Van egy csodálatos találmány: a Who’s who. Egyesek szerint az angol intelligencia (én még is úgy vélném, az angol sznobizmus) találmánya. Ki kicsoda? Szóval az az immár nálunk sem ismeretlen lexikon-féle, amiben a még élő hírességek, művészek, írók, tudósok, közéletiek stb. életrajzi adatai, könyvei vagy találmányai, titulusai és – ki ne felejtsem – pontos lakáscíme megtalálható. Bizalommal a Ki kicsoda francia ikertestvéréhez, a Qui est qui-hoz fordultam hát, hogy a nyár folyamán itthon járt Gáll Ferencről megtudjam, festő voltán túl kit is tiszteljek egykori földinkben. Íme tehát a titulusok: tagja a Societé des Artistes Indépendants-nak, beválasztották a francia művészek országos szakszervezeti tanácsába, a Fondation Taylor Díjkiosztó Bizottságba – nemrég pedig a Salon des Indépendants elnöke lett. Nem túlzás, Gáll Ferenc ma – bár a szó nem éppen ide illő – a francia művészeti élet egyik vezető menedzsere.
Mikor itthon járt, sok mindenről megkérdezték Gáll Ferencet. Talán éppen arról nem eleget, hogy művészetszervező szerepében (megint ez az illetlen szó: menedzser) miként ismerte meg, hogyan látja a francia művészeti életet. Pontosabban: francia szemüvegen át – az egyetemest.
Beszélgetésünk néhány órára szűkült, kérdéseimet tehát csak ez utóbbira korlátoztam. Jegyzetfüzetemből most visszaolvasva, az első körülbelül így hangzott:
– Nagyon régóta hajlamosak vagyunk a világban történteket – az egyetemes művészet jelenségeit – párizsi közvetítéssel szemlélni. Így lenne igaz ma is?
– Ha a boldogító igent várja tőlem – mondotta –, azt hiszem, nyugodt szívvel kimondhatom. Sok minden változott: műkincseket úsztattak át az óceánon túlra, hatalmas magángyűjtemények keletkeztek a világ számos városában, de Párizs a világ nagy rendezőpályaudvara maradt. És persze intim randevúhelye is. Éppúgy, mint az École de France idején, a Soutinek, Modiglianik idején. Szomorú csak az, hogy Soutinek, Modiglianik nemigen akadnak már… Párizsban 70-75 ezer művész él! Ezekből legfennebb száz (nem tévedés: száz!) az átlagon felüli, komoly tehetségű alkotó.
– Úgy tudom, a húszas évek közepén járt először Párizsban. Milyennek találta akkor? Milyennek látja most – mint párizsi lakos és francia állampolgár?
– 1936-ban léptem le először a Gare de l’Est peronjára. Az akkor a filléres Párizs volt. De mi nagyon éhesek voltunk. Schöpfer Miklóssal – ma velencei nagydíjas – laktunk együtt, és bizony mondom, a legnagyobb nyomorban. Azóta persze sok minden megváltozott. Hanem ami nem változott, a bizalmatlanság. Párizs adakozó, de lakói szívből utálják az idegeneket. Néha húsz esztendő is eltelik, míg befogadják. De ha valaki művész és bizonyít… Itt mindent megkap, az elismerést és csodálatot is. Én azt hiszem, sajátos lélektana van annak, hogy a messziről jöttek sokszor hamarabb bizonyítanak. Egyfajta természetes kiválasztódás ez.
Mert ha idegen vagy, nem lehet üresjáratú napod, mindig, minden órában bizonyítanod kell! Létedet és tehetségedet! A város különben ismerősként üdvözöl, bármikor érkezik oda az ember. Itt nagyon vigyáznak arra, hogy az egykori művésznegyedekben semmi se változzék. A Pantheon körüli utcák, bármilyen hihetetlen, ma is olyanok, mint Voltaire idejében voltak. A Montmartre, a Montparnasse majdnem olyanok, mint amilyennek a századfordulón a Barcelonából érkezett Picasso vagy a Livornóból jött Modigliani láthatta. Csak ugye a forgalom… De ennek is megvan a maga „sármja”.
– Ezek lennének a külsőségek…
– Ebben a gondosan őrzött, már-már műemlékként konzervált urbánus környezetben, ott, ahol külsőségekben semmi sem változott, a leganarchikusabb művészeti mozgásnak vagyunk tanúi. Napjaink Bábele, ahol sok tízezer művész élni, kiállítani, érvényesülni akar. A gondolatok, elképzelések, eszmék konfrontációja bonyolultabb, mint a párizsi utca forgalma. Az tud eligazodni benne, aki itt él, de az is nehezen.
– És a siker?
