Benkő Samu előszó helyett gloszszákkal vezeti be Sorsformáló értelem (Kriterion, 1971.) című, legújabb könyvét. Engedtessék meg e munka méltatójának, hogy a szerző újító kezdeményezésének mintegy archaizáló ellenpontjaként, sajátos invokációval indítson. Hajdan volt szerzők a mű elején a múzsák támogatását kérték, e sorok írója viszont nem túl megbízható emlékezetét hívja segítségül, hogy időrendi összefüggéseiben elevenítse fel a maga és olvasói számára Benkő tanulmánykötetének létrejöttét. (Ez a visszapillantás egyben tanulságosnak ígérkezik mind az olvasás, mind az olvasó lélektanát illetően).
Régi igazság, hogy a könyveknek, írásoknak abban az értelemben is megvan a maguk sorsa, hogy különböző időpontokban, különböző szellemi elfoglaltságok ösztönzésére tanulmányozva őket, rendszerint új és új vonatkozásaikra bukkanunk. Nos, Benkő Samu „művelődéstörténeti dolgozat”-ainak többségét olvastam, vagy szerkesztettem első megjelenésük alkalmával. Most pedig, hogy kötetben összegyűjtve találkoztam velük, nemcsak még fel nem fedezett értékeket találtam újraolvasásuk során, hanem egy koncepciózus tudományos vállalkozás egészének körvonalai bontakoztak ki előttem. Ez az élmény viszont egy, a memóriámból kihullott beszélgetést idéz fel. Talán a Bolyai János jubileumi-kötet szerkesztése közben (1952) mondotta el nekem Benkő Samu, hogy az elkövetkező években az erdélyi értelmiség történetével akar foglalkozni. E mozzanatot csak azért említem, hogy annak a több mint másfél évtizedes kutatómunkának a következetességét dicsérjem, amelynek egymásba illeszkedő eredményei immár a nagy monográfia ígéretét kínálják. A felismerés örömében-izgalmában aztán elővettem, elolvastam Benkőnek a kötetben nem szereplő tanulmányait (egy-kettő valahogy elkerülte a figyelmem). Ezek szintén az erdélyi írástudók múltjával foglalkoznak, s így összességükben már nem csupán ígéretet jelentenek, hanem bizonyosságot képviselnek: szerzőjükben azt a céltudatos tudóst köszönthetjük, aki valóban értelmiségünk hivatott történésze.
A szakbírálat már megállapította, hogy Benkő nem az eseménytörténet vonalán mutatja be az erdélyi magyar polgári értelmiség kialakulását, hanem az eszmetörténet, az ideológiatörténet felől közeledik témájához, hogy aztán a művelődéstörténet optikájában világítsa meg (Egyed Ákos: Egy csokor művelődéstörténeti tanulmány. Igazság,1971. október 21.). Ez a betájolás lehetővé teszi ugyanakkor számára, hogy a gazdaság, az oktatás, a nevelés és a közigazgatás kölcsönhatásában elemezze e réteg megjelenését, illetve tárja fel e folyamat meghatározottságát az előbbi tényezőktől. Benkő Samu sokoldalú témakezelése meggyőzően példázza, hogy a valóban alkotó módon alkalmazott marxista szemlélet és módszertan megóvja a kutatót a szakelfogultságtól, az egyoldalúságtól. A gazdasági-társadalmi determinánsok elsődlegességének hangsúlyozása nem torzul nála szociologizmussá, mint ahogy a különböző eszmei hatások és művelődésbeli következményeik nyomon követése sem viszi el őt a Geistesgeschichte irányába.
Egyed Ákos szerint Benkő műhelyében a történész és a filozófus szerencsés találkozása ment végbe. Ez így is van. Engem viszont az érdekelt, milyen szerepet játszik ebben az együttesben a szociológia. Általánosítva: mivel járul hozzá a művelődéstörténet az értelmiség történetéhez, illetve szociológiájához? Ami az első kérdést illeti, kétségtelen, hogy Benkőtől nem idegen a szociológiai látásmód (már marxista szemléleténél fogva sem). Jelen van minden tanulmányában és nyilván hangsúlyozottan érvényesül a műszaki-gazdasági értelmiség kialakulását elemzőekben. Ám, gondolom, nem itt kell keresnünk Benkő érdemét. Teljesítményének igazi jelentősége – szerintem – abban rejlik, hogy kutatásaival, jelesen pedig Sorsformáló értelem című kötetében olyan tényeket, jelenségeket és korrelációkat tárt fel, amelyek a történelmi kibontakozás sajátosságainak közvetítésén át elvezetnek a szociológiai általánosításhoz. A művelődéstörténet tehát szükségszerűen nélkülözhetetlennek bizonyul ama tudományközi szintézis számára, amely az értelmiség, e kultúrateremtő és kultúrahordozó réteg társadalmi helyét és szerepét kívánja elméletileg tisztázni.
