„Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!” – Petőfi verssorai iskolás korunk óta a fülünkben csengenek, hiszen oly képszerű az egész: szinte látjuk a vészesen csapkodó, hajót felborulással fenyegető szilaj hullámokat, halljuk a „népek tengerének” haragvó zúgását, „rémitő” erejét. És jó hinni abban, hogy mindig a víz az úr. Vagy legalábbis majdnem mindig. Vagy inkább csak olykor, de akkor nagyon. De ha olykor nagyon, akkor sem biztos…
Minden országból érkeznek hírek tüntetésekről, a modern technikának köszönhetően mozgóképen is láthatjuk, hogy távoli vagy közeli országokban vagy akár saját határainkon belül is meglehetősen gyakran vonulnak utcára a tömegek, mert valamivel éppen nagyon elégedetlenek: kormánnyal, törvénnyel, politikai döntéssel, túlzott szegénységgel vagy túlzott gazdagsággal, valamelyik társadalmi csoport puszta létével, esetleg valaminek – például a szabadságnak, függetlenségnek – a hiányával.
Tüntetnek azért, hogy legyen vagy ne legyen háború, szabadjon-e válni vagy sem, engedélyezzék-e az abortuszt vagy sem, olcsón lakhassunk-e jól, szabadjon-e éhezni drágaságok alatt roskadozó polcok előtt.
Vannak tüntetők és vannak ellentüntetők. A filmfelvételeken látszik, hogy sokan vannak, s hogy mennyien is pontosan, arra a különböző kameraállásokból és az egyik vagy másik politikai oldal elfogult híradásaiból lehet nagyjából következtetni a középértékre.
Köteteket lehetne megtölteni a történelem során a világ megannyi pontján szervezett vagy spontán alakult tüntetésekből, amelyek egy része összecsapásokba torkollott. Vagyis amikor a tenger viharossá vált, s a gálya onnan „föntről” akarta megregulázni a hullámokat.
Ilyen volt például az 1912. május 23-i budapesti tömegtüntetés, amely vérvörös csütörtök néven vonult be a történelembe a sok áldozat miatt. Békésen tüntető
tömegbe lőttek 1956 októberében a magyar parlament előtt. Így tettek 1989 decemberében, a temesvári népfelkelés idején a román fegyveres erők, amelyek tüzet nyitottak a Tőkés László melletti szolidaritásból tüntetőkre, 72 embert lőttek le, 253-an sebesültek meg.
Arra is volt példa bőven, hogy a népharag országvezetőket zavart el a hatalomból, elegendő csak a francia forradalom idejére, a Bastille-t megostromló felfordulásra gondolni. 1979-ben az iráni sahot is távozásra késztették a tiltakozó tömegek, hasonló módon volt kénytelen elhagyni az országot az oroszpárti Janukovics ukrán elnök a Majdan téren kibontakozott, véres eseményekkel tarkított tömeges tüntetések
következményeként.
Sok esetben a hatalmas megmozdulások nem feltétlenül végződtek hatalomváltással, de hosszabb távon mindenképpen befolyásolták az adott kormány későbbi döntéseit. Washingtonban 1971 áprilisában 200 ezer tüntető vonult a Fehér Házhoz a vietnami háború elleni tiltakozásul. A Kádár korszak vége előtti pillanatokban, 1988. március 15-én a szocialista rendszer addigi legnagyobb ellenzéki tüntetését rendezték. A
rendszerváltás igazi előszobájának tekinthető az 1988. október 30-i fáklyás tüntetés a bős-nagymarosi erőmű ellen. De emlékezzünk a Szolidaritás lengyel szakszervezet által szervezett, valódi társadalmi változásokat előidéző sztrájkhullámra. És vannak tragikus ellenpéldák is, hiszen Hitler hatalomra jutását éljenző, hatalompárti tömegtüntetések, felvonulások kísérték egykor.
A tiltakozásnak azonban van olyan formája is, amelynek lényege, hogy a társadalom nagy része nem tiltakozik, csak csendben engedetlenkedik. Ismerjük a „polgári engedetlenség” fogalmát, de a hallgatag dac ennél is átfogóbb formája az úgynevezett passzív rezisztencia, vagyis a „nem cselekvő ellenállás, amely a fennálló hatalommal való együttműködés elutasításán alapul. Az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni Bach-korszakban, amikor a fegyveres harc lehetősége végképp megszűnt, az önmagukat magyar hazafiaknak vallók számos módszert találtak ki az államgépezet kijátszására, így sokan halogatták adófizetési kötelezettségük teljesítését, minden lehetséges fórumon ragaszkodtak a magyar nyelv használatához, nem vállaltak hivatalt, nem vásároltak olyan árut, amelyből az elnyomónak volt haszna. A magyar nemzeti viselet használata is a passzív ellenállás része volt. Az elnyomás elleni, nem tettekben megnyilvánuló tiltakozás, az „ellent nem állás” volt az indiai Mahatma Gandhi legfőbb fegyvere a gyarmati rendszer ellen.
Szóval, hogyan is állunk azzal a tengerrel? Nemzeti költőnk magához a néphez hasonlította. Azóta persze csaknem két évszázad telt el, az ipari forradalom, a technológiai fejlődés egyre sokrétűbbé, tagoltabbá tette a modern társadalmakat, és egyre nehezebb pontosan meghatározni, kik alkotják magát a népet úgy általában. Egyik része ugyanis éppen az ellenkezőjében érdekelt, mint a másik rész, ha tömegtüntetést látunk az utcán, politikai preferenciánk szerint nevezzük „népnek” vagy
„csőcseléknek”. A híradásokban pedig folyik a számháború, mert nem mindegy, hogy negyvenezer vagy négyszázezer ember az a bizonyos tömeg, amely az utcákon hömpölyög éppen, de egyformán soknak tűnnek.
Egy jelentéktelen kis „zsebpárt” is meg tud tölteni egy teljes sportcsarnokot, és az is a látványos sokaság benyomását kelti.
Minden aktuális hatalomnak megvannak az eszközei, hogy akár félmilliós „békemenetet” toborozzon, amikor éppen a konszolidáltság kegyelmi állapotában van a rendszer. De ha a gazdaság egén sötétebb fellegek gyülekeznek, az országló erők értetlenül fogadják, hogy a népnek nevezett tömeg (amelyik korábban még engedelmesen gyúrható anyag volt) milyen képlékeny, változó halmazállapotú és öntörvényű képződmény.
A népszerűségi libikóka egyik pillanatról a másikra képes átfordulni a másik
oldalra, amikor már az aktuális hatalom nem tud hivatkozni a nép általi felhatalmazásra.
Persze a dolgok manapság nem ilyen egyszerűek, a politika furfangja egyaránt képes szelet vetni és szelet csitítani. Sokan kétségbe is vonják, hogy itt és most valóban a víz-e az úr, de azt az egyébként mesebeli szent célt senki sem vitatja, amely szerint odafönt, a gályán lévőknek a tenger nyugalmáért kellene gályázniuk.
Rovat: VÉLEM ÉN