A távirányított szovjet holdjáró és a Venus–7 automatikus űrállomás kiváló teljesítményei ismét napirendre tűzték azokat a kérdéseket, amelyeket feltehetően még nyugtalanítóbb formában érezték át sokan, akik a képernyőn az Apollo–14 nagyszerű expedícióját követték.
Mi keresni valónk van e bolygókon? Nincs-e sürgősebb feladatunk itt a Földön? A homo cosmicusban kell-e látnunk a jövő emberét?
Ha a legelső űrhajósok korszaknyitó bravúrjait még szinte egyöntetű lelkesedés fogadta, Roosa, Mitchell és Shepard sikeres vállalkozásának visszhangja – a világsajtó tanúsága szerint – már nem csupán gyengébbnek, de ellentmondásosabbnak is bizonyult. Új dilemma foglalkoztatja a tudósokat, az írástudók gondjai pedig széles közvélemény aggályait fejezik ki. A Holdra elsőnek lépő Armstrong emlékezetes szavai: „Kis lépés az ember számára, de hatalmas ugrás az emberiség szempontjából”, kétségtelenül a század kiemelkedő eseményét rögzítették. Ám az „ugrás” iránya és társadalmi-erkölcsi jelentése még nyitott kérdés maradt.
Már a kísérleti űrrakéták indításával kapcsolatos csillagászati nagyságrendű kiadások is sok tamáskodó hangot váltottak ki. Moralizáló bírálók és az utca embere milliókat kínzó éhségre, a felszámolandó nyomornegyedekre és a leküzdésre váró betegségekre hivatkoztak, amikor vétót emeltek a milliárdokat elnyelő programok ellen. Igaz, von Braun meggyőző érvekkel bizonyította, milyen felbecsülhetetlen hasznot hajt az űrkutatás az egyetemes tudománynak. Igaz, nem lett volna könnyű kivonnunk magunkat Gagarin vagy Borman és a bolygóközi útra startoló csodás gépek megalkotói győzelmének varázsa alól. A természetet meghódító homo sapienst, évezredes mítoszok és álmok megvalósítóit köszöntöttük bennük.
Meggyőződésem, hogy semmit sem kell visszavonnunk az elismerésből és csodálatból, amellyel érdemeiknek adóztunk. Ismeretlen távlatokat felvillantó vállalkozásaik valóban a tudomány, az emberi bátorság és szolidaritás diadalát hirdették. Felül kell azonban vizsgálnunk a siker kezdeti mámorában megfogalmazott értelmezéseket, az egyértelmű derűlátás szellemében fogant jövendöléseket. Nem tarthatjuk fenn a termelési viszonyok jellege és a tudományos-műszaki haladás összefüggésének erre az esetre alkalmazott egyszerűsítő felfogását sem.
Tény, hogy ma a világközvélemény számos képviselője kérdezi, érdemes-e egyáltalán tovább folytatni a kozmikus kalandot. Nem tagadható ama tény sem, hogy az új nemzedékek tudatában az egymást követő bolygóközi utazások megszokott, már-már banális eseményeknek számítanak. Találóan jellemzi ezt a helyzetet Norman Mailer: „A XX. században az a legborzasztóbb, hogy az újabb és újabb események egyre fantasztikusabb jellegűek, ugyanakkor pedig mind gyengébb visszhangot keltenek.”
Honnan ez az erősbödő közömbösség? Mi táplálja a növekvő kételyt? Az űrkutatással szemben fellépő bíráló magatartás egyik okát a mai technika ellentmondásos szerepében találhatjuk. „Túléli-e az ember a technikát ?” – kérdezte halála előtt Neumann János, aki részt vett az atombomba megtervezésében. A Janus-arcú technika egyrészt szinte korlátlan lehetőségeket biztosít az ember számára, másrészt a civilizáció pusztulásával fenyegető veszélyt rejti magában. Persze, a technika nem valamilyen önálló, a társadalmi rendszerektől függetlenül érvényesülő erő. Éppen ezért nem is oszthatjuk borúlátó bírálóinak teljesen elutasító nézeteit. Fel kellett viszont ismernünk, hogy a termelőeszközök feletti magántulajdon megszüntetésével nem tűnnek el maguktól a korszerű műszaki fejlődés kiváltotta súlyos gondok.
