A halál az emberi tervezés szempontjából soha nem jó pillanatban érkezik, de Ferenc pápa még a rossznál is rosszabb időpontban hagyott el bennünket. Nem vagyok hívő ember, de magam is gyászolom szívemben e végtelenül gazdag lelkületű egyházfő távozását. Nemcsak amiatt, hogy éppen húsvét hétfőjén ment el, hanem azért is, mert a nagyhatalmi játszmák miatt a világpolitika veszélyes fordulópontokhoz érkezett. Most minden korábbinál nagyobb szükség lenne további bölcs szavaira, biztatásaira, intéseire. Nemcsak a keresztényeknek, hanem az egész emberi civilizációnak.
Életem nagy része Rómához kötődött, már gyerekkoromban is ott voltam XXIII. János, majd évekkel később VI. Pál halálakor, vatikáni tudósítóként személyesen figyelemmel kísértem II. János Pál tevékenységét, utódainak, XVI. Benedeknek és Ferencnek a pápaságáról már Budapesten írtam vagy szerkesztettem anyagokat. Igaz, ezek a világi
híradások műfajába tartoztak, magánemberként, kulturális lényként mindig lenyűgözött a Vatikán titokzatos világa, a pápaság intézménye, amelynek folyamatosan változott az arca a különböző korokban.
Horváth Pál filozófus a Képmás című magazinban emlékeztet arra, hogy a pápák személyét az ünnepélyesség és megközelíthetetlenség, a hatalom és a méltóság ködébe burkolta a történelem. Ám e leegyszerűsítések dacára ez a kép sokszor és sokféleképpen változott az elmúlt két évezred során – állapítja meg a szerző. Mint írja, az első századok római püspökei szegényen és szerényen élő, gyakran üldözőik elől bujkáló pásztorai voltak az Örök Város keresztény közösségének.
Közülük sokan nyerték el a vértanúság koszorúját. „Az ókor végének és a középkornak a pápái viszont már egyszerre lelki és világi hatalmasságok. Róma urai és Közép-Itália fejedelmei, gyakorta döntőbírók nem pusztán az egyház, de a világ, a hatalom, a politika dolgaiban is, a reneszánsz századaiban pedig pompakedvelő műpártolókat vagy magukra páncélt öltő hadvezéreket is találunk Péter utódai között”. A reneszánsz kora azonban nem túl hízelgő képet alkotott a katolikus egyház fejének életéről, amelyet
fényes paloták, bíbor és arany, trónszék és tiara, diplomáciai ügyeskedés és hatalmi mámor jellemzett. VI. Sándornak ráadásul nyíltan elismert törvénytelen gyermekei is voltak.
Az idők során a pápát igazi, megkérdőjelezhetetlen hatalommal ruházták fel. A XVI. századi tridenti zsinat kimondta: „A pápa nem felelős semmiféle földi törvényszék vagy hatalom előtt. Ő mindenek bírája, akit senki nem ítélhet meg, sem királyok, sem papok, sem egyebek. Minden törvénytől szabad, és semmilyen ítélet vagy büntetés nem érheti semmiféle bűn miatt… Ő minden mindenekben és mindenek felett, tehát Isten és a
pápa, Isten Helytartója egyek… Övé minden hatalom a földön, a purgatóriumban, a mennyen és a pokolban, hogy kössön és oldjon, parancsoljon, megengedjen, feloldozzon, tegyen és visszavonjon”. Ez a zsinat négy évszázadra, egészen a közelmúltig meghatározta a katolikus egyház életét.
Péter utódainak világi fejedelemsége 1870-ben megszűnt ugyan az olasz állami és nemzeti egység létrejöttével, de az egyházfő továbbra is fontos közéleti szereplő maradt, akinek szavára nemcsak a katolikusok, de az egész világ figyelt, s akivel továbbra is számolt a diplomácia és a nemzetközi jog.
