A XIX. század végén orosz munkások olaszországi gyárakban is dolgoztak. Amikor azokon a helyeken az olasz dolgozók sztrájkba léptek, az orosz alkalmazottak még nem ismerték tökéletesen az olasz nyelvet, ezért amikor hallották a kiáltást, hogy „basta!”, amit úgy fordíthatnánk, hogy „elég volt!”, ők azt hitték, hogy ez a szó sztrájkot jelent. Nem tudom, igaz-e a történet, de egy régi ismerősöm így magyarázta, miként vonult be az orosz nyelvi köztudatba a „basztovaty” szó, ami nem más, mint a „basta” igésített, oroszosított változata. Ebből következően a sztrájk maga oroszul úgy hangzik: „zabasztovka”.
Hát igen, életem hatvanhét éve során sokszor találkoztam ezzel a szóval. Például már hét-nyolc éves koromban, amikor szüleim kiküldetése révén Rómában jártam elemi iskolába, és a tanárok gyakran léptek sztrájkba. Ilyenkor mi, diákok örültünk, hiszen aznap nem kellett iskolába menni. Az ottani televízió híreiben gyakran hallottam, hogy bizonyos gyárakban a dolgozók sztrájkolnak. A kádárkori szocialista narratívát hamar megismertem, legalábbis a magam szintjén, miszerint a kapitalista országban annyira kizsákmányolják a munkást, hogy kénytelen olykor megtagadni a munkát a kapzsi kapitalista munkaadótól, és így harcolni a tőke elnyomó hatalma ellen.
A hatvanas években már Magyarországon folytattam iskolai tanulmányaimat, ahol énekórán megtanultuk azt a dalt, miszerint „van még sok ország, hol csak szolgamódra túr, és küzd a dolgozó ember változatlanul, ahol a rengeteg gép ott áll, s nem a népnek szolgál, mert a pénz, a pénz csupán az úr”. A szocializmus magyarországi évtizedeiben persze a gyárakban nem lehetett sztrájkolni, legalábbis ilyesfajta konfliktusok soha nem kerülhettek napvilágra. Mert akkor úgy szólt a lecke: a szocializmusban nincsenek külön társadalmi osztályok, ezért nincsenek antagonisztikus ellentétek sem a gyár tulajdonosa (vagyis maga nép) és a munkások között, akik a mégiscsak többosztatú, parasztságból és értelmiségből is álló társadalomban a népi tulajdon tulajdonképpeni tulajdonosai. Azt mondták, ez a munka társadalma.
Bezzeg Nyugaton! Hát igen: a második világháború után Olaszországban és Franciaországban a kommunista pártok csaknem egyenrangú hatalomként működtek a kapitalista államban, csak éppen a NATO miatt nem kerülhettek hatalomba. Ugyanakkor erős ellenzékét képviselték az ottani hatalomnak, és az ő sztrájkjaikat, tömeges tüntetéseiket emitt, a szocialista tábor vezetői igazságosnak tartották, az egyesült világproletárság és a nemzetközi munkásmozgalom harci eszközének.
Amikor azonban a nyolcvanas évek elején a szocialista táboron belül a lengyel munkások léptek szüntelenül sztrájkba, a magyarországi hivatalos média felforgató, szocializmusellenes megnyilvánulásokként értékelte ezeket a tömegakciókat. Aztán jött a nagy rendszerváltás, melyhez Gorbacsov szovjetunióbeli hatalomra kerülése adta meg a lökést, és ezután a szocialista utódállamokban megint lehetett sztrájkolni.
Csak mellékesen említem: mire eljött a rendszerváltás ideje, valahogy már nem a munka megbecsüléséről szólt a mese, hanem a vállalkozás, a nyereségvadászat, a tőkebefektetés jelentette a dicsőséget azok számára, akik nem dolgozni, hanem dolgoztatni tudtak zseniálisan. Bár ők is sokat dolgoztak, de micsoda különbség! Ma a vállalkozói fogalomtár nyelvezete is ezt tükrözi. Egy vállalatnak „bérterhei” vannak, mintha teher lenne, ha rendesen megfizetik a dolgozót. Tamás Gáspár Miklós egyszer utalt a „bérkiáramlás” fogalmára is, megjegyezve, hogy ez az inkontinenciára emlékeztet.
Mindez a tanárok mostani, magyarországi sztrájkjáról jutott eszembe, felidézve azt is, amikor a kétezres években ugyancsak beszüntették a munkát a romániai tanárok. Persze a szégyenteljesen silány bérek miatt tört ki az elégedetlenség.
Szinte minden országban a hatalom arra törekszik, hogy elhitesse: a sztrájkolók elégedetlenségét, úgymond, sötét héttérpolitikai erők gerjesztik. Így könnyű nemzetellenesnek nyilvánítani bármilyen érdekképviseleti küzdelmet. De bizonyos esetekben – például a magyarországi tanárok esetében – egy szakma lehet olyan kiszolgáltatott helyzetben, hogy nincs szükség háttérbeli politikai löketre.
Ilyenkor csak egy szó számít a kiszolgáltatottak számára, az, hogy az „elég volt!”. E felkiáltás ugyanúgy rezeg a tereken, utcákon, ha magyarul, oroszul vagy olaszul hangzik el. Mert a sztrájk nem csupán egy szó.
