A nyolcvanas éveket – baljós előjelként – a szárhegyi Kriterion-írótábor (1980. június 4–7.) körül támadt botrány vezette be. A művelődési központtá kifejlődő, belső erőforrásokból restaurált kolostor termeiben tanácskozásra egybegyűlt több mint harminc magyar és román írót Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó akkori igazgatója s az írószövetség titkára hívta meg. Célja az volt, hogy – mint megnyitó beszédében elmondta – „az őszinte beszéd, a nyitottság, a megértőkészség fórumát” hozza létre a közös gondok, s ezen belül a romániai magyar irodalom sajátos ügyei megvitatására.
A szervezők tervei szerint az értekezletet minden évben megtartanák, s a törekvésükben a marosvécsi példa is ösztönözte őket. Domokos a két háború közötti marosvécsi irodalmi tanácskozásokat jellemző felelősségre hivatkozott, Beke György pedig kijelentette a táborozásról szóló – az Utunkban közölt – cikkében: „Szárhegy a korszerű, mai Vécs.”1
Az első rendezvény napirendjén a magyar-román kölcsönös műfordítások, illetve a romániai magyar irodalom belső problémái szerepeltek. Az irodalmi kulturális lapok (Utunk, A Hét, Vatra) frissiben beszámoltak az eseményről, a Korunknak csak a szeptemberi, 9. számban sikerült a második témakör anyagát – jegyzőkönyv alapján – kivonatosan közölnie. Az affér éppen ennek kapcsán keletkezett. A Domokos bátorította őszinte beszéd, művelődésünk aggasztó nehézségeinek kezdőzetlen feltárása nyilván nem tetszett a hatalomnak, s a Kántor Lajos kommentárjával2 bevezetett összeállítás a megtorlást, majd az ismét ránk rótt penitencia kötelező közlését indította el. A kellemetlen ügyet még az egyes részvevők között fellépő torzsalkodások, különféle tiltakozások kísérték.
A szárhegyi botrányt nem szabad puszta irodalmi-művelődésbeli rövidzárlatnak minősítenünk. Az eset és következményei – mint cseppben a tenger – az ország romló állapotát, a diktatúra fokozódó megkeményedését tükrözték. Ugyanakkor általa a magyar írók, szerkesztők bizonyos radikalizálódása is kifejezésre jutott. Újabb szakaszba sodródott ama végzetes folyamat, amely a hetvenes évek közepén kezdődött, s a „dinasztikus szocializmusba”, a Ceauşescu-házaspár körüli, patológiás méreteket öltő kultuszba torkollott.
Silviu Brucan korszakolása szerint3 Ceauşescu tulajdonképpen uralmának második, 1971-1980 közötti fázisában mutatta ki foga fehérét. A kínai és az észak-koreai minta nyomán előbb lépésről lépésre, az évtized vége felé pedig felgyorsított tempóban végrehajtott „minikultúrforradalom” egyik, ha nem a legfontosabb megnyilvánulása az államvallássá silányított marxizmus-leninizmus és az „önző” nacionalizmus keresztezése volt. Az ennek a jegyében kivívott „függetlenség” azt jelentette a zsarnok számára, hogy azt tehet, amit akar. Abszolutista uralkodóként lépett fel, s a pártállam belső kohézióját – minden addigi mértéket meghaladóan – építette ki. A párt s az állam egymást felerősítő ellenőrzését maximális módon kiterjesztette az élet minden területére.
Ez után, a következő, 1980-1987 közötti szakaszban, a totalitárius zsarnokuralom igájába került Románia – Brucan szerint – hátat fordított a tudományos-műszaki forradalomnak. Mind jobban elzárkózott a külvilágtól, mert minden, akár a gorbacsovi Szovjetunió, akár a Nyugat-Európa felől érkező impulzust önmagára nézve veszélyesnek talált. Ebben az elszigetelődő belterjességben aztán termékeny táptalajra leltek az idegengyűlöletet gerjesztő irányzatok. Ha M. S. Voszlenszkij, a szovjet nómenklatúra elemzője szerint e réteg végül is a nacionalizmusban, a nagyhatalmi sovinizmusban s az antiszemitizmusban kereste a tömegbázisát alátámasztó ideológiát4, Ceauşescu, aki – váltakozó hévvel – tengelyt akasztott a szovjet birodalmat uraló „új osztállyal”, a maga támogatottságát szintén az említett irányzatok, ám azok román változatai révén kívánta megszerezni.
