Amikor Magyarországon megváltozott a rendszer, vagyis amikor az ország rátért nemcsak a politikai pluralizmus, hanem a kapitalizmus útjára is, az emberek sok mindent ki akartak dobni az életükből. Elsősorban a szocializmus szerény minőségű tárgyaiktól akartak megszabadulni, legyen szó bútorokról vagy műszaki cikkekről, amelyek a rendszerrel együtt avultak el, és a korábbinál szabadabban kezdtek beáramlani az országba a nyugati gyártmányú árucikkek. Ezt a kiskereskedelmi egységek
szaporodása és a külkereskedelem nyitottabbá válása is segítette.
Most viszont, három és fél évtized elteltével az emberek nosztalgiával emlékeznek vissza a múlt részleteire, hiszen, mint tudjuk, a múltban minden jobb és szebb volt, mint ahogy a jövőben is az lesz majd az érzésünk, hogy a mostani jelenünkben minden jobb volt, mint a jövőbeni jelenünkben.
Most a szocializmus időszakához képest mindenből nagyobb a választék, például árucikkekből, szórakozási lehetőségekből, elméletekből, politikai krédókból. Ami az árubőséget illeti, az ember megrögzötten keresi a bóvlik között a minőség szigeteit, a szokványos tömegtermékek között a ritka eredetit. És láss csodát: az eredetiséget egyre többször vélik megtalálni az emberek az úgynevezett retróban.
A szó a latin retro- előtagból ered, ami azt jelenti, hogy vissza, hátra. Ezt használjuk magyarul retróként (hosszú ó-val) minden olyanra, amely valami régiesre, múltból származó dologra utal, korábbi időszakok stílusát, divatját vagy hangulatát idézi fel, főleg ami az öltözködést, a zenét, a tárgyakat vagy a lakberendezést illeti.
Divat lett tehát a retró. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig tartó Kádár-kor tárgyai ma kifejezetten keresettek a gyűjtők, vintage-rajongók és nosztalgia-vásárlók körében. Ezek közül a legnépszerűbbek a régi rádiók, a magnók, a lemezjátszók, a Tesla hifi-berendezések, a fémházas ventilátorok, a tárcsás telefonok, a csöves televíziók, a zománcos edények piros pöttyös, zöld-fekete mintákkal, a szódásszifonok, a Kalocsai,
Zsolnay tálalós étkészletek, a nappali szekrénysorok, a 60–as, 70-es években formatervezett bútorok, műbőr fotelek, retró hokedlik. Nem is beszélve a régi idők gyerekjátékairól, mint amilyen a fémépítőkészlet, a lendkerekes holdjármű, a csattogós lepke, a világító „búgócsiga”, vagy az én óvodáskoromból ismert, felhúzható, csipegető kiscsibe vagy a törpeautó.
Említhetjük még a korabeli plakátokat, tankönyveket, iskolás füzeteket, táskarádiókat, régi kattogós írógépeket, műszálas retró ruhákat, tréningfelsőket.
Nekem tetszik, hogy az ember időnként felfrissíti a régmúlt divatokat. Életem hetven éve során többször láttam visszatérni bizonyos női frizurákat, a hol letűnt, hol újra divatba jött miniszoknyát vagy trapéznadrágot. Erre mondják azt, hogy nincs új a nap alatt.
Az én fájdalmam inkább az, hogy magam is retró vagyok. Ennek van jó oldala is, például amikor fiatalabb emberek (akik lehetnek ám nem is annyira fiatalok, például ötvenesek) érdeklődéssel hallgatják történeteimet.
Az emberek szeretik megismerni mások múltbeli emlékeit, amelyek számukra egzotikus mesék, a mesélő számára pedig jelennek tűnő valóság. De hiába várom, hogy újra divatba jöjjenek az egykori, virtualitástól mentes, természetes emberi kapcsolatok. Retróvá váltak a meghitt, érdek nélküli személyes beszélgetések.
És nagy baj, hogy ma már retrónak számít a rendszerváltás utáni, viszonylagos objektivitásra törekvő sajtó, az indulatos, de mégis őszinte, nem pártpolitikai doktrína által irányított közbeszéd. És már elfeledettnek tűnő retró kategóriába kerültek azok a beszélgető műsorok, amelyekben érvekkel ütköztetik az álláspontokat, nem pedig kitalált valóságok, narratívák indulatra ható sulykolása a cél. Retróvá vált az a vitakultúra,
amelytől idegenek a lekezelő jelzők, a sablonítéletek, vagdalkozások. Ha nem vigyázunk, pillanatokon belül retrónak fog számítani maga a demokrácia, a jogállam, amelyet politikai divatdiktátorok sokszor minősítenek elavultnak.
Mi pedig csak reménykedhetünk abban, hogy az a fajta retróvilág egyszer majd újra divatba jön.