Járok-kelek az utcán, villamosra, metróba vagy buszra szállok, körülnézek valamelyik bevásárló központban, és próbálom kifürkészni az emberek hangulatát, apró gesztusait, leolvasni arcukról, mit is érezhetnek, mire is gondolhatnak, jól érzik-e magukat a bőrükben a jelenlegi társadalmi-gazdasági helyzetben, befolyásolják-e kedélyüket a
világban zajló események. Néha megüti fülemet egy-egy beszélgetésfoszlány, indulatos megjegyzés a közélet némelyik szereplőjéről. Aztán otthon bekapcsolom az internetet, amelyen cunamiként sodornak el a keresetlen szavakban megfogalmazott, egymással ellentétes állásfoglalások. Mindezek alapján próbálom kitalálni, hogy milyen is az, amit közhangulatnak és közvéleménynek neveznek.
A minap megnéztem egy nyolc évvel ezelőtti filmet, A legsötétebb óra címűt. A valós eseményeken alapuló történet szerint 1940-ben Winston Churchill próbált rátalálni a helyes döntésre, miként kezeljék Hitler mindent elsöprő terjeszkedését, amely már a szigetországot is közvetlenül fenyegette. A határozott katonai védekezéshez ragaszkodó
brit miniszterelnökre erős nyomást gyakoroltak Chamberlain hívei a parlamentben, ez utóbbiak továbbra is béketárgyalások révén akarták megállítani a náci németeket. Churchill már kezdett elbizonytalanodni, hátha igazuk van a „békepártiaknak”, de meg akart bizonyosodni arról, hogy mit akar maga a nép. A filmben a miniszterelnök kiszáll kocsijából, majd váratlanul lemegy a metróba az utasok nagy ámulatára. Beszélgetésbe elegyedik velük, és kikéri a vagonban ülők véleményét: szembeszállnának-e az agresszorral. Egyértelmű igen a válasz, Churchill feljegyez gyorsan egy tucat nevet, ezeket olvassa fel később a parlamentben, mint a népakarat bizonyítékát. Végül dörgő tapssal jutalmazzák a fegyveres védekezésről szóló döntését.
Az akkori helyzetben, amikor egy idegen hatalom támadta meg országát, öngyilkosság lett volna az okafogyott békepártiság, abban a történelmi helyzetben valóban az volt a hiteles üzenet, miszerint nem ígérhetett mást, „csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”.
Mai viszonyok között persze kissé meseszerű, hogy egy miniszterelnök tíz-tizenkét ember véleménye alapján ítéli meg a közhangulatot. Azóta a világban már vannak sokkal megbízhatóbb eszközök, amelyeket hol közvélemény-kutatásnak, hol felmérésnek neveznek. Természetesen a politikai térfél mindkét oldalának megvannak a maga közvélemény-kutatói, az eredmények ennek megfelelően különböznek, s mindegyik politikai erő a sajátját minősíti „függetlennek”.
Joggal merül fel a kérdés: ha úgyis eljön majd a választások ideje, mi szükség előre kipuhatolni a pillanatnyilag összesített népi szándékot? És mennyire lehet mérvadó, ha csak meghatározott nagyságú mintán, a társadalom egy szűk csoportján végzik el a felmérést? A profi közvéleménykutatók persze maguk is beismerik e szakma tévedési
lehetőségeit, korlátait, be is iktatták a néhány százalékos hibahatár fogalmát, vagyis szoros eredmény mellett a valóságban egyik politikai fél sem lehet biztos saját várható sikerében vagy kudarcában. Az ilyen felmérések ráadásul nem is annyira a pillanatnyi helyzetet, mint inkább a folyamatok irányát mutatják, ennek alapján lehet fontos következtetéseket levonni. És persze ezáltal lehet előre befolyásolni a választók majdani
döntését.
Más kérdés, hogy az „igazság órájában”, vagyis a választások napján olykor várakozásokat megcáfoló eredmények születnek, de ez nem a felmérők szakmai hibájából ered, hanem abból, hogy a közvéleménykutatók kérdéseire sokan másként válaszolnak, mint ahogy később voksolnak, ezen kívül a választás napján olyan szavazók is megjelennek az urnáknál, akik nem feleltek semmilyen felmérő kérdésre, s akiknek részvétele az utolsó pillanatig kétséges volt.
Márpedig a közvélemény-kutatás igazi, tudományos alapon létrejött szakma, melynek megvannak a maga szabályai, a megkérdezetteket életkor, nem, iskolai végzettség, a lakóhely típusa és régió szerint választják ki. Az is igaz ugyanakkor, hogy az „ördög a részletekben rejlik”. Különböző felmérések úgy alakítják ezeket a szempontokat,
ahogy jónak látják, ráadásul nincs olyan „felsőbb instancia”, amely igazolná, hogy a közzétett felmérési eredmény tényleg a valóságot tükrözi, sőt, arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán megtörtént-e az a kutatás. Mert a mai politikai életben ez a gyanú is felmerül a riválisok között.
A közvélemény-kutatási harcok közepette eszembe jut, hogy a Kádár-korszak idején hányszor hallottam a mindenkori politikai vezetéstől: a társadalom támogatja pártunk erőfeszítéseit a szocialista építés útján. Az már nem a Rákosi-korszak volt, amikor az utcán nyomasztó csend honolt. A konszolidált kádári érában már inkább kikacsintós, cinikus mosoly kísérte az effajta szólamokat. Az akkori pártállam idején volt már egyfajta közvélemény-kutatás, melyet „hangulatjelentésnek” neveztek, de az nem egyének megkérdezésén, hanem pártaktivisták véleményén alapult.
Korunkban nem lehetünk biztosak, hogy milyen éppen a köz hangulata. Azt sem tudhatjuk egy adott pillanatban, hogy egy stadionnyi embertömeg, az utcán tüntetők népesnek látszó sokasága mennyire tükrözi az országos szintű arányokat. Mint hogy az sem adhat megfelelő kapaszkodót, ha egy séta során akár húsz ember véleményéből akarjuk kiszűrni, mit is akar a nép. Petőfiék még képesek voltak a nemzet nevében összeállítani a tizenkét pontot, mert forradalmi helyzetekben a közakarat szó szerint a levegőben érződik, de az ilyen helyzet ritka. Ma már túl sokan és túlságosan sokfélék vagyunk egy nemzet szintetizált véleményének a kimutatásához.
A közösségi média és a mesterséges intelligencia korában tévútra vihet minket bármiféle adat, esemény. Ha ügyes kommunikátor lennék, éveken át tartó propagandával én is össze tudnék hozni egy csarnoknyi embert a gravitációt tagadókból, a zebrák csíkosságát ellenzőkből, vagy az igeragozás eltörlését követelőkből, és megfelelően körmönfont „hekkerség” által még nagy arányú
támogatottságot is tudnék hazudni a világhálón. Elektronikai szakemberek szerint manapság ez nem is olyan ördöngösség.
A „köz” ugyanis, ha egészében akarjuk kezünkben tartani, képlékeny, nyújtható,
lapítható és gömbölyíthető, mint a gyurma, egyik nap népvezérek, másik nap paprikajancsik arcát formálhatjuk belőle.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. április 4-én.