A román „dinasztikus szocializmus” bírálója, Vlad Georgescu rámutatott arra, hogy egy új hatalmi elitet kialakító, de azt állandó funkciócserékkel bizonytalanságban tartó diktátor az intézmények maradéktalan gleichschaltolására tört. A sztálinizmushoz, s annak – román kiadású – ideológiájához visszakanyarodó ceauşizmus a legcsekélyebb ellenállást tanúsító (kulturális) intézmények felszámolását, vagy legalábbis semlegesítését akarta elérni5. Ezt nyilván – grosso modo – meg is tette.
Ilyen körülmények között igazán nem nehéz felismernünk, hogy a magyar kulturális intézmények egyrészt válságos helyzetbe kerültek, másrészt roppant súlyú feladat nehezedett rájuk. Meg kellett kísérelniük, hogy az egyneműsítő gőzhenger útjába álljanak. És ezt olyan körülmények között volt muszáj megtenniük, hogy mind szorosabban köttettek az állami járszalagokra, s a különböző cenzúrák hétfejű sárkányával nap mint nap viaskodniuk kellett. Ezt a szent-györgyi szerepet főként az irodalmi-kulturális kiadók, lapok vállalták magukra, amit az is meghatározott, hogy – Vlad Georgescu találó megállapítása szerint – az irodalom Romániában meglepő életerőről adott tanúbizonyságot. Az írók – minden konformizmusuk ellenére – hatékony szellemi oppozíciót alakítottak ki.6
Ebben a közegben jött létre a Kriterion Könyvkiadó, a vele nagyjából egyidős A Hét című hetilap valamint a Korunk önazonosságot védő szövetsége. Persze, ezt a kollaborációt nem rögzítette valamilyen okmány, de a közös cél, illetve a három intézmény sajátos jellege egyrészt a munkamegosztást, másrészt az erők együttes bevetését biztosította. Ehhez a fronthoz tartozott még bizonyos periódusban a Művelődés című folyóirat, ám az is vitathatatlan, hogy az Utunk, az Igaz Szó, a NYIRK és más lapok oldalain nyomdafestékhez jutott számos értékes írás mind az anyanyelvű művelődés túlélését szolgálta. Ha Benkő Samu jogosan állapította meg, hogy – főként a hetvenes évek termése alapján – az erdélyi magyar művelődés majdani kutatói „Kriterion-korszaknak” fogják nevezni ezeket az éveket, nem kétséges az sem, hogy e korszak arculatát az említett eszmei-erkölcsi összefogás is munkálta.
A kölcsönösség fontossága
A nyolcvanas évek elején azonban az identitásőrző szövetkezés viharzónába került. A szárhegyi táborozáson még töretlen, sőt hatványozott energiával volt jelen, ám amit valaminő szellemi offenzívaként érzékeltünk, arról rövidesen kiderült, hogy valójában már az utóvédharcok kategóriájába tartozik.
Magát az írótábor kezdeményezői mint a legjobb hagyományokból táplálkozó magyar-román közeledés újabb állomását gondolták el. Nem alibiként, hanem a továbbra is hivatásként vállalt kölcsönös megismerés elősegítése lebegett szemük előtt. Pedig ebben az időben a „hídépítés” már erkölcsi kopást szenvedett. Az „együttélés” s a testvéri „együttműködés” vonzereje szintén csökkent. Ennek ellenére sok magyar és román írástudó változatlanul ragaszkodott a bennük rejlő értékekhez, mert ebben a hűségben a totalitárius rendszerrel szemben kibontakozó ellenállás egyik morális összetevőjét, a még mindig közösnek érzett jövő zálogát ismerték fel.
Ez a krédó fűtötte Dávid Gyula szárhegyi vitaindítóját is.8 A „kölcsönösség fontosságáról” való együttgondolkodást ösztökélő referátum szerzője minden tekintetben illetékes volt. Kompetenciáját – többek között – a Találkozások című, néhány évvel ezelőtt megjelent kötete9 is szavatolta, amelyben – az összehasonlító irodalomtudomány jegyében – a két literatúrát összefűző évszázados kapcsolat néhány példamutató mozzanatát értelmezte.
