Ki ne ismerné a viccet, amely szerint valaki ellopja Kohn kabátját, majd heteken belül elterjed az a szóbeszéd, hogy Kohnnak volt egy kabátlopási ügye. Nevetünk, mint ahogy a vicceken szokás, ilyenkor valójában önmagunkon nevetünk, hiszen mindannyian rendelkezünk azzal az általános emberi tulajdonsággal, hogy szájról szájra adunk valós vagy vélt, de menet közben változó, s a végén az eredeti eseménnyel szöges
ellentétben álló információkat. Köznapi nyelven: szeretjük a pletykát.
Olykor én is azon kapom magam, hogy éppen pletykálok valakiről vagy valamiről, s ilyenkor egy belső hang (talán a jobbik énem hangja) figyelmeztet, hogy szégyelljem magam. Ekkor az is tudatosul bennem, hogy az általam terjesztett pletyka sokkal inkább önmagamról, a terjesztőről szól, az én önismeretemről. A szakemberek szerint sokan nem tudják magukról, hogy valójában milyenek ebből a szempontból: lehet, hogy valaki
pletykásnak hiszi magát, holott a környezetében senki sem tekinti annak, de lehet az is, hogy mindenki tudja róla, mennyire pletykás, kivéve őt magát önmagáról.
Nem is jutott volna eszembe, hogy pont erről írjak jegyzetet, ha médiafogyasztóként nem tapasztalnám nap mint nap, mekkora károkat okoz a társadalomban, az emberi csoportokban és az egyes ember életében is a pletyka.
Az említett szégyenérzetemet némiképp enyhíti, hogy állítólag a Homo Sapiens génekbe ívódott természetéről van szó. S még a tudomány is kutatandó témaként vizsgálja. Még hivatalos meghatározása is van a pletykának, miszerint az nem más, mint az emberi társadalomban, közösségekben előforduló, csak lokális összefüggésekben értelmezhető, kommunikáció útján emberi kapcsolathálózatban terjedő, minden lépése
során átalakuló, formálódó, nem publikus információ, amely valamely ismerhető szereplőről szól; számos tudományterület foglalkozik vele, például a kommunikációelmélet, a szociológia, a szociálpszichológia, a pszichológia, az antropológia és az irodalomelmélet.
Egy szó mint száz: a mindennapi tapasztalatok mellett kutatások is igazolják: társas lényekként pletykálásra vagyunk ítélve.
Az interneten olvasom a Dr. Szvetelszky Zsuzsanna pletykakutató szociálpszichológussal készült egyik interjút. Emlékeztet: az emberek szinte folyton beszélnek, ha van mondanivalójuk, és akkor is, ha nincs, csacsognak, ha nem ismernek valakit és szeretnének kapcsolatba lépni vele, és lepetyelnek, ha egy kínos, mégis kötelező helyzetben túl hosszúra nyúlik a csend. Hangokkal töltik meg a teret, információkat adnak át és tovább, néha elvesznek a hallott történetekből, néha költenek hozzájuk.
Valóban ilyenek vagyunk. De az említett szakértő felhívja a figyelmet arra is, hogy pletyka és pletyka között nagy különbség van.
Vagyis a pletyka lehet pozitív, az emberiség javát is szolgáló. Szerinte nem jogos, hogy a
pletykálkodást társadalmi szinten negatív színezet lengi körül. A kutatási eredmények szerint ugyanis az ártalmatlan pletyka nemhogy rossz hatással bírna, hanem egyenesen csoportvédő szerepet tölt be, túlélésünket is támogatta az elmúlt évezredek folyamán.
Csányi Vilmos humánetológus A pletyka című kötet előszavában azt írja: „A humánetológia már egy ideje felismerte, hogy a pletyka alapvető emberi jellegzetesség. […] Ma egy ember sokféle különböző csoport tagja, sokféle csoportaktivitásban vehet részt, és ha jól belegondolunk, akkor érezzük magunkat igazán egy adott csoport tagjának, ha a csoport tagjait minden oldalról jól ismerjük. Az ismeretek nagy részét a pletykákból szerezzük be”.
Nem mindegy persze, hogy a terjedés közben folyton változó információnak mekkora az igazságtartalma. Ha az emberek valamit nem tudnak, de nagyon szeretnének tudni, megpróbálják befoltozni a lyukakat: ötletelnek, találgatnak, kombinálnak, variálnak, folyosói vitákba bocsátkoznak. De az ember olyan, hogy ki akarja színezni a fehér foltokat.
Laurie R. King amerikai krimiregényíró író szerint például egy drámai hazugság jobb az unalmas igazságnál. Alan Dean Foster amerikai sci-fi író úgy véli, a híreszteléseknek mindig van valami közük az igazsághoz. „A híresztelés olyan, mint egy mag, amelyből az igazság virága bontakozik ki” – írja. Nassim Nicholas Taleb libanoni-amerikai esszéíró viszont úgy véli, hogy a pletykák csak akkor hasznosak, ha tagadják őket.
Van olyan pletyka is, amely ha nem is feltétlenül igaz, mégis jellemzi azt, akiről szól. Erre mondják azt olasz nyelven, hogy „ben trovato”, vagyis „jól kitalálták”. Nem bizonyított, hogy Goethe halálos ágyán azt mondta volna, hogy „Több fényt!”, ez a mondat mégis jól tükrözi költői hitvallását.
Mindent összevetve tehát a pletyka önmagában nem káros mindaddig, amíg le nem járatunk vele embereket, nem zilálunk szét általa családi kapcsolatokat, nem uszítunk vele embercsoportok ellen. A baj akkor kezdődik, amikor például a politika alapjává éppen a pletykagyártás válik.
Amikor egy országban a hatalom csúcsán indítanak útjukra híreszteléseket oly ravaszul megfogalmazva, hogy az emberek egy részét további görgetésre készteti. Egészen odáig, hogy elhiggyék a politikai laboratóriumokban kifejlesztett meséket arról, hogy kit kell gyűlölni, ki a hazaáruló, ki a sátán ügynöke. És végül elmosódik a határ az egyszerű
pletyka és az alattomos rágalom között. Akif Pirincci török-német író ezt úgy fogalmazta meg: „A pletyka olyan, mint az alamizsnás zacskó. Mindenki úgy érzi, hogy még ezt-azt bele kell pottyantania. Eljön aztán a pillanat, amikor az igazság legapróbb szemcséjéből is hazugság lesz, míg a hazugság átváltozik általánosan elfogadott igazsággá.”
Rovat: VÉLEM ÉN
