Megjelent A Hét XXV. évfolyama 32-33. számában, 1994. augusztus 5-én.
A sorskérdéseivel viaskodó s a fenyegetettség tudatával a lehetséges jövő távlatait fürkésző romániai magyarságnak – miközben az érdek- és jogvédelmét leghatékonyabban szolgáló stratégiát és taktikákat keresi – az önmeghatározás feladatával is szüntelenül szembesülnie kell. Az önazonosság védelme a „mi” – változásaiban is állandóságra utaló – definiálását követeli meg. A „kik vagyunk” és „mi végre vagyunk itt?” nemegyszer dilemmákat sugalló kérdéseire adott/adandó válaszokban az önismeret igénye munkál, ám a feleletek a változó időkről is árulkodnak. Válságos, korfordulatokat jelző történelmi helyzetekben az önmeghatározás rendszerint szenvedélyes vitákat, konfliktusokat is előidéző törekvéssé válik. Az önképből ugyanis gyakorlati következtetések származnak. A „mi-tudat” bizonyos magatartást táplál, állásfoglalásokra késztet. Döntésekre ösztökél, s ezek gyakran végzetesnek bizonyulhatnak.
Valahogy így van ez mostanában is. A drámai körülmények, a felizzó remények, majd a kiábrándulások teszik érthetővé, miért feszegetik újból és újból az erdélyiség mibenlétét, illetve időszerűségét, miért kerülnek ismét szőnyegre olyan kérdések és érvek, amelyekről úgy hittük, eljárt felettük az idő. Az erdélyi gondolat viszontagságainak – a mához is szóló – felidézése megkerülhetetlenné teszi azonban a „romániaiság” egy időben sűrűn forgalmazott fogalmának a letűnt évtizedek tapasztalatai alapján való újravizsgálását. Ez a feladat több szempontból is elodázhatatlan. A belső önrendelkezés, az önkormányzás valamilyen formájának elérését célzó erőfeszítések éppúgy sürgetik, mint az előrelátható, pontosabban: valószínűsíthető fejlemények, amelyek az előbb-utóbb megkötésre kerülő magyar-román alapszerződésből, a kínos lassúsággal, de mégis alakuló európai integrációból következnek.
Ösztönzőként érvényesül néhány nemrég megjelent adalék és értelmezés, de a XII. osztályos magyar irodalmi tankönyv körül burjánzó vitát is a „serkentő” tényezők közé számíthatjuk. Lássuk tehát a romániaiságot érintő újabb közléseket.
A fogalom születése
A Korunk 1992. évi 8. számában látott napvilágot K. Lengyel Zsolt – gazdag jegyzetanyaggal alátámasztott – írása, és szerzője azokat a külső/belső indítékokat elemzi, amelyek Kristóf Györgyöt, az első világháború utáni kolozsvári román egyetem professzorát a romániaiság fogalmának a kidolgozására késztették. A Münchenben élő fiatal kutató siet leszögezni, a Kristóf György használta „műszó” nem azonos a Gaál Gábor-féle romániaisággal, hiszen a korabeli konzervatív szellemiségű erdélyiség képviselője a maga „kétértelmű szerkesztési fortélyá”-val egészen más célokat követett, mint a baloldali folyóirat vezetője. Ez bizonyára így is van, ennek ellenére kétségtelen, hogy a két „szójáték” között érintkezési felületek, átfedések állapíthatók meg. A magyar irodalom és nyelv egykori kolozsvári tanára azzal érvelt, amikor az erdélyi magyar irodalom helyett romániai magyar irodalomról kívánt értekezni, hogy az erdélyi jelző kirekeszt. Nem vesz ugyanis tudomást mindazokról az értékekről, amelyek nem férnek be a régi Erdély földrajzi területébe, szellemébe. A romániai magyar irodalom fogalma viszont megfelelő keretet kínál az ország egész területén létrehozott magyar értékek összefoglalására. Kristóf György arra is figyelmeztetett, hogy – a földrajzi meggondolások mellett – bizonyos pszichikai-politikai mozzanatokra is hasznos lenne tekintettel lenni; a magyarul kiejtett Erdély szó román közegben irritálóan hathat.
Láthatjuk, a romániaiság bölcsőjénél többféle szempont bábáskodott. Köztük feltehetően politikai motivációk is munkáltak. Kristóf, aki a Trianon utáni első évek passzivitását feladva itthon maradt, az aktivizmust választotta. Román állami alkalmazott lett, s az országosan szervezkedő Magyar Párt ama kulturális garnitúrájához tartozott, amely vállalta, hogy a párt – romániai feltételek között kialakítandó – politikáját eszmeileg alátámasztja. Ezért fogadhatta el (a román állami támogatással kiadott) négy nyelven írt Cultura című folyóirat magyar részének összeállítását, s ezért kapcsolódhatott be (másokkal, például Bitay Árpáddal együtt) a román-magyar kultúrközeledés szorgalmazásába. Ez az akció szintén nem volt minden politikumtól mentes, sőt magyar mentorait több indíték is sarkallhatta. Többek között az a törekvés, hogy román állampolgári megbízhatóságukat meggyőző erővel bizonyítsák. Persze, ez az igyekezet legtöbb esetben nem torzult pecsovicssággá. Kristóf György nem adta fel az egyetemes magyar irodalom eszméjét és mércéjét, az ő transzszilvanizmusa sem jelentett kiszakadást a magyar nemzetből. Dolgozott viszont benne és társaiban az a szándék, hogy a revizionista-irredenta politikai irányzatoktól elhatárolják magukat, és lojalitásuk kinyilvánításával – egyéni és közösségi érdekek találkozása mentén – a romániai magyarság önvédelmét, művelődése fennmaradását elősegítsék.
Kezdeményezéseik és tetteik jellegzetesen kisebbségi fogantatásúak voltak; az alkalmazkodás, a