Nem értékítéletként, hanem mint tényt állapíthatjuk meg, hogy manapság a katonai fogalmak számos, a harcászattól egészen távol eső területre, így a tudomány s a művelődés különböző szféráiba is behatoltak. Beszélünk például a tudományfejlesztés stratégiájáról, taktikai lépéseket dolgozunk ki a nevelésügyben stb. Nem tudom, kitől várhatjuk e jelenség értelmezését, talán a háború szociológiájának képviselői megfelelő magyarázattal szolgálhatnak. Én – mindenesetre – másodszor kerülök abba a helyzetbe, hogy a hadászat szótárából kell kölcsönöznöm, amikor megfelelő kifejezéseket keresek útibeszámolóimhoz.
Két évvel ezelőtt egy franciaországi szellemi felderítésről számoltam be A Hét olvasóinak, most pedig, amikor amerikai látogatásomból levonható tanulságokról szeretnék tudósítani, önkéntelenül is a portyázás fogalmát kell élményeimmel asszociálnom. Persze az eszmetársítás indítéka mindkét esetben főként a tapasztalatszerzésre fordítható idő rövidsége volt. Ezzel aztán ki is merülnek az analógia alapjai. Mind az előbbi „felderítés”, mind a mostani „portyázás” célja és haszna ugyanis olyan tájékozódás volt, amely nem valaminő haditevékenységet, hanem éppen ellenkezőleg, a békés, építő eszmecserét hivatott szolgálni.
Konkrétan: A Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiája küldöttségének tagjaként utaztam az Egyesült Államokba, hogy részt vegyek a romániai és az amerikai társadalomtudományok művelői közötti együttműködést előmozdító megbeszéléseken. Meghívónk és vendéglátónk az International Research and Exhanges Board (IREX) elnevezésű intézmény, amely élén Allen H. Kassof professzorral az ilyen természetű kapcsolatok és értekezletek menedzselésével foglalkozik, az illetékes államszervek megbízásából s a különböző alapítványok, egyetemek, vállalatok támogatásával.
Partnereink társadalomkutatók, politológusok, a lélektan szakértői, demográfusok és közgazdászok voltak, akik közül többen is jártak már nálunk, vagy Románia tudományos érdeklődésük körébe tartozik. Felkerestük New York és Boston nagy egyetemeit, találkoztunk az említett tudományágak jeles képviselőivel, és négy napon át a kölcsönös tájékoztatás, a különféle kiadványcserék, tanulmányutak, ösztöndíjak, megbeszélések, sőt közös kutatások intézményesítéséről tanácskoztunk.
A környezet – mondhatni – eszményi volt: egy tó partján elterülő erdőben, konferenciákra célszerűen berendezett bungalókban helyeztek el bennünket, távol a megalopoliszok zajától és szennyezett atmoszférájától. Nem csupán, nem is elsősorban az ózondús levegő, a természeti környezet szépsége biztosította a kedvező feltételeket. A szellemi klíma volt ösztönző, a kölcsönös közeledésre és megismerésre alkalmas légkör tette lehetővé, hogy megbeszéléseink eredményeseknek bizonyultak.
Az idillikus környezet természetesen senkit sem jogosíthatott fel arra, hogy rózsaszínű szemüvegen át lássa és láttassa az együttműködés mai adottságait és holnapi távlatait. Mindkét fél dicséretére legyen azonban mondva, álláspontjukra mindenekelőtt a józan realizmus volt jellemző. Tudatában voltunk annak, hogy a közeledésben számos előítéletet, beidegzett sztereotípiát kell felszámolnunk, s anélkül, hogy a különbségeket vagy az ellentéteket tagadnánk, meg kell találnunk a közös nyelvet. Ez viszont – többek között – bizonyos elfogulatlanságot, nyitottságot igényelt s talán annak a szent kíváncsiságnak az érvényesítését is, amely évezredek óta az emberi megismerés egyik leghatékonyabb sarkallója. Ismerkedésre volt szükség, s arra, hogy tárgyilagos képet alakíthassunk ki egymásról, már amennyire ez néhány nap alatt lehetséges.