A vitaindító szintén történelmi visszapillantást kínált, méltatta a két világháború közötti ilyen jellegű erőfeszítéseket, majd kiemelte, hogy a kölcsönös fordítások 1945 után ígéretesen gyarapodó számát és minőségét egyrészt az egymásrautaltság tudatosulását ösztönző eszmék, akkor még csorbítatlan hitele, másrészt – azt állami mecenatúra jóvoltából – kiépült intézményi keretek biztosították.
Mind 1918, mind 1944 után a magyar közvélemény azt remélte, hogy a közvetítés szerepének vállalásával az írók és műfordítók nem csupán a művelődések, hanem a népek közeledését is elősegítik.
Dávid Gyula jelentése és a hozzászólások igényesen, nemegyszer kritikai szellemben elemezték a kölcsönös fordítások alakulását. Különböző szakaszokat különítettek el ebben a folyamatban, jelezték a hetvenes években kibontakozó biztató szakaszt, a jeles írók részvételét, de az utánpótlás vonatkozásában mutatkozó gondoknak is hangot adtak. Nagyra értékelték a Biblioteca Kriterion – Domokos Géza gondozásában megjelenő – sorozatát, amely megismertette a román olvasókkal a magyar literatura és tudományosság figyelmet érdemlő műveit.
Ebben a mozzanatban nem csupán a közeledés terén már kezdettől fogva nyomon követhető aszimmetria volt megragadható, hanem az is nyilvánvalóvá vált, hogy a román pártállamiság kulturális intézményeit már egyre kevésbé foglalkoztatta a kölcsönös megismerés. Ellenkezőleg, az egyneműsítő politika követelményei a másság felszámolását sürgették. A hídépítés még szólamként sem volt többé időszerű. A híd ugyanis két partot, átvitt értelemben két sajátos azonossággal rendelkező művelődési entitást köt össze. A homogenizálás fogalom- és szótárában viszont csak „magyar nyelvű román írók”-ról esett szó, akik legfeljebb bizonyos kifejezésbeli vonatkozásokban térnek el a nagy többségtől, amelybe egyre gyorsabban be kell olvadniuk.
E fejlemények idején érthető, hogy a kölcsönös megismerés törekvéséhez való ragaszkodásban az identitás megőrzésének s a kényszerbeolvadás elutasításának a szándéka is feszült. Ami – mint láttuk – erkölcsileg megkopott, sőt sokak szemében egyenesen kompromittálódott, az most ellenállásként némiképp felértékelődött.
Olyan aspirációvá emelkedett, amely – román vállalóival összhangban – közös rendszerellenes magatartást táplált.
Utóvédharc
A fordulat természetesen a közös kontesztációnak valamilyen mértékben és formában biztosító itézmények megítélésére is vonatkozott. Az írószövetség egy ideig valóban az értelmiségi nonkonformizmus fóruma lett, a kisebbségi lapok, színházak, iskolák pedig – a néptestvériség eszményét továbbra is őszintén képviselve – az anyanyelvi kultúra végváraivá változtak. E funkciójuk jelentőségét még azoknak a körében is elismerték, akik előbb intézményellenességgel léptek fel, s az intézményeken kívüli küzdelem tisztaságát hangoztatva csak a civil társadalmi ellenállást szorgalmazták.
Mindez – sajnos – nem változtatott azon, hogy a Szárhegyen megfogalmazott jó szándékú felhívások a közeledés elmélyítésére – az adott viszonyok között – egyre inkább Roland kürtjének – utóvédharcra szólító – hangjához kezdtek hasonlítani.
Jellemző továbbá, hogy az utódharc törzse rövidesen szinte egymagára maradt. A magyar írástudóknak azzal a fájdalmas ténnyel kellett szembesülniük, hogy román kollégáik, akikben legjobb szövetségeseikre véltek találni, ilyen vagy olyan formában kitértek a nyílt szolidarizálás elől.
