Kaptam én már olyan aranyérmet, amelyet azért akasztottak a nyakamba, mert az adott versenyszámban csak egyedül indultam, nem volt más jelentkező. Ráadásul olyan sportágban, amelyben nálam kutyaütőbbet keveset hordott hátán a Föld. Még kamasz voltam, tornatanárom erőltette a dolgot, és nem tudtam hirtelen, minek örüljek jobban: annak, hogy egyszerre lettem dicsőséges első, irigylendő második és elismerésre méltó
harmadik helyezett, vagy annak, hogy birtokomban van egy jópofa történet emléke. Ennek az éremnek valóban két oldala volt: egy igazi és egy jelképes. Tornatanárom ekkor fogalmazta meg a már unalomig ismert igazságot: „Nem baj, fiam, nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel”.
Ez elmondható egész földi életünkre: akkor is részt veszünk benne, ha nem is akarnánk, nem mi döntöttünk arról, hogy megszülessünk. Mint ahogy arról sem tehetünk, hogy az emberiség zsúfolt mezőnyében kénytelenek vagyunk versenyezni, máskülönben nemcsak lemaradunk valamiről, hanem ki is szorulhatunk.
A gazdasági és politikai életben másról sem hallunk, mint arról, hogy „javítani kell a versenyképességet”, erről beszélnek a magasabb életszínvonallal, gazdasági repülőrajttal kecsegtető miniszterelnökök, elnökök, vállalati vezetők. A nagyhatalmak is most minden korábbinál nagyobb versenyre készülnek, Trump védővámokkal és nem titkolt területszerzési igényekkel, Putyin az erő folyamatos felmutatásával, Kína a pénzek univerzális becsatornázásával törekszik a világdobogó felső fokára jutni. A kis- és középvállalkozások legfőbb jelszava ugyancsak a „versenyképesség”. Ami nemcsak a megtermelt áru minőségére, hanem például annak árára is vonatkozik.
Mert mindenek ára van, nem csupán a végterméknek, hanem magának a versenynek is. Ezt tapasztaljuk mi, közemberek is. Kevésbé vigasztal bennünket, hogy megnyertük a fogantatás utáni első nagy, megtermékenyítő versenyt sok millió riválissal szemben. Annak is megvolt az ára, újabb és újabb versenyekbe kényszerültünk, ha már egyszer a
világra pottyantunk. Hiszen mindannyian az evolúció termékei vagyunk, legalábbis aki így hiszi. Kutatók, biológusok, antropológusok sokat írtak arról, hogy az állatvilágban a ragadozók és prédaállataik az evolúciós fegyverkezési verseny során adaptációk és ellenadaptációk sorozataként fejlesztettek ki olyan jegyeket, melyek segítették őket a túlélésben. A prédaállatoknak azok a génjei, melyek nagyobb esélyt adtak a túlélésre és
szaporodásra, sikeresebben terjedtek el társaiknál, ugyanígy váltak gyakoribbá a sikeresebb zsákmányszerzést biztosító gének a ragadozók esetében.
Az emberré válás folyamatában, amely ma is verseny alapon folytatódik, a férfiak és nők egyaránt próbálnak versenyezni a másik nem tagjainak meghódításában, olyan közbeszerzési pályázatok látnak napvilágot, amelyekben több indulónak kell bizonyítania, hogy ő a legalkalmasabb, a sportversenyekben is összemérik erejüket a résztvevők.
Mentálhigiénés szakemberek ugyanakkor különbséget tesznek az egészséges versenyszellem és az úgynevezett versenykényszer között. Pólus Enikő mentálhigiénés szakember azt vizsgálja, hogy már a gyermekkorban kialakulnak az alapok. Szerinte a verseny és a versengés nem azonos. A verseny egy adott komfortzónán kívüli keret, amely lehetőséget ad önmagunk kipróbálására. Ezzel szemben a versengés nyomán hatalmi viszonyokat alakítunk ki. Ezen gyermekkorban mindenki keresztülmegy, de sokan megmaradnak ezen a szinten felnőttkorra is. Ha valaki állandóan verseng, manipulátorrá válik, a szükségesnél jóval több energiát használ el erre, ami saját pszichés és fizikai állapotára sincs jó hatással.
Versenyezni tehát szabad, sőt érdemes, de fontos, hogy ne kötődjünk hozzá túlságosan, mert az versengő személyiség kialakításához vezet – állapítja meg a szakember, aki szerint ha valaki becsülettel, erejéhez mérten végigcsinált egy versenyt, ő már győztes. „Vesztes nincs. Csak úton lévő” – teszi hozzá.
Ha jól értem, a verseny nem lehet cél, csak eszköz, mint ahogy a győzelem sem lehet kizárólagos cél. Sőt, az a versenyző érdemli meg a győzelmet, aki veszíteni is tud, legalábbis így látja Maróti Egon, klasszikafilológus és aforizmaszerző. Elgondolkodtató Scott Jurek ultramaratonista futó véleménye, miszerint az élet nem verseny, nincs célszalag. „Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk” – mondja. Egy amerikai újságírónő felhívja figyelmet: van, hogy az ember vezet, van, hogy lemarad, a verseny hosszú, és a végén úgyis csak magaddal versenyzel. Igen, mi magunkkal is folytonosan küzdünk önnön személyiségünk futópályáján, s bizony, olykor reménytelenül. Így például a problémák előli menekülés olyan verseny, amelyben sosem nyerhetsz – írja Lakatos Levente bestseller szerző.
Társadalmi szinten viszont ma sokan féltik a gazdasági szabadverseny jövőjét. Mert az már a mesebeli múlté, hogy a kereskedelmet semmiféle korlátozásnak nem vetik alá, s hogy mindenki szabadon kapcsolódhat be a piac életébe, és azt szabadon el is hagyhatja.
A monopóliumok is régen megjelentek már, a nyersanyagforrások és a piacok java részét azok tartják kezükben. De sok területen még lenne hely másoknak is, ha egy adott országban a végrehajtó hatalom nem csak álcázná a versenyt például különféle pályázatok elbírálása során, hiszen a győztes kiléte, ahogy mondani szokták „rég le van zsírozva”.
Végül érdemes szólni pár szót a vesztesekről, legyen szó a háborúkban legyőzött országokról, bizonyos párkapcsolatokban pórul jártakról, sportversenyekben alulmaradtakról, vagy egy káros szenvedéllyel szemben csatát vesztettekről, azokról, akiket lekezelő módon „lúzereknek” bélyegez a közbeszéd. Az ő világlátásuk valahogy sokkal árnyaltabb, sokrétűbb, olykor bölcsebb is, mint az elégedett győzteseké,
érzékenyebbek a mélyebb összefüggésekre, gazdagabb érzelemviláguk alakul ki a tanulságok feldolgozásával. Nem véletlen, hogy irodalom, költészet sem létezne emberi kudarcok nélkül, hiszen az elégedettség, a diadal érzete nem ösztönöz művészi megfogalmazásra. Az okosan kezelt vesztés tehát többet jelent, mint az önelégülten kezelt győzelem. De ne legyek képmutató! Győzni akkor is jobb, mint veszíteni, legfeljebb nem lesz belőle regény vagy színdarab.
Rovat: VÉLEM ÉN