A Szentlélek galamb képében jelent meg, csőrében hozta az üvegcsét a szentelt olajjal, mellyel az ötödik században felkenték Klodvigot, a Frank Királyság megalapítóját. Az üvegcsét ezután a reimsi katedrálisban őrizték, és a király minden utóda ezzel az olajjal nyert égi felhatalmazást. Mivel a legenda szerint az üvegcse tartalma újratermelődött, ez jelezte, hogy a királyt, úgymond, maga az isten választotta ki.
A történetírásból tudjuk tehát, hogy régmúlt idők koronás fői milyen emberfeletti hatalomból merítették a legitimitást. Tudjuk azt is, hogy Klodvig valójában konkrét cselekedetei és érdemei – vagyis hadi sikerei és királyi házasságok kombinációi – révén építette fel hatalmát. Mégis, a pórnép féken tartására „odafentről” kellett az akkori társadalmi viszonyoknak megfelelő indokot keríteni. De az régen volt. Hogy mai felvilágosult korunkban a Facebookon miért olvashatunk mégis olyan bejegyzéseket, melyek szerint mai országvezetőnket a Jóisten küldte nekünk, számomra talány.
A hatalom betöltőjének a mai civilizált világunkban is szüksége van ugyan legitimációs forrásra, de ezt nem a Szentlélek által küldött olajok, hanem halandó emberek szavazatai biztosítják. Még a mai modern monarchiákban is a politika tényleges vezetőit az állampolgárok többsége választja ki, a jelképes hatalmat birtokló ottani uralkodóknak legfeljebb annyi dolguk volt, hogy – Szerb Antalt idézve – „nem röstellték a fáradtságot megszületni”.
A legitimitást korunkban az adott ország általánosan elfogadott és törvénybe iktatott játékszabályai adják. Arra nem érdemes kitérni, hogy egyébként a választási rendszerek játékszabályai igazságosak-e, mert a demokrácia nem az igazságról, hanem a többség hatalmáról szól, s az is kérdés sokszor, hogy a választási rendszerek bonyolultsága miatt a versenypálya nem „lejt-e túlságosan” valamelyik érdekelt szereplő irányába.
Egy biztos, a játékszabályokat illetően a mostani magyarországi választási eredmény valóban legitim hatalmat biztosít a nyertesnek. Utólag lehet elemezni, igaznak vagy vitathatónak minősíteni, hogy minek köszönhető ez az eredmény, de kétségbe vonni nem lehet, hogy valóban az emberek maguk döntöttek.
Yuval Harari izraeli történész így ír erről: „Ha azt akarjuk tudni, ki vezesse az országot…, nem az Írásban keressük a választ… De honnan tudja a szavazó, hogy mit válasszon? Nos, legalábbis elméletileg, a legbensőbb érzelmeinek a sugallatát követi. Ez nem mindig egyszerű. Ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljek az érzelmeimmel, ki kell szűrnöm az üres propagandát, a szívtelen politikusok hazudozását, a ravasz tanácsadók által keltett zavaró zörejeket és a felbérelt szakértők véleményét. Valahogy ki kell zárnom ezt az egész zajongást, és csak a valódi belső hangomra kell figyelnem” – írja a történész, aki megállapítja: „Hiszünk abban, hogy a szavazó tudja a legjobban, mi kell neki, és hogy a szabad emberi akarat a legnagyobb politikai hatalom”.
Bölcs szavak. Még akkor is, ha most, a választások után pár héttel még mindig arról folyik a vita a közbeszédben, hogy melyik politikai erő értett jobban a választók nyelvén, s hogy a szavazók valóban tudták-e, mi a legjobb nekik. Elemzők, politikusok boncolgatják, hogy azt a sok szabad akaratot ki hogyan, milyen eszközökkel befolyásolta, terelgette, művelgette. Hogy az emberek nagy része ki tudta-e szűrni valóban a Harari által említett üres propagandát, a kampányhazugságokat, a felbérelt influenszerek és szakértők által keltett háttérzajokat. De ez már időszerűtlen kérdés egy megnyert vagy elveszített csata után.
Maradt viszont a tanulság, ami a választók felelősségéről szól. Nem mindegy ugyanis, mit hogyan szűrnek ki, mit hisznek el, és mit nem, milyen gyűlölet, indulat befolyásolja voksukat. Nem spórolhatják meg a gondolkodást, a puszta érzelmek nem jelenthetnének mentséget, ha utóbb netán hibásnak bizonyulna a többség döntése. A győztesek viszont a kisebbségben maradt szavazók érdekeit is kötelesek képviselni, legalábbis korrekt viszonyt fenntartani velük. Ez ugyanis civilizációs kérdés.
