Garzó Ferenc: Állati tulajdonágaink és a társadalmi tápláléklánc

Nem szeretnék most az állatok bőrében, szőrében lenni, legalábbis Amerikában. Az óceánon túl ugyanis nagyban zajlik az elnökválasztási kampány, amelyben Donald Trump az állati világ szereplőit használja fel retorikai célokra. Ellenfelét, a demokrata színekben induló Kamala Harrist például „politikai kaméleonnak” minősítette, és kevésbé szimbolikus értelemben említett kutyákat, macskákat, egyéb házi kedvenceket,
amelyeket szerinte az ohiói Springfieldben megesznek a haiti bevándorlók.
Nos, közben kiderült, hogy ez utóbbi közlésnek nincs valós alapja.
Korábban Trump jelöltje, Vance ohiói szenátor azt állította, abban a városban olyan emberek rabolták el és ették meg a helyi lakosok háziállatait, akiknek szerinte nem lenne szabad az országban lenniük. A vád, amely a közösségi médiában elszórtan közzétett, Springfieldtől távol eső fotókon és történeteken alapuló posztokra támaszkodott, néhány nap alatt zavaros és demagóg üzenetté vált.
Ami viszont Amerika első női elnöki posztjára törekvő Kamala Harrist illeti, a kaméleon csupán mint jelkép hangzott el, amellyel általában a véleményét, világnézetét, politikai hitvallását könnyen változtató embert szokás illetni. Nem kívánok most elmélyülni az amerikai választási kampány politikai, társadalmi mélységeiben, megelégszem azzal, hogy annak csupán az „állati” vonatkozásairól mélázzak el egy kicsit. Ha már a
faunát alkotó élőlénytársainkat is bevonják a politikába.
Mert vannak konkrét, hús-vér állatok, amelyeket mi, a tápláléklánc csúcsán megeszünk. De vannak köztük olyanok, amelyeket megenni illetlenségnek, barbárságnak számít, mint a házi kedvencek, kutyák, macskák, papagájok, és így tovább. Az emberi kultúra alakította úgy, hogy „barátot, ismerőst nem eszünk”.
Ott van viszont a mesebeli, jelképes állatok sztereotípiája, amellyel emberi karaktereket azonosítunk. A róka sompolygó és ravasz, a nyúl gyáva és menekül, a bagoly álmatlanságban szenvedő bölcs, a kutya hűséges, a macska hűtlenségre is hajlamos szívrabló, a papagáj tartalomtól független ismételgető, a farkas könyörtelen, a sakál a mások által megszerzett préda felfalója, az elefánt porcelánt zúzóan lomha és
érzéketlen, a kígyó maga a kebleken melengetett álnokság, a majom kritikátlanul utánoz, a károgó varjú kéretlen vészjelző, a cápa vérengző, az oroszlán pedig a legerősebb jogán királyi címre érdemes.
Pedig a valóságban az állatok is bonyolult élőlények. Darwin és követői hosszas vizsgálódás után közölték a rossz hírt a vallásos emberiséggel, hogy nem Ádám és az ő bordájából kiemelt Éva leszármazottai vagyunk, hanem az állatvilágból jöttünk, és valamiféle evolúció során – Isten tudja, minek köszönhetően – tudatos lénnyé
fejlődtünk, olyanná, amely régi sorstársait, az állatokat immár leválasztotta
önmaga egójáról.
Néha azt gondolom, az emberiség hosszabb távon maga ássa saját fajának sírját azzal, hogy áttetsző üvegfalat emel közte és az állatvilág közé. Eltúlozzuk mindenható felsőbbrendűségünket, közben lekicsinylően bánunk a többi élőlénnyel.
Pedig ez utóbbiaknak is vannak érzelmei. Tudnak félni, szeretni, remélni, utálni, haragudni, megbocsátani, csalódni. Az állatoknak is van memóriájuk, a háziállatoknak parancsokat lehet tanítani, és még az aranyhalak memóriája is úgy tűnik, jobb, mint eddig gondoltuk.
A csimpánzok jobban emlékeznek képekre és számokra, a hollók pedig jobban megjegyzik az alakzatokat, mint az emberek. S ha az öntudatot és az intelligenciát említjük, gondoljunk arra, hogy a hangyák állítólag kiválóan számolnak, az elefántok pedig az aritmetikában jeleskednek, a varjak könnyedén fedezik fel az ok-okozati összefüggéseket.
Mi, emberek természetesen összetettebb öntudattal rendelkezünk. Ez az erősségünk viszont egyben a legnagyobb gyengeségünk is. Ez a rendkívül bonyolult, emlékekkel, beidegződésekkel, tanult ismeretekkel rendelkező tudat olyan fejlett már, hogy az ember – az állatokkal ellentétben – képes túljárni önmaga eszén. Olykor maga sem tudja, hogy természetes ösztönei, pontos számításai irányítják cselekedeteit, vagy
pusztán felnagyított önérzete hajtja kényszeres tettekre. A világ meg nem ismert dimenzióit hittel, vallással töltötte ki, olykor pedig a babona és a képzelőerő tartja fogva ítélőképességét.
Arról nem is beszélve, hogy az ember az egyetlen lény ezen a földön, aki képes saját fajtársait fondorlatos célokból becsapni. Az ember hajlamos mesék, narratívák, jól hangzó téveszmék vonzáskörében hánykolódni.
Ez utóbbi tulajdonsága táplálja magát a politikát, amely hiedelmeket, babonákat, rövidlátó nézeteket is képes felhasználni, olyanokat, amelyek idegenek a bizonyítottan meg nem evett kutyáktól, macskáktól és kaméleonoktól. Ez utóbbiak ugyanis az evolúciós folyamatokban még nem jutottak el a hazug kampányok, szemfényvesztések megértésének a szintjére.
Ismét felteszem magamnak a kérdést: valóban nem szeretnék az ő bőrükben, szőrükben lenni? Persze, hogy nem. Nem is én döntöttem úgy, hogy emberbőrben lássam meg a napvilágot.
De minden, ami zavar engem, azt nem az állatok okozzák. Sokkal inkább az, hogy bizonyos közszereplők tücsköt-bogarat összehordanak csak azért, hogy ők
maradhassanak a társadalmi tápláléklánc csúcsán.