Az ősember valószínűleg nem káromkodott, mert örült, hogy éppen kezdett kialakulni nála a beszéd, amellyel még szegényesen fejezte ki magát, nem ismerte a szócséplést, nem rendelkezett a gyűlöletbeszéd gazdag szókészletével, szavai éppen arra voltak elegendőek, hogy figyelmeztesse társait az akkori ellenségképre, a kardfogú tigrisre, vagy a mamut névvel illetett hústömeg közeledtére.
De hol van már a verbális őskor tömör, lényegre törő és gyakorlatias kommunikációja! Ma már szókincsünk olyan, mint a Petőfi által nevezett „bőség kosara”, melyből mindenki egyaránt vehet szavakat, kifejezéseket, alkothat mondatokat, gondolatokat, szónoklatokat. És átvitt értelmet is adhat kifejezéseinek, sőt, érzelmekre is hathat. Ehhez azonban úgynevezett csúnya szavakat és káromkodásokat használunk mi, Homo
Sapiensek, ezekkel saját indulatainkat is kifejezhetjük vagy ilyenekkel hergelhetünk másokat.
Vagyis az édes anyanyelvünk ölén az ember bőségesen alkalmazza az úgynevezett csúnya, vagyis profán beszédet, amely lehet nagyon vagy csak kicsit csúnya, fokozataiban lehet illetlen, szalonképtelen, durva, obszcén vagy trágár.
Aradi Hanga Zsófia egyik írását idézem, amely tavalyelőtt jelent meg a Telex hírportálon. A szerző szerint valójában nem maguk a szavak a csúnyák, hanem maga a beszéd, ami nem a szavak miatt lesz csúnya, hanem a kontextus miatt. Nem mindegy ugyanis, hogy a szavak mikor és milyen szándékkal hangoznak el. A káromkodás például lehet
stresszlevezető, örömkifejező, előfordul szépirodalmi környezetben. Egy kocsmai beszélgetés hemzseg a trágárságtól, amikor a beszélő nem arra használja a káromkodást, hogy hangulatot vagy érzést fessen le, hanem arra, hogy szegényes szókincsét foltozza be, vagy csak megszokásból a szavak közzé biggyesszen egy-egy obszcén kifejezést. Ebben az esetben a csúnya szó funkcióját veszti: nem közvetít semmit, csupán lehetőséget ad a beszélőnek arra, hogy a töltelékszó kimondása alatt kitalálja a következő – értelmes – szót. Más esetben a csúnya szavakat kifejezetten valakinek a megbántására, emberi méltóságának megsértésére használja a beszélő.
Valóban: hajlamosak vagyunk káromkodni, amikor jobban akarjuk elviselni a fájdalmat (például, ha rálépünk egy deszkából kiálló szögre), vagy amikor nagyobb erő kifejtésére serkentjük magunkat durva szavakkal.
Állítólag tudományosan is alátámasztják, hogy a természet az ösztöneinkbe kódolta az erőszakot, de van egy nagyon fontos evolúciós előnyünk, mégpedig az, hogy megálljt tudunk parancsolni magunknak. Ebben sokszor a káromkodás is a segítségünkre lehet, az erős érzelmeket ugyanis durva tettek helyett durva szavakba sűrítve is kiadhatjuk magunkból – írja a szerző.
Aztán ott vannak az irodalomban is bőségesen fellelhető csúnya szavak, mondatok, így Petőfi, Janus Pannonius, Csokonai, József Attila, Tandori Dezső, Eszterházi Péter műveiben. Hozzá kell tenni azonban, hogy az adott művekben nem öncélúak ezek a „csúnyaságok”, hanem stilisztikai szerepük van. A cikkhez én teszem hozzá, hogy a gyermekek nagyon hamar megtanulják a csúnya szavakat, én például az ötvenes
években óvodatársaimtól ismertem meg az „alapokat”. Nemrég azonban egyik ismerősöm ötéves gyermeke valamilyen tévedés folytán azt hitte, hogy a legdurvább szó a „víztorony”, igazi jelentését még nem ismerte. Amikor dühös-dacos volt, odavágta anyjához, hogy „akkor víztorony!”.
A mindennapi életben a káromkodások olyan sűrűn és olyan fantáziátlanul röppennek fel, hogy magát a magyar nyelvet szegényítik. Ha megfigyeljük, az indulatokat, a szidalmazásokat mindössze néhány szóval juttatják kifejezésre. A nemiszervek különféle szituációkba helyezése, a teremtő nevének hiábavaló szájra vétele, az emberi élet folytonosságát biztosító értékes örökítő anyag jelzővé alakítása, a felmenők emlegetése
nem árnyalja eléggé az adott indulatok jellegét, egyneműsíti az amúgy nagyon is sokszínű haragot, bosszúságot, sértegetési formavilágot. Van, aki egyetlen igét használ többféle értelemben, különféle igekötőkkel ellátva, mint a „meg-, szét-, át-, rá-, le-, fel-, ki-, be-, oda-„.
Kérdés azonban, hogy a nép által megalkotott, ennél sokkal bőségesebb szókincsű káromkodások ma nem hangzanának-e kicsit furcsán. Lenne-e ma elegendő indulatkeltő ereje az olyan mondatoknak, mint a „csuda vigye el!”, „a fene egye meg!”, „a jó életbe!”, „a bánatos békáját!”, „a bütykös bolháját!”, „a kakas csípje meg!”, „a kutyafáját!”, „a macska rúgja meg!”, „a mennykő csapjon belé!”, „a nehézség törje ki!”, „a
nemjóját, „a rézangyalát!”, „a teremburáját!”, „a teringettét!”, „az ángyod térgyekalácsát!”. Aztán ilyet is látok az interneten, hogy „azt a fűzfán fütyülő, jégen kopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztül szűrt sistergő ménkűnek!”.
Folytathatnám még órákig a példák sorolását, de ebből is látszik, hogy az a korábban említett pár csúnya szó sokkal gorombább a nép által költött mondatoknál. Nem is lenne baj ez, ha elfogadjuk, hogy végül is a nép maga alakítja, gazdagítja vagy szegényesíti saját nyelvét, csakhogy ma a közéleti szóhasználatban az obszcén szavak, a káromkodások lassan az érvek, gondolatok helyét veszik át.
A televízió, az internet, de főleg az életritmus minden területen tapasztalható felgyorsulása, zaklatottsága miatt az embereknek egyre nagyobb ingerekre van szükségük ahhoz, hogy meghallják a természetesen mérsékelt hangokat, a halkabb, de
mélyenszántóbb gondolatokat. Egyre drágább, egyre látványosabb, s emiatt sokszor szupergiccsé váló filmeket gyártanak, hogy az emberek figyelme egyre nagyobb löketet kapjon. Ezt használják ki a mai politika konjunktúralovagjai egyre hangzatosabb, de egyre olcsóbb ígérgetéseikkel, trágársággal fűszerezett banális mondataikkal. És nem is tévednek nagyot.
Hiszen az emberek jó részének az érzékszerveit fásulttá tették korunk felturbózott ingerei. A választási kampányok egyre inkább elkocsmásodnak, Trump néhány szavas trágár mondata többet ért, mint bármely megfontolt gondolat.
Becsületesen bevallom, én sem vagyok mentes a trágárságtól, engem is tüzel a vágy, hogy a médiában megszólaló, ordenáré módon beszélő közéleti embernek odavágjam magamból kikelve, teljes erővel, durván, gorombán, feledve minden jólneveltséget, azt a csúnya, nyomdafestéket nem tűrő, érzékeny füleket sértő szót, hogy… „Víztorony!”
Rovat: VÉLEM ÉN