Meggyőzően és megrázó módon demonstrálják ezt a fejleményt azok a levelek10, amelyeket Kántor Lajos küldött a szárhegyi botrány, de főként Ion Lăncrănjan magyarellenes könyvének piacra kerülése után a román elit számos tagjának (Adrian Marino, Ion Vlad, Dumitru Radu Popescu, Augustin Buzura, Marin Sorescu, Eugen Simion) s amelyek vagy felelet nélkül maradtak, vagy nem az általa várt választ váltották ki.
Kántos Lajos, a tábor egyik értelmi szerzője s akinek oroszlánrésze volt a Korunk 9. számában közölt és vihart provokált szárhegyi anyag összeállításában, valamint közlésében – az elvieken túl, de azokra támaszkodva – céltudatosan és következetesen jó személyes kapcsolatokat épített ki azokkal a román írókkal és szerkesztőkkel, akik a nacionalista fertőzéssel szemben immunisnak mutatkoztak.
Leveleiben állásfoglalásra próbálta rávenni őket a közös törekvések jegyében, ám ösztönzései jórészt eredménytelenek maradtak. Kántor több esetben és mindig jogosan a Korunk színeiben fordult partnereihez, s ezért akciói a szerkesztőséget is – bizonyos mértékben – elkötelezték. A magam részéről (amikor beavatott) vállaltam is a felelősséget. Ebben a szellemben írtam alá 1982 decemberében – a szerkesztőség több tagjával együtt – a Romániai írók Szövetségének és elnökének, Dumitru Radu Popescunak címzett levelet, amelyben egyrészt tiltakoztunk a Lăncrănjan-féle könyv és más hasonló sovén-nacionalista megnyilvánulások ellen, másrészt leszögeztük, hogy továbbra is a párbeszéd hívei maradtunk, s annak új formáit keressük. „E keresés kísérlete volt – tettük hozzá – a gyergyószárhegyi író- és műfordító találkozó 1980. júniusában (amelyen egyébként a Vatra szerkesztői is részt vettek); sajnáljuk, hogy a romániai magyar és román írók részvételével lezajlott tanácskozás egyszeri esemény maradt, sőt egyesektől teljesen félremagyaráztatott, mintha valamiféle szeparatista, nacionalista törekvéseket képviselt volna.
Változatlanul valljuk és vállalni akarjuk híd-szerepünket a román és magyar nép között. […] Ehhez azonban feltétlenül szükség van hagyományaink, anyanyelvi kultúránk, minden szintű iskoláink megőrzésére.”11
Ez a levél is már az utóvédharchoz tartozott.
Az identitástudat radikalizálódása
Két évvel e levél elküldése előtt, ugyanezeknek a törekvéseknek kifejezést adva, a szárhegyi tanácskozás befejező vitáján, amikor a romániai magyar irodalom és művelődés égető kérdései kerültek szőnyegre, Egyed Péter bevezető előadásában kimondta az értekezlet kulcsmondatát: „a romániai magyar irodalomnak nagy szerepe van az identitástudat fenntartásában és radikalizálásában.”
Mi rejlett ebben a megállapításban és mi volt mögötte?
Egyed Péter – úgy tűnik – valaminő új, a régitől gyökeresen különböző szakaszt kezdeményezett a romániai magyarság önazonosságtudatának az ápolásában. Nyilván a bajok mélyebb okainak feltárására és nyíltabb kimondásukra is buzdított. Állításában kritika érvényesült a kisebbségi/nemzetiségi intézmények addigi tevékenységével, főként rossz kompromisszumaikkal szemben, de a sorok között a rendszer megszabta keretek áttörésére, meghaladására irányuló késztetés is lappangott. Egyednél talán egy kritikai önismeret igénye jelentkezett.
Szárhegyen ez az igény nem minden előzmény nélkül fogalmazódott meg. Nem véletlen, hogy a Korunk 1980, 1-2. számában A szóértés előfeltételeiről cím alatt kerekasztal-beszélgetést közöltünk. A szerkesztőség ugyanis vitát rendezett a különböző (sokszor nemzedéki fogantatású) nézetek szembesítésére, ám célunk mindenekfölött az volt, hogy a szóértést elősegítsük. Bevezetőként elmondtam, nem szabadna belenyugodnunk abba, hogy „olyan indulatok és szenvedélyek lobbantak fel egy-egy vita során, amelyek a természetesnek vehető véleménykülönbséget elválasztó szakadékokká mélyíthetik, s a félreérthetetlen jószándékokat félremagyarázva, virtuális szövetségesből ellenfeleket csinálnak.” A kerekasztal eredményességét azzal igyekeztem biztosítani, hogy leszögeztem: „a mai eszmecsere munkafeltételeként induljunk ki abból, hogy művelődésünk fejlődése és jövője a sokszínűséget igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának, mint a miénk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs monopóliuma. […] A kiátkozások ideje lejárt.”