Igazi megújulást jelentett az 1962-től 1965-ig több mint kétezer püspök részvételével tartott második vatikáni zsinat, amely mélyreható reformokat vezetett be, korszerűsítette az egyházat. XXIII. János, az akkori pápa azt mondta, azért hívta össze ezt a tanácskozást, hogy az egyház ablakot nyisson a világra, és friss levegőt engedjen be. Igazi korszakváltást jelentett, hogy átalakította a katolikusok más keresztény felekezetekhez és vallásokhoz fűződő kapcsolatát, párbeszéd révén kívánta építeni a
megértés hídjait, megerősítette a kapcsolatot az ortodox keresztényekkel, a zsidókkal, a muzulmánokkal, a protestánsokkal és másokkal.
Igazán nagy változásokat az utóbbi fél évszázad hozott – írta az említett filozófus szerző, utalva arra is, hogy XXIII. János kiszállt a díszes gyaloghintóból, VI. Pál letette a pápai koronát, II. János Pál beutazta szinte az egész világot, Ferenc pápa pedig kiköltözött a palotából. Az utolsó évtizedek pápái a hatalom helyett a szolgálatban látták valódi küldetésüket; megfogyatkozott a dísz és a pompa, emberléptékű egyszerűségnek és
közvetlenségnek adva át a helyet. Ferenc pápa ebben volt a legkövetkezetesebb: fittyet hányva a hagyományra, a protokollra, ismét egyszerű emberként viselkedett, közvetlen hangon beszélt, olyan gesztusokat tett, amelyek alapjaiban rajzolják át a katolikus egyház fejéről kialakult képet.
Nos, ez a fajta magatartás sokszor megakad a világi hatalmak torkán. Olyan dolgokat is kimondott, ami nem volt kedves az említettek füleinek. Tavaly augusztusban egy videóban kifejtette: ma nincs jó híre a politikának, korrupcióról, botrányokról szól, a politika egy koszos ügylet azoknak a kezében, akik csak a meggazdagodásra és a hatalomszerzésre gondolnak.
Aki politizál, a közember szemében gyanús: biztos van valamilyen személyes érdeke, amit rejteget. Ennek kapcsán Ferenc felhívta a figyelmet, hogy szerinte mindig létezhet másfajta politika, mégpedig a nagybetűs Politika, amely az emberek és különösen a szegényebbek szolgálatában áll. Nem ez volt az egyetlen olyan megnyilatkozása, amely
bizonyos politikai erők keresztényi értékekre hivatkozó propagandájára utalt. Például 2020 szeptemberében, kazahsztáni apostoli útján hangsúlyozta: „A szent ne legyen a hatalom támasztéka, és a hatalom ne használja a szentet támasztékul!”
Ferenc pápát sem kímélték, sajnos, a különféle összeesküvés-elméletek, főleg azokban a társadalmi körökben, melyek tagjainak nem tetszett, hogy az egyházfő olyan „elnéző” a homoszexualitásnak vagy az LMBTQ kérdésének az ügyében. „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek” – ez volt híressé vált mondata ezzel kapcsolatosan. Eljutottunk oda, hogy ma a hívők egy része sokkal inkább foglya maradt az évezredek előítéleteinek, mint a folyamatosan modernizálódó, szilárd hitbéli elveit fel nem adó, mégis az emberi élet összetettségére egyre nyitottabban tekintő egyház.
Ferencet emiatt sokan még „ellenpápának” is nevezték. Ez viszont már a világi politika behatolásának a terméke, pedig a régebbi korokban fordítva volt: akkor az egyházi hatalom alkotta az állami politika gerincét. Korunk pápáinak ma már a nagypolitikai döntésekben nem osztanak lapot, nem kérik jóváhagyását sem büntetővámok bevezetéséhez, sem védekezőnek mondott háborús agressziókhoz, sem nemzeti alkotmányok módosítgatásaihoz.
Korunk pápáira egyetlen szerep maradt: megőrizni még valamit a civilizált ember oly nehezen meggyökeresedett és állandóan
megzavart belső értékeiből.