Konkrétan, Benkő Samu a XVIII-XIX. század első felében élt antifeudális, haladó nemzeti törekvéseket képviselő írástudók, az új termelőerők fejlődését előmozdító erdélyi magyar szakemberek történetét vázolta fel. És tette ezt oly módon, hogy kimagasló személyiségeket elevenített meg (Bod Péter, Benkő József, Tessedik Sámuel, Bolyai Farkas, Köteles Sámuel, Bölöni Farkas Sándor); intézményeket mutatott be (iskolákat, művelődési egyesületeket, közigazgatási szerveket, folyóiratokat, lapokat, kaszinókat, színházakat), műveket elemzett (Magyar Athenas, Utazás Észak-Amerikában), kiadatlan munkákat publikált és értelmezett (Kemény Zsigmond naplója, Bolyai János kéziratos hagyatéka), társadalmi törekvéseket, mozgalmakat idézett fel (a marosvásárhelyi diákok művelődési törekvései, nyelvművelés, az erdélyi reformmozgalom). Tanulmányai még így sem ölelik fel a teljesség igényével a kort és a jelenséget. Nem az időrend kötelmei szerint láttak napvilágot. Ennek azonban nincs jelentősége. Benkő Samu maga is figyelmeztet arra, hogy tárgyválasztását a kutatás logikája szabta meg: a témák valahogy egymást szülték. E logikai-történeti genezisükben pedig sikerült feltárniuk a vizsgált kategória alapvető jellemvonásait, belső rétegződését (papok, tanítók, jogászok, műszakiak), társadalmi származását, szerepét és máig érvényes hagyatékának jelentését.
Szerzőnk eljárására jellemző, hogy lelkiismeretes, igen gyakran eredeti forráskutatás alapján –mintegy önkörében – vizsgálja a választott kor erdélyi értelmiségét. Ő maga így fogalmaz a 10. számú glosszájában: „… a szerző még csak azt tartja szükségesnek megvallani, hogy e könyv bizony a provincializmus jegyében született. Tudja, hogy ezzel nincs mit kérkedni, de azt is vallja, hogy szégyenkezni sem érdemes miatta. A provinciával együttezt is vállalja…” (26.)
Hogyan értelmezzem ezt az önmeghatározást?
Az első benyomás polémiára serkent; arra ösztökél, hogy megvédjem a szerzőt önmagával szemben. De ha jól meggondolom, nem valószínű, hogy Benkő Samu leértékelő értelemben használná a provincializmus fogalmát. Inkább hajlok afelé, hogy ez az önjellemzés kutatási orientációját, témaválasztását szándékszik újra és nyomatékosan tudatosítani, s egyben valaminő ars scientiae-t sugall. Tudományos tevékenységének hitvallását fogalmazza meg. Ez esetben viszont csak tisztelhetem döntését és a benne kifejezésre jutó erkölcsi magatartást. Benkő ugyan gimnazista fiának nemzedékétől várja az egyetemesség és a vidék ellentmondásának feloldását, a bírálónak viszont kötelessége rámutatni, hogy e tendencia már a műben munkál, mégpedig eredményesen.
Tény, hogy Benkő nem időzik sokat a polgári értelmiség általános képleténél. Nem hivatkozik azokra a kultúrbölcseleti, vagy szociológiai művekre, amelyek a nemzetközi általánosítás síkján taglalják az illuminista írástudók kérdését. E tekintetben nekem is voltak hiányérzeteim. Az effajta utalások elmaradását azonban több mozzanat kompenzálja.
Benkő jól ismeri a vizsgálódásai hátterét alkotó kort és társadalmat s így – közvetlen hivatkozások, idézetek nélkül – megfelelően értelmezi az erdélyi reformértelmiség megjelenését. Ő az általánost az egyesben, a konkrétban mutatja fel. A hangsúlyt arra helyezi, hogy a polgári társadalom európai fejlődésétől meghatározott jelenséget a maga itteni sajátos egyediségében ragadja meg, és így nyújt támpontokat az újabb általánosítás számára. Kiaknáz ugyanakkor minden alkalmat arra, hogy érintse az erdélyi írástudók tevékenységének nemzetközi vonatkozásait, a provincia és az egyetemesség között szövődő kapcsolatokat.
Semmi sem áll távolabb művelődéstörténészünktől, mint a szűk horizontú bezárkózás a vizsgált jelenség határai közé. Benkő egyik fő erényét abban jelölhetnők meg, hogy hűséges a tények igazságához. Érdemei főként a történelmi alakulás hiteles felidézéséből származnak. A tények igazsága viszont azt bizonyítja, hogy az itteni magyar írástudók művelődésszervező, ismeretterjesztő erőfeszítései nem választhatók el az erdélyi románság és a szászok entellektüeljeinek hasonló mozgalmaitól. A történelmi folyamat objektív feltárása megköveteli, hogy a kutató rendszeresen éljen a párhuzamokkal, az összehasonlítás módszerével. A Sorsformáló értelem szerzője eleget tesz e követelményeknek.
Könyvén végigvonul az a következetes törekvés, hogy felvillantsa mindazokat a közös vonásokat, amelyek nem csupán hazai, hanem délkelet-európai viszonylatban is az elmaradottabb társadalom és egy megkésett nemzetfejlődés feltételei között színre lépő polgári értelmiséget jellemzik. Így kap különös hangsúlyt a nyelvművelésben, az anyanyelvű művelődés megteremtésében, a nemzeti kultúra megszervezésében betöltött szerepe. Találóan jegyzi meg Benkő, hogy éppen a burzsoázia gyengesége folytán a polgári követelések „túlságosan is a kultúrára, az értelmiség érdeklődési szférájára korlátozódnak” (22). Ami pedig e kialakuló értelmiség eszmevilágát illeti, Benkő könyve hitelesen példázza a nacionalizmus haladó jellegét a nemzetté válás folyamatában, a tömegek öntudatra ébresztésében, az anyanyelvű kultúra intézményesítésében. Szerzőnk figyelmeztet azonban arra, hogy már ebben a szakaszban is megnyilvánultak a nacionalizmus nemzeti türelmetlenségben és nemzeti elkülönülésben jelentkező gyengeségei, azok a negatív jelenségek, amelyek később haladás- és emberellenes ideológiává torzítják.
E történelmi színeváltozás ismeretében emeli ki Benkő a vizsgált kor kiemelkedő erdélyi magyar írástudóinak a románság iránt tiszteletet, megbecsülést, testvériséget kifejező nyilatkozatait és magatartását. Ezért fordít nagy gondot arra, hogy mindenütt, ahol alkalma van rá, tudatosítsa a rokonjellegű kezdeményezéseket. E szándék vezeti, amikor méltatja Gheorghe Șincai, Ion Molnar Piuariu és Grigore Obradovici népművelő munkásságát, amikor utal a Magyar Athenas román vonatkozásaira és arra a kedvező visszhangra, amelyet Bod Péter munkája – Timotei Cipariunak és Vincenţiu Babesnek köszönhetően – a román értelmiség körében kiváltott. Az együttélés legjobb hagyományai elevenednek meg a Sorsformáló értelem olvasói előtt. Megtudjuk, hogy Benkő József úgy foglalkozott Erdély múltjával, hogy mindig tekintettel volt népeinek évszázados sorsközösségére, Tessedik pedig felismerte a nemzeti gyűlölködés haladásellenes következményeit, tiszteletben tartotta tanítványai jogát az anyanyelven való tanuláshoz és segítő szándékkal fordult a román jobbágyság felé.
Kötetének legsikerültebb, Bölöni Farkas Sándorról szóló esszéjében, Benkő Samu hősének ama érdemét értékeli, hogy felismerte a feudális s a nemzeti elnyomás kölcsönhatását és – önkritikáig menően – állást foglalt a nemzeti kizárólagosság tüneteivel szemben. Kemény Zsigmondnál szintén méltányolja, hogy – a goethei humanizmusból ihletődő szemléletének megfelelően – rámutatott az akkori ellenzéki mozgalomban rejlő nacionalista veszélyekre. Kemény, noha felismerte, hogy a nemzeti érdekek és az egyetemes haladás bizonyos körülmények között szembekerülhetnek egymással, noha nem akarta saját nemzetét mások rovására felemelni, arra már nem volt képes, hogy e konfliktusok elkerülésére alkalmas demokratikus nemzetiségpolitika elveit kidolgozza. E kritikai megállapítás kapcsán Benkő leszögezi: „A történelem egyébként is azt bizonyítja, hogy Erdélyben, ahol a kizsákmányoltak többségükben román parasztok, a kizsákmányolók pedig magyar földesurak voltak, valamint a soknemzetiségű Magyarországon a liberalizmus ideológiáján belül nem jött létre olyan nemzetiségpolitikai koncepció, amely egy táborba tömöríthette volna a polgári demokratikus forradalomban érdekelt tömegeket” (Bevezető Kemény Zsigmond naplójához. 75-76.).
Ebben a szellemben hivatkozik arra a Bolyai Jánosra is, aki az emberség és magyarság példás harmóniáját képviselve, ugyancsak felfigyelt a nacionalizmusban megbúvó veszedelemre, amelyet összeegyeztethetetlennek tartott véleményével:„Senki inkább nem szereti, becsüli, pártolja a román nemzetet nálamnál, s mint embert éppen úgy szeretem, mint a magyart…” (Bolyai János vallomásai, 173.)
Ily módon Benkő Samu könyve, illetve az erdélyi magyar értelmiség múltját feltáró munkássága nem csupán az együttélés, a testvériség legjobb szellemi hagyományait emeli be mai köztudatunkba, hanem eddig még kellően nem hasznosított ösztönzéseket ad a délkelet-európai nacionalizmusok összehasonlító tanulmányozásához, bírálatához. Az irodalomtörténészek már megtették az első lépéseket az oly időszerű és oly üdvös társadalompolitikai konzekvenciákkal járó keleteurópai komparativisztika kidolgozása felé. Akik ismerik a románság és a szomszédos szláv népek társadalomfejlődésében megmutatkozó hasonló, vagy közös sajátosságokat, tényleges jelentésében értékelhetik Benkő ama erőfeszítéseit, hogy tudatosítsa a haladó erdélyi értelmiség egészét jellemző magatartást: közelállását a néphez. Itt emelném ki, hogy ilyen irányú munkássága szervesen illeszkedik a román nemzeti mozgalomban élenjáró értelmiségiek tevékenységét kutató román szakemberekéhez (David Prodan, Victor Cheresteșiu, George Em. Marica és mások). Ezek az egybehangzó eredményeket felmutató búvárkodások pedig lehetővé teszik az antifeudális társadalmi mozgalmakban és nemzetalakulásban vezető szerepet betöltött keleteurópai értelmiség típusának megrajzolását, ami viszont hézagpótló hozzájárulás az értelmiség általános szociológiájához.
Benkő Samu azonban nem csak közvetve kapcsolódik az értelmiség társadalmi helyével foglalkozó elméleti munkához, ő maga is feleletet keres a mind gyakrabban elhangzó kérdésre: mi az értelmiség, kit tekinthetünk valóban értelmiséginek? Válasza, amelyet kutatásainak, elmélkedéseinek mintegy summájaként fogalmaz meg, frappánsan összecsendül a korszerű marxista gondolkodókéval: „Az embert értelmiségivé az alkotás vállalása teszi” (8). E vízióban az értelmiségi funkció már nem azonosul gépiesen valamely társadalmi csoport érdekeinek kiszolgálásával; az értelmiségi lét sem az iskolázottság puszta folyománya. Döntő mértékben magatartásról van ugyanis szó – és nem utolsósorban etikumról. Benkő Samu munkái e tekintetben is konkludensek. Felmutatják annak a sajátos értelmiségi elkötelezettségnek a modelljét, amelyet napjainkig ható érvénnyel Bod Péter, Bethlen Miklós, Apáczai Csere János, Benkő József, Köteles Sámuel, Bolyai János és mások testesítettek meg. A „lemaradottság önkínzó tudatából” erőt merítő tudósok és írók etikuma ez, a „hasznos tudományművelés”, a hamisíthatatlan alkotómagatartás, az emberi haladás jegyében.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.