A szükségesnek érzett pluralizmusban nem is volt hiány. Ezt kívánta – visszamenő hatállyal is – ösztökélni Molnár Gusztáv, aki a közelmúlt politikatörténetének olyan hiteles feltárását sürgette (ő maga már neki is kezdett), amely a valóságunkban rejlett többféle alternatívát legalább utólag felszínre hozná. Sok szó esett a „metanyelv”-ről, s a nyelvkritika mélyén – szerintem – tulajdonképpen kemény ideológia-bírálat húzódott meg,
„Kemény tényekkel” szembesítette a kerekasztal részvevőit Aradi József, aki az értelmiségi arányeltolódásra, a műszakiak előtérbe nyomulására és aggasztó demográfiai jelenségekre (elöregedés) figyelmeztetett. Rámutatott egy új értelmiségi nemzedék jellegzetességeire is.
Cs. Gyimesi Éva – többek között – a felelősség s a minőség követelményeit hangsúlyozta szenvedélyesen, és más hozzászólókkal együtt valóban termékenyítő vitalégkört teremtett.
Én azzal zártam az értekezletet, hogy fél év múlva újra kellene találkoznunk, ám ez a bejelentett eszmecsere tulajdonképpen Szárhegyen jött létre.
Az egykori Lázár-kastély romjainak szomszédságában egybegyűlt író-tábor záróvitáján ismét szőnyegre került több olyan kérdés, amely már a kolozsvári szerkesztőségi kerekasztal-beszélgetésen is szerepelt. A jelenlevők is részben azonosak voltak. A problémafeltáró hozzászólások egyikét-másikát azonban – éppen az említett radikalizmus szellemében – talán már sarkítottabban fogalmazták meg. Ágoston Vilmos – az „imperatívuszhoz és sémához szokott művészeti kritika” ellen indokoltan hadakozva – elsősorban az irodalom esztétikai funkcióit emelte ki. Bodor Pál amiatt húzta meg – szintén okkal – a vészharangot, mert csökken a magyar iskolába járó gyermekek száma, és ugyanakkor az évi magyar könyvcímek számát (200) is kevésnek találta. Kántor Lajos a magyar tévéadások színvonalát nem megfelelőnek minősítette, és az iskolai irodalomoktatásét szintén elmarasztalta.
Molnár Gusztáv a „nyelvi törekvésekben” tetten érhető radikalizálódásra hívta fel a figyelmet, Beke György viszont a „józanul kimunkált történelmi tudat” szükségességét bizonygatta. Kányádi Sándor az új váradi lap megindítását sürgette. A felsorolást még hosszasan lehetne folytatni, de ez a néhány szemelvény is nyilvánvalóvá teszi, hogy a szervezők s a felszólalók alaposan próbára tették a zsarnokuralom tűrőképességét.
Visszatekintve, arra a konklúzióra kell jutnom, hogy sem ők, sem mi, a szerkesztőségben nem mértük fel reálisan azt a szakadékot, amely a „mini-kultúrforradalom” maradéktalan alkalmazására készülő hatalom politikai akarata és a magyar radikalizálódó írástudók akciói között keletkezett. Hiába jelentette be Domokos Géza, hogy Szárhegyen új vitafórum született. Hiába sugalmazott etikai töltetű jövős programot, amely a román írókkal való párbeszéd elmélyítését is tartalmazta, a tábornak nem volt, nem lehetett folytatása.
Pontosabban: a folytatás a számlák benyújtása volt, s akiknek „fizetniük” kellett, azok mi voltunk. A bűnbakok szerepére szemeltettünk ki, s az ürügyet a Korunk 1980. évi 9.számában nyomdafestékhez juttatott szárhegyi jegyzőkönyv szolgáltatta.
