Garzó Ferenc: A zárt ajtók és a bizonyosságok

Nincs izgalmasabb annál, mint találgatni, mi folyik a zárt ajtók mögött.
Semmiről sem lehet színesebben, dúsabb fantáziával, a bennfentesség leghihetőbb látszatával írni, mesélni, tudósítani, mint arról, ami az átláthatatlan ajtók, kapuk, falak túloldalán folyik, legyen az egy éppen most zajló diplomáciai esemény, egy bizalmas keretek között folyó politikai egyeztetés, vagy – ezen a héten éppen – egy konklávé. Vagyis amiről itt és most még nem tudhatjuk, hogy valóban úgy van-e, úgy lesz-e, ahogy történni gondoljuk.
Ezekben a napokban például a hagyományoknak megfelelően a pápaválasztó bíborosokra szó szerint rázárták a Sixtus-kápolna bejáratát, hiszen ennek az összejövetelnek a latin elnevezése, a „cum clave” is azt jelenti, hogy kulccsal bezárt helyen történik a nagy jelentőségű esemény.
Az esélyeket mérlegelni akaró szakértők addig tudnak érdekesebbnél érdekesebb összefüggéseket felsorakoztatni, amíg még csak talány az „illetéktelen fülek” számára mindaz, ami Botticelli, Perugino, Signorelli és Michelangelo freskói alatt történik, elhangzik. Addig olyan izgalmas ez az egész! Még fogadni is lehet, hogy ki nyeri el a pápai trónt: talán az, aki Ferenc pápa modernebb, a mássággal szemben megbocsátóbb elveit követné, vagy éppen ellenkezőleg, aki visszavezetné az egyházba a konzervatívabb szigort. Esetleg a földrajzi meghatározottság lesz a döntő, vagyis az olasz püspökök saját hazájuk fiát kívánják netán Péter utódává emelni, avagy az lesz a fontosabb, hogy egy távolabbi földrész képviselője, egy ázsiai vagy afrikai bíboros legyen a katolikus világ egészére más szemmel tekintő egyházfő?
Mondom, addig lehet fantáziánkra hagyatkozva alapozni várakozásainkat, amíg nem tudjuk, mi folyik odabenn. Lehet, hogy bejönnek a logikusnak tűnő érvek, de az is lehet, hogy meglepetés lesz az eredmény. Gondoljunk csak az argentin bíborosra, aki eredetileg nem is szerepelt az legesélyesebbek listáján, mégis ő lett Ferenc néven az akkori új pápa. Amikor megszületik a konklávé döntése, a fehér füsttel még váratnak bennünket egy kicsit, fokozva a várakozás izgalmát, s a végén meg is tudjuk, ki lesz Krisztus földi helytartója. Megnyugszunk, az ismeretlenség és a talány varásza eloszlik, már nem drukkolunk, hanem higgadtan próbáljuk elemezni, miért lett éppen ő kiválasztott. De az már nem ugyanaz, mint amikor még csak izgatottan spekuláltunk az
eshetőségekről.
A nagypolitikában is nagyon sok olyan ajtó is létezik, amely nem enged betekinteni maga mögé, s emiatt soha nem tudjuk meg, miről tárgyaltak odabenn. Még akkor sem, ha annak tárgya és következménye leginkább bennünket, a kint lévőket érinti. Hogy miről is egyeztet titokban például Putyin, Trump, Zelenszkij, hogy miről tárgyalnak elszigetelt térben a nagyhatalmak képviselői, s hogy mi mindent kombinálnak suttyomban bizonyos pénzügyi szervezetek, titkos társaságok, az inkább a kreatív
képzelőerőt izmosítja, s talán jó is, hogy így van ez. Ha megtudnánk a valót, úgy érezhetnénk, talán jobb is lett volna, ha inkább hülyén halunk meg.
S ha már politikáról beszélünk, nagyon gyakran szembesülünk alantas propagandaeszközökkel, amelyek révén lejáratni kívánt közéleti személyiségek zárt ajtók mögötti „viselt dolgait” próbálják a nyilvánosság elé tárni. Mivel soha nincs bizonyosság ezekben a történetekben, a hírfogyasztó ember képzeletvilágát éppen ezeknek az ügyeknek a homályos mivolta tartja élvezetes színtartományban.
Az irodalomban is vannak csukott ajtók. Szabó Magda Az ajtó című regényében az a bizonyos ajtó csak a végén nyílik meg, akkor nyer értelmet az olvasó számára is a drámai történet háttere. Bartók Béla operájában, a Kékszakállú herceg várában a titokzatos ajtók csak jelképesek, egy férfi lelki életének meg nem fogható, zárt világát őrzik, s annak rejtelmeibe igyekszik behatolni az azt megismerni akaró szerelmes
nő, Judit. A vesztére teszi, mert a hetedik ajtó kulcsát is kikényszeríti a hercegtől, s ott már őt is a halál várja, akárcsak a többi korábbi feleséget.
S ha már jelképes ajtókról beszélünk, a vallásos ember számára azért olyan mély, gazdag tartalmú a hit birodalma, mert az is zárt ajtók mögötti rejtélyekből táplálkozik. Ettől hit a hit, vagyis a hívő ember nem tudja pontosan, mi van a szemmel nem látható, ajtón túli rejtélyek rengetegében, mégis holtbiztosan véli tudni, hogy csakis az van ott, amit ő maga hisz. Ha vallásos lennék (mint ahogy nem vagyok), nem is örülnénk annak, hogy a korántsem hitre alapozó tudományos felfedezések egymás után döntik meg az emberi tulajdonságokkal felruházott, haragvó istenbe, a hatnapos teremtésbe, az oldalbordából teremtett ősanyába vetett hitemet, és valamiféle fáról leköltöző majomképet akar ősapaként rám kényszeríteni. A hit idekint van, a zárt ajtók mögött pedig ott a földi élet utáni boldogság hallgatag reménye. Kéretlenül benyitni tilos azon az ajtón, dörömbölni pedig illetlenség.
Az internetes világ, a mesterséges intelligencia kora kéretlenül és szemérmetlenül tárja nagyra a zárt ajtókat, s ezáltal mindannyiunkat becsap a sok álbizonyosság. Mintha a modern kor, az újfajta kommunikáció az emberek között azt az érzetet keltené bennünk, hogy már nem léteznek ki nem nyitott ajtók. S mégis, ma már embereket látunk-hallunk a képernyőn, akiknek saját hangján ad a szájába megkomponált mondatokat egy most kifejlesztett alkalmazás. Na, találd ki, hogy igazi vagy nem igazi!
S mégis, mégis! De jó, hogy a világ nem törölte el a talányt mint olyant. De jó, hogy van még titok földön és égen, hogy vannak még megfejtendő rejtvények, hiszen a megmásíthatatlan bizonyosságok csak a reményt és az alkotókészségünket veszejtik el. De azért a zord valóságot, a világpolitikai feszültségeket, a gyűlöletpolitikát, a gazdasági nehézségeket, gyermekeink felnevelésének bonyodalmait, a boldogságot gátló
gyarlóságokat nem lehet tartósan zárt ajtók és lecsukott szemhéjak mögött tartani. Kérdés, hogy egyre sötétebbnek látszó jelenünkben lehet-e egészséges egyensúlyt tartani a színpompás rejtelmek és a lohasztó valóságok között.