Itt van, például a természet szennyeződésének a fejlett ipari országokban megmutatkozó folyamata, tudós-közösségek és állami bizottságok jelentései mind riasztóbb adatokat közölnek a levegő, a víz, az élelmiszerek és a közvetlen természeti és városi környezet hulladékokkal, mérgező anyagokkal való megfertőzéséről. Kozmikus ambícióinak érvényesítése közben az ember tehát pusztulni engedi a Földet, amely több ezer esztendeje otthona. A John Kenneth Galbraith szerint a mind irracionálisabbá váló, haszontalan termékek iránt ébresztett fogyasztói szükségleteket manipuláló amerikai kapitalizmusban és több nyugat-európai országban ez a veszedelem már napjainkban aggasztó arányokat ölt. De állíthatjuk-e nyugodt lelkiismerettel, hogy mindent megtettünk folyóvizeink és városaink légkörének védelmére? Főként pedig, leraktuk-e már annak az új életformának, a hétköznapok ama értékrendjének az alapjait, amely egyben a fogyasztás új modelljét is tartalmazza?
Láthatjuk, a viharos ütemben zajló tudományos-műszaki fejlődés ösztönözte űrkutatás távolról sem problémamentes vállalkozás. Mégsem értenék egyet azokkal, akik csupán földi méretekben elmélkednek az emberiség jövőjéről, és lemondanának – a haladást általában elutasító felfogás jegyében – a világmindenség ostromáról. Nem fogadhatom el a Galaktika több milliárd éves időtömegében elidegenedett homo cosmicust, aki modern tékozló fiúként elhanyagolja Föld-anyánkat. Ám nem tudnék megbékülni annak a röghöz tapadt lénynek a víziójával sem, aki fényűzésnek minősítve az asztronómiát és az űrkutatást, elzárkózna a csillagok vonzásától.
Kant annak idején két dolgot tartott csodálatosnak: a csillagos égboltot a feje felett s az erkölcsi lelkiismeretét benső világában. A nagy német bölcselő értéklistája ma sem vesztette el érvényét, s eligazíthat dilemmánkban. A csillagos égbolt varázsa nem feledtetheti el velünk földi-erkölcsi kötelezettségeinket; az öncélú kalanddá idegenedhető űrkutatást emberszabású és emberhasznú erőfeszítéssé lehet és kell tennünk – földi-kozmikus lényekké alakuló utódaink érdekében. A távoli bolygók felkeresése, a csillagközi kapcsolatok megteremtéséről nem is szólva, rendkívül bonyolult tudományos, társadalmi és etikai egészet alkot, amelyhez csak a földi feladatok felelősségteljes vállalásával szabad közelednünk.
Gagarin volt az első ember, aki saját szemével láthatta a kékes fényben villódzó Föld körvonalait, aki bepillanthatott az űrbe, túl a levegőréteg határain. Azóta a tévé segítségével már mi is közvetlen szemlélői lettünk a Hold-kráterek hideg-fenséges panorámájának. Günther Anders azonban planétánk látványát tartja világnézetünkre a legforradalmasítóbbnak ama rendkívüli optikai élmények között, amelyeket az űrkutatás nyújt. Brecht Galilei- darabjában a Magas Signoria egyik tagja vonakodik belenézni a tudós látcsövébe; fél az elébe táruló képtől, amely igazolná Galileit, s a valóság erejével cáfolná meg tamáskodó aggályait. A lakásainkban működő tévé-készülék bűvköréből viszont kevesen szabadulhatnak. A hatás ez esetben valóban katartikus lehet. Lowell beszámolójából tudjuk, hogy amikor földgolyónkat nézte és elképzelte, mire is gondolna, ha egy más bolygóról származva elmélkedne e látvány fölött, rádöbbent arra, eszébe sem jutna feltételezni, hogy e látóhatár fölött lebegő égitesten élőlények léteznek, akik még öldöklő háborúkat is folytatnak egymással. A Holdról tekintve nyilván más arányokban és más perspektívában mutatkoznak meg itteni gondjaink. A kozmikus térből kínálkozó távlatot azonban nem a földi törekvések teljes relativizálásának értelmében tartanám ösztönzőnek. Ezzel kapcsolatban Günther Anders is arra figyelmeztet, hogy a „negatív pionírokként felfogott űrutasoknak nem csupán és nem annyira előre, mint inkább vissza, a Földre kell tekinteniük, mert e tájékozódás – átvitt értelemben – igen termékeny lehetne sok földi talány és probléma megoldásában.