A magam részéről a megfelelő információhiány következményeivel küszködtem. Felkészültségem sajnálatos fogyatékosságai közé tartozik az amerikai szociológia távolról sem kielégítő ismerete. A nyelvi akadályok mellett ez főként abból származik, hogy a marxista alapozáson inkább a német s a francia iskolákat tanulmányoztam, de az amerikai társadalomtudománytól hosszú időn át az is távol tartott, hogy kritikusainak hatására egyoldalú kép alakult ki bennem róla, s ezt elmulasztottam kellőképpen ellenőrizni, illetve kijavítani. Persze most nem azokra a „bírálók”-ra gondolok, akik összefüggéseikből kiragadott idézetekre hivatkozva hadakoztak egy olyan társadalomelmélettel, amely – torzított formájában – csak az ő képzeletükben létezett. Nem is arról van szó, hogy a radikális társadalomtudósok (például C. W. Mills) megfogalmazta bírálatok ne lennének érvényesek. Az amerikai szociológiában tényleg hosszú évtizedeken át az establishmentet szolgáló irányzatok, a szinte kizárólagosan módszertani kérdésekre koncentráló, egyoldalúan empirikus iskolák uralkodtak. A valóság viszont közelről mindig összetettebb, mint a róla – távolból-közvetve – kialakított ítélet. Most sem állíthatom nyilván, hogy hiteles, átfogó képem lenne az Egyesült Államokban kibontakozott szociológiai mozgalomról, a különböző egyetemeken, intézetekben dolgozó nagyszámú kutató munkásságáról. Tudom azonban, hogy a csak fehérrel vagy csak feketével való színezés ebben az esetben is hamisít.
Akikkel találkoztam és tárgyaltam, nem tartoztak sem a tőkés rendszer apologetái, sem az ún. „radical caucuses”-ekben tömörült új-baloldali társadalomkutatók közé. Jó szakemberekkel, tekintélyes egyetemi tanárokkal ültem a tárgyalóasztalok körül, annak a kategóriának a képviselőivel, amelynek felfogása és magatartása – érzésem szerint – sok amerikai szociológust jellemez. Gyakran kissé beszűkült szakmai érdeklődést figyelhettem meg náluk, amit azonban a tárgyat érintő alapos informáltság, igényes módszeresség kompenzált, azzal a tiszteletreméltó készséggel társítva, hogy tárgyilagosan mérlegeljenek bármely, az övéktől eltérő elméleti vagy módszertani álláspontot. Személyesen is meggyőződhettem arról, hogy (az amerikai szociológiában egyébként régi hagyományokkal rendelkező) kritikai áramlat egyre nagyobb tért hódít. Valóban nem tekinthető véletlennek, hogy az American Sociological Association 1971 évi kongresszusának központi témája a társadalmi egyenlőtlenség volt.
A New York-i Columbia Egyetem ebédjén William Goode, az ASA mostani elnöke mellett ültem. A beszélgetés során kiderült, hogy Mills barátja volt, és ő nagy aggodalommal tekint az amerikai életben megnyilvánuló kóros jelenségekre, amelyekből azonban egyelőre nem lát semmilyen kiutat. Nézetei egy becsületes értelmiségi kritikai fenntartásait fejezték ki azzal a társadalommal szemben, amelyet már nem tekint egészen a magáénak, de valami jobbat sem tud a helyébe ajánlani. Felfogása inkább szkeptikus volt, s talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy bizonyos fokú rezignáltságában a liberális írástudók tanácstalansága jelentkezett egy olyan szakaszban, amikor a campusokon viszonylagos csend honol, az újbaloldali csoportok s általában a kontesztáció mozgalmai pedig átmenetileg visszavonulóban vannak, mint apály idején a tenger vize. (Egyik kompetens, feltétlenül szavahihető tájékoztatóm elmondotta, hogy amikor Noam Chomskyt, a generatív nyelvelmélet egyik világhíres megalapítóját, akit egy party-n megismert fiatal baloldali értelmiségiek valósággal eszményítettek előttem, arról faggatta, milyen épitő jellegű programmal tudná egyébként mélyenszántó, találó társadalomkritikáját kiegészíteni, a nagy befolyású közéleti harcos nem adott érdembeni, számára kielégítő választ.
A Sterling Forest Conference Center kényelmes bungalóiban lezajlott kötetlen szakmai megbeszéléseken, s a National Science Foundation irodáiban folytatott hivatalos tárgyalásokon nem csupán ismerkednünk kellett a konkrét tervek körvonalazása során, hanem feleleteket kellett adnunk a bennünk és feltehetően partnereinkben is jelentkező elvi kérdésekre, az esetleges dilemmákra. Hogyan képzelhető el s hogyan valósítható meg egy ilyen együttműködés, tekintettel a feleket elválasztó, sőt szembeállító világnézeti ellentétekre? Ha mind a közvélemény, mind a szakemberek ma már elfogadott követelménynek, jelenségnek tekintik a természettudományok és a technika vonatkozásában létrejött megállapodásokat, a probléma nem ilyen egyszerű és nem ilyen egyértelmű éppen a társadalomtudományok esetében.