A totalitarizmus támaszai
Hannah Arendt megállapítása szerint, s ezt mi igazán bőrünkön tapasztalhattuk, a totalitárius hatalom két fő támaszát a terror és az ideológia alkotja.12 Ceauşescu Romániájában, a nyolcvanas évek elején az ideológia, amelyben egyre inkább a historizált nacionalizmus vált uralkodóvá, velünk szemben elsősorban az önazonosságtudatot veszélyeztető propagandaként érvényesült. Bennünk – persze – csak az ellenállást fokozta. A terror mindenütt jelen levő és mindenható volt, s – mint Arendt megállapította – vasabroncsként fogta össze a társadalmat. A szorításában vergődő embereket a cselekvés, a szabadság lehetőségétől akarta megfosztani. Romániai változata, amelyet elsősorban a szekuritate gyakorolt, de ez az intézmény több vonatkozásban egybefonódott a párt- és államapparátussal, a nyolcvanas évek elején főként a megfélemlítéshez folyamodott.
Kerülte, hogy áldozataiból mártírokat csináljon, a látványos politikai perek korszakát sem kívánta visszahozni. Inkább a „megelőzésre” fektetett súlyt, s ezt a célt arzenáljának számos eszközével igyekezett elérni. A nyomásgyakorlás, a példastatuálás, az ellenállás gócainak tűnő emberek elszigetelése előszeretettel alkalmazott módszerei közé tartozott.
A nómenklatúra közvetlen politikai gépezete szintén ebből a „metodológiából” merített. Alkalomadtán a „meggyőzés”, a zsarolás, az önbírálatot méltányoló elnézés, a nagyvonalúságot demonstráló megbocsátás eszközeihez is nyúlt. A velünk szemben megindított eljárás, a megyeházán megrendezett kisebb autodafé során, amelynek előzményeiről, lefolyásáról és utórezgéseiről – szerkesztőségi feljegyzéseim alapján – már beszámoltam13, a felsoroltak majdnem kivétel nélkül bevetésre kerültek.
Utána még valaminő pót-Canossát is kellett járnom, mert az „önkritikánkat” kifejező szerkesztőségi vezércikket többször is visszadobták. A megleckéztetésnek maradandó nyomokat kellett bennünk hagynia.
Nem ismerem, milyen mértékben számoltak „inkvízitoraink” a lelki-erkölcsi következményekkel és mi volt jelentkezésükben a hatalmi manipuláció szerepe. Tény azonban, hogy a részvevők közötti s neurotizált közegekben szinte elkerülhetetlenül jelentkező – már említett – konfliktusok, a szerkesztőség címére érkezett reklamációk (nem tudtuk minden hozzászóló jóváhagyását megszerezni a közléshez) olyan morális károsodást idéztek elő, amely traumánkat elmélyítette.
A ránk mért vereség ellenére, a szárhegyi táborozás – és harmadik napja jegyzőkönyvének publikálása – „fegyvertény” marad.
Jegyzetek
1. Beke György: Kriterion-írótábor Gyergyászárhegyen, Utunk, 1980, 25.
2. Kántor Lajos: Szárhegy: jelképből fórum, Korunk, 1980. 9.
3. Silviu Brucan: Generaţia irosită, Buc. 1992, 141-148.
4. Michael S. Voslensky: Nomenklatura, Wien-München-Zürich-Innsbruck, 1980, 410-411.
5. Vlad Georgescu: Istoria românilor, Buc. 1992, 293.
6. Uö. uo. 294
7. Benkő Samu: Az utolsó 70 év erdélyi magyar tudományossága, Magyar Tudomány, 1993, 2.
8. Aki hidat épít – békét épít, A Hét, 1980. június 27.
9. Dávid Gyula: Találkozások, Kolozsvár-Napoca, 1976.
10. Kántor Lajos: Levéltárlat, in Függőhíd, Pécs, 1993, 143-283
11. idézve Kántor Lajos: i.m. 219. alapján
12. Hannah Arendt: Elemente totaler Herrschaft, Frankfurt am Main, 1958, 255-280.
13. Gáli Ernő: „Mangalia” előtt és után, Látó, 1993, 7.
Megjelent A Hét XXVI. évfolyama 10. számában, 1995. március 10-én.