikor egy hatalom tekintélyuralmi alapon csorbítja az egyes társadalmi csoportok érdekvédelmi jogait valamiféle általános nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozva. Amikor a nemzet egységének, úgymond, a védelmére korporativista szerkezetet hoz létre, olyat, amelyben nincsenek külön érdekek, hanem csak az állam mindenhatósága van.
Ezek persze csak amolyan általános gondolatok, de ki-ki gondolja végig magában a mai állapotokra, saját egyéni és csoportos helyzetére lebontva, hogy mit is tapasztal ő maga az életben. Valóban létezik-e például egységes magyar identitás? A magyarországi és a határon túli magyarok megtalálták-e mára a közös nevezőt? Vagy a romániai magyaroknak valóban olyan közös az identitástudatuk, mint amilyet a világ felé mutatnak? Röviden fogalmazva: van-e valóban összetartó érzelmi, önazonossági, kulturális, történelmi emlékezetű összmagyar szövetség?
A magam részéről remélem, hogy van, még ha bizonyos pillanatokban jobban is látszanak a széthúzás jelei. Bárhogy is van, a természetes szövetségeket egyebek között az őszinteség különbözteti meg a rozsdamentes acélból készült, sok-sok tonnát nyomó veramuhinai szobroktól.