A válasz megfogalmazásában mindenek előtt le kell szögeznünk, hogy a társadalomtudományok nélkül a már említett területeken kiépült együttműködés hiányos maradna. Márpedig – meggyőződésem szerint – a békés koegzisztencia és a modern világ bonyolult képlete, valamint súlyos, megoldásra váró problémái (hogy a tudományos haladás szükségleteiről ne is beszéljek), egymás jobb megismerését, az állandósított tapasztalatcserét, a nézetek, módszerek szembesítését igénylik. Éppen a különbségek, az ellentétek biztosítják a társadalomtudományok sajátos fajsúlyát és fontosságát az együttműködés változatos formáinak kiépítésében.
Kérdéseinkre és dilemmáinkra egyébként a gyakorlat részben konkludens válaszokat adott. A kollaboráció – eltérő szinteken – már élő valóság. Romániai (és más szocialista országokból származó) diákok, kutatók és tanerők évek óta érkeznek tanulmányutakra az Egyesült Államokba, ahonnan hasznos tapasztalatokkal és ismeretekkel térnek vissza. Amerikai kutatók tartózkodnak rövidebb vagy hosszabb időn át nálunk, hogy az őket érdeklő kérdéseket tanulmányozzák. Vendégtanárok tartanak előadásokat mindkét ország egyetemein. Különböző nemzetközi jellegű, összehasonlító kutatások folynak az UNESCO és más intézmények égisze alatt, s ezek keretében már létrejöttek a legmagasabb szintű együttműködés első eredményei.
Persze mindez még csak a kezdet. A megteremtett kapcsolatok továbbfejlesztése nem csupán elvi tisztázást, hanem néhány propedeutikus jellegű feladat megoldását kívánja. John Mogey, a bostoni egyetem szociológiaprofesszora vetette fel a megbeszélések folyamán annak a szükségességét, hogy a közös kutatások sikere érdekében előzetes fogalomtisztázó erőfeszítést kellene tenni. A közös stúdium – még ha az csak külön-külön dolgozó csoportok eredményeinek összehasonlítását jelenti is – a használt kategóriák s az alkalmazott módszerek egyeztetését feltételezi. Nem nehéz felismerni, milyen érdekes – elméleti szempontból is termékenyítő – megállapításokra vezethet egy ilyen vállalkozás. Küldöttségünk is hasonló felismerésből kiindulva javasolta egy olyan szótár elkészítését, amely a társadalomtudományokban használatos román és angol kifejezések összehasonlító értelmezését tartalmazná. Körültekintő, több szempontot egyeztető munkát követelt a tervbevett közös kutatások témáinak kijelölése. Egyéni érdeklődések és általános szükségletek, a rendelkezésre álló szakemberek s nem utolsósorban az anyagi lehetőségek egybevetését kellett elvégezni – a már említett józan realizmus, valamint a jövő anticipiálása jegyében.
A javaslatok, amelyek a felsőbb fórumok jóváhagyására várnak, elkészültek, s már önmagukban is bizonyítják, hogy küldöttségeink eleget tudtak tenni e követelményeknek. A magam részéről olyan társakra találtam John Mogey és Irwin T. Sanders bostoni professzorokban, a család- és agrárszociológia jeles művelőiben, akik a jópartner minden erényével rendelkeznek. Egyébként küldöttségünk összes tagja hasonló élményről adhat számot.
Amikor évekkel ezelőtt felvetettem a nemzetiségkutatás korszerűsítésének igényét s annak a szükségességét, hogy kritikailag elsajátítsuk az ilyen jellegű külföldi módszereket, az amerikai szociológia tapasztalataira, eredményeire is utaltam. Tudtam, hogy az Egyesült Államokban gazdag irodalom született meg a faji és etnikai kisebbségek kérdéséről, nagy vonásokban ismertem az előítéletekre, az asszimilációra, az etnikumközi viszonyokra vonatkozó búvárkodásukat (például a társadalmi távolságok mérésére kidolgozott attitűdskálákat), a konfliktuselméleteket stb. Most viszont alkalmam nyílott arra, hogy részletesebben is tájékozódjam a jelenleg folyó vizsgálatokról.
Személyesen is megismerhettem néhány kiemelkedő szakembert. A nagy tekintélyű Harvard Egyetemen dolgozik N. Glazer és D. P. Moynihan professzor; nevükhöz fűződik annak az érthető feltűnést keltő, az addig szinte általánosan elfogadott felfogáshoz viszonyítva fordulatot jelentő tételnek a megfogalmazása, amely szerint ama bizonyos „olvasztótégely” (melting pot) már nem működik, illetve nem úgy működik – véleményem szerint – ahogyan leírták és kívánták. E tényekre épített megállapítás érzékeny csapást mért az egységes amerikai nemzet mítoszára. Bebizonyította, hogy a különböző etnikumok újabb nemzedékei ismét felfedezik elődeik kollektív azonosságát s ragaszkodást tanúsítanak hagyományaikhoz, régi kultúrájukhoz. E folyamatot jelzi – többek között – a négerek mozgalmának radikalizálódása, a művelődési pluralizmus térhódítása, s általában a protestáns fehér uralkodóréteg (WASP) képviselte értékrend válsága.