– Tényleg, mi is a siker? Nyugaton a siker rendszerint azt jelenti: eladni. Párizs központja a műkereskedelemnek is. A kép pedig üzlet a javából. Csak egy példa a manipulációra. Hányszor láttam én magam is olyan kiállítást, ami teljesen ismeretlen festőt mutatott be, de úgy, hogy már a megnyitó előtt az összes képeken ott állott az „eladva” cédula. Jobb reklám nincs is ennél. S ha azután valaki vásárolni akar tőlük, előjegyeztetnie kell magát, s persze a legborsosabb árra számíthat… Mondhatná valaki, hogy az állami vásárlás mégiscsak mérvadó lehet. Nos, a párizsi tavaszi tárlaton a 2000 kép közül az állam mindössze négyet (!) vásárolt meg. Biztató azonban, hogy a műkereskedők mesterséges lanszírozásai ellenére pénzzel mégsem lehet Chagallokat vagy Picassókat csinálni… A megtévesztés csak időleges lehet.
– Nem először hallunk a mai művészet stílusbeli meghatározhatatlanságáról. Hogyan látja ezt Gáll Ferenc? – akár úgy is, mint a Salon Indépendants elnöke.
– Hallatlanul érdekes az, ahogyan ebben a modern Bábelben jelenségek születnek és halnak el. Nem stílusok, legfennebb csak jelenségek. Egy-egy merész vagy eredményes kísérlet követőket szül, és máris kirajzolódhat az elképzelés jelenséglényege. Divat lett például a gépi eszközök használata. Cézár, a modern idők egyik ígéretes csillaga, ilyen invenciónak köszönheti a debütjét. Bemutatott egy autót. Egy gépkocsit, amit az autótemetők hidraulikus prései négyszögletes tömeggé gyúrtak össze. Nos, megvolt azon a gépkocsin minden, a kormánykeréktől a sárhányóig, csak éppen tömeggé lapítva, miniatűr játékszerré torzítva. Ehhez jött a kritika szövege… Sikere volt, a „szobrot” az akkori francia közlekedésügyi miniszter vette meg…
Általános jelenség: gyorsan dolgozni. Rohanó időkben – mondják – anakronizmus úgy festeni, mint a múlt században tették. De a nagy kérdés éppen az, végül is mit fogadjanak el a mindenkori tárlatok bírálói? Nemcsak a mű, de az ötlet életrevalósága felett is dönteni kell.
– Ezek után természetes, ha arról kérdezem Gáll Ferencet: bízik-e a művészet jövőjében?
– Nehéz optimistának lenni. Egyenesen elképesztő, milyen zsákutcában van a francia fiatalság. Nekik minden jó, ami csúnya, ami aránytalan és meghökkent. Az Akadémiák csődje külön téma. A mi fiataljaink ott akarják kezdeni az absztrakciót, ahol Picasso abbahagyta. Csak éppen azt nem akarják észrevenni, honnan indult, hogyan jutott el Picasso az absztrakcióig. Nem a folyamatot, csak a célt, a végeredményt látják, érzelmi gazdagság és technikai tökéletesség nélkül. Mondom, nagyon nehéz optimistának lenni. Abban azonban hiszek, hogy a mostani kaotikus állapotnak tetőzése és megtisztulása is eljön. A válság elülte a jelenkor izmusát vagy éppen stílusát hozza meg.
Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.
A szerkesztő megjegyzése
Gáll Ferenc (François Gall) (Kolozsvár, 1912. március 22. – Párizs, 1987. december 12.) magyar festőművész, szerkesztő.
Tanulmányait Aurel Popp irányításával kezdte Szatmáron, majd a kolozsvári Școală de Belle Arte keretében, 1929 és 1933 között a nagybányai művésztelepen (mesterei Krizsán János, Mikola András) és Rómában (mestere Umberto Coromaldi), 1936-tól pedig Párizsban (mestere André Devambez) folytatta. Közben rendszeresen részt vett a hazai művészeti életben mint kiállítóművész és a kolozsvári Tribün képzőművészeti rovatát szerkesztette (1935–36). Megfestette Kováts József, Nyirő József, Tamási Áron, Kibédi Sándor, Kőmíves Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Dánér Lajos arcképét; Isac Emilről készített festményét a kolozsvári Emil Isac Emlékházban őrzik. Humanista érdeklődésének központjában a kisemberek sorskérdése állt, első nemzetközi sikerét Spanyol menekültek c. képével aratta, melyet a francia állam vásárolt meg. A második világháború idején Nagybányán festett, 1944-től katonáskodott, francia fogságba került, a háború után végleg Párizsban telepedett le, francia állampolgárságot nyert. Párizsban jelentős művészeti és művészetszervezői tevékenységet fejtett ki, 1987-ben ott érte a halál.
Az 1950-es évek elején az impresszionizmus legjelentősebb felújítójává vált; képeit az egész világ művészeti központjaiban (különös tekintettel Franciaország, Egyesült Államok, Kanada, Svájc, Németország) kiállította.[1] A francia művészeti életben nemcsak kiállítóként, hanem szervezőként is jelentős tevékenységet fejtett ki. 1956-tól vezetőségi tagja, 1977-től elnöke volt a Függetlenek Szalonjának, de más francia társulások európai és amerikai kiállításain is részt vett. 1971-ben a nagybányai művésztelep centenáris kiállításán szerepelt, 1972-ben a francia–román kulturális kapcsolatok keretében Románia festőművészetének párizsi bemutatását segítette elő. (Wikipédia)