Gondoljuk csak el, már a kopernikuszi világkép – a maga kettős jelentésével – nagy erőket szabadított fel az emberben. Megfosztotta ugyan egy nemlétező kiváltság, a „teremtés koronája” előjogaitól, és elvette tőle látszat-biztonságának illúzióját. Cserébe adta viszont a bizalmat saját képességeiben s azt a világot, amely ha már nem is a mindenség közepe, de tudás és harc árán emberibbé tehető. Ez az ember ma már nem Galilei egyszerű teleszkópját kezeli, hanem űrhajókat, űrállomásokat kormányoz, ott hagyta műszereit és lábnyomát a Venuson meg a Holdon. Valóban demiurgoszi tehetségek birtokában azonban nem menekülhet ereje és világa kicsinységének szorongásos tudatától, és a jövő előrelátásában és megtervezésében még kezdők vagyunk, és e jövőt saját magunk is bizonytalanná tesszük önpusztító találmányainkkal, amelyeknek romboló hatalma messze túlszárnyalta erkölcsi fejlettségünket.
Valóban paradoxális teremtmények vagyunk. Észlények és ösztönöktől hajtottak. Közlékenyek és elzárkózók. Végesek és végtelenek. Hatalmasok és gyengék. Az ember egyszerre s egyidőben anyag és szellem; valóság és lehetőség; szükség-szerűség és szabadság. Jean Fourastié, aki a holnap négymilliárd emberéhez intézett nyílt levelében sarkította ezeket az ellentéteket, arra szólít fel, hogy tudatosítva, új erőforrássá alakítsuk őket. Paradoxális létünk szerinte csak abban az esetben válna tragikussá, ha kiiktatnánk az ellentétpárok egyikét. Ha megtagadnánk valamelyik dimenziónkat.
Ezért sem mondhatunk le kozmikus kiterjedésünkről, amely új vonással gazdagítva földi lényünk hagyományos adottságait, nem csupán paradoxális mivoltunkat mélyíti el, hanem felfokozott energiák ösztönzőjévé válhat a megismerésben és az alkotó tettben.
Karl Marx mondotta, hogy a majom anatómiája kínálja a kulcsot az ember anatómiájához. Mutatis mutandis, a Hold s a többi bolygó alaposabb megismerése az űrkutatás eredményeként, értékes adalékokkal szolgálhat a Föld előtörténetének feltárásához. Új, eddig ismeretlen adatokat nyerhetünk annak a régi, de mindig új válaszokat igénylő kérdésnek a megválaszolásában: kik vagyunk és honnan jövünk? (A Mitchell és Shepard gyűjtötte holdkőzetek vizsgálata arra a következtetésre vezette például a szakembereket, hogy Földünk égi kísérője nem planétánkból szakadt ki.)
A Hold három és félmilliárd éve halott égitest. Van-e azonban még élet a naprendszerben, és léteznek-e értelmes lények a Galaktikában, akikkel mi, főként pedig utódaink kapcsolatba is léphetnek? Megvalósul-e majd a kozmikus párbeszéd, amelynek lélegzetelállító lehetőségeiről és felmérhetetlen emberi-erkölcsi értékéről nemrég oly szakavatott, ihletett esszét olvashattam Marx György tollából?
A kérdés – szaktudományi vonatkozásaiban – nyilván meghalad. Meggondolkoztatók viszont humánetikai következményei a cselekvő, a célokat megfogalmazó és eszmények után kutató homo sapiens jövője szempontjából. Valóban meggondolkoztatóak ezek a következmények annak a társadalomnak és személyiségnek a perspektívájában, amelyet fel kell építenünk, illetve akit még ki kell alakítanunk – ellensúlyozva egy kényelmet és fogyasztási cikkeket maja bőségesen biztosító civilizáció közömbösségre, unalomra is késztető hatását.
Nem tudhatjuk, kapunk-e majd feleletet a Galaktikába sugárzott üzeneteinkre. Ma még képtelenek vagyunk felfogni a sok milliárd bolygó és csillag valamelyikén feltételezhetően kifejlődött értelmes lények esetleg bennünket kereső jeleit. Az értelem keresése a Galaktikában azonban senkit sem jogosít fel arra (ha a tudományos fogalomrendszerben marad), hogy értelmet, célt tulajdonítson a világmindenségnek. Akár találunk, akár nem találunk értelmes partnerekre a reménybeli „Galaktikus Klub”-ban, bizonyos, hogy csak mi magunk adhatunk értelmet életünknek. Értelmes földi élet pedig elképzelhetetlen minden tudás és bölcsesség kútforrása, a sohasem szűnő kíváncsiság nélkül. Az értelmes élet megvalósíthatatlan a bátor tett, az alkotó-forradalmi cselekvés, az újra- és újrafogalmazott eszmények nélkül.
A homo cosmicus jövője nem választható el az emberi ember jelenétől és jövőjétől.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-án.