Constantin Vladdal, küldöttségünk vezetőjével felkerestük Glazer professzort, akit nagyon érdekelt a nemzeti-nemzetiségi kérdés nálunk kibontakozó tanulmányozása. Ez egyébként másutt is megnyilvánult, így például a Columbia Egyetem középkelet-európai intézetében, ami könnyen érthető, hiszen mind az évszázados együttélés olyan jelenségei, mint például a bilingvizmus, mind a nemzeti kérdés megoldásában elért eredményeink méltán felkelthetik az elfogulatlan szakemberek komoly érdeklődését.
Glazer professzor egyébként elmondotta, hogy a közeljövőben nemzetközi értekezletet rendeznek a bilingvizmus kérdéséről, őt pedig újabban a nemzetiségi mozgalmak és az etnikumközi viszonyok jogi szabályozásának gyakorlati vonatkozásai foglalkoztatják. Megígérte, hogy tájékoztat eredményeiről.
A National Science Foundation finanszírozta ez évi kutatások között szintén számos érdekes témát találtam (a kisebbségek összehasonlító tanulmányozása; a kölcsönhatások meghatározói és következményei; az akulturáció), amelyeknek ismerete tanulságos lehetne számunkra is. Persze az e kutatásokra vonatkozó dokumentáció feldolgozása sok haszonnal fog járni, de – meggyőződésem szerint – e téren is tekintetbe kellene venni a szakemberképzésben nélkülözhetetlen tanulmányutak rendszeresítését. E szükséglet egyébként a tervezett közös kutatásból (első téma: a nemzeti-nemzetiségi hovatartozás szerepe a személyiség fejlődésében) elkerülhetetlenül következik.
A VII. Várnában megtartott nemzetközi szociológiai kongresszuson (1970) tartott előadásomban a társadalomkutatásban is termékenyítőnek ítélt dialógusról szólva hangsúlyoztam, hogy a tudományos-műszaki forradalom számos azonos vagy hasonló jelenséget vált ki a különböző társadalom-gazdasági rendszereken belül, s e jelenségek, illetve e problémák (iparosodás, urbanizáció, szabadidő felhasználása stb.) összehasonlító elemzése a modern szociológia sok eredménnyel kecsegtető vonulatát képviseli. Megállapíthattam (s azóta a tények ezt még fokozottabban alátámasztják), hogy az ellentétes társadalmi rendszerekhez tartozó országok szociológiai folyóirataiban egyre több azonos vagy rokon természetű kérdéssel (mobilitás, rétegződés, státusz, szerep stb. ) találkozunk. Nyilvánvaló, hogy számos érintkezési felület, kölcsönhatás figyelhető meg az alkalmazott módszerek, eljárások tekintetében is.
És végül nem mellőzhető az a meggondolás sem, hogy a társadalmi valóság egyes oldalainak, a társadalmi fejlődés különféle vonatkozásainak feltárására szakosított irányzatok, iskolák közé nem emelhető semmilyen válaszfal: gyakran egyoldalú megközelítéseik kiegészíthetik egymást a valóság mind teljesebb megismerésében. Az utóbbi időben elég sűrűn hallani olyan nézeteket, hogy a dialógus elvesztette volna lendületét és időszerűségét, hogy ma már tulajdonképpen valaminő dialógus utáni szakaszban volnánk. E felfogásokban csak annyi az igazság, hogy a konzervatív erők hatására tényleg bizonyos visszaesés mutatkozik, különösen a marxisták és a keresztény világszemléletet képviselők közötti – néhány évvel ezelőtt igen élénk – párbeszédben. Ez azonban – meggyőződésem szerint – átmeneti jelenség. A dialógus-mozgalom ki fog kerülni ebből a hullámvölgyből, hiszen létét és fejlődését nem konjunkturális tényezők, hanem bonyolult világunk objektív adottságai, az emberi megismerés haladásának parancsai határozzák meg. És nem utolsósorban a kiutat kereső, humanista elkötelezettséget tanúsító értelmiség törekvései.
A törekvések erejéről és jövős perspektíváiról győződtem meg az amerikai társadalomtudósokkal folytatott nyílt párbeszédeink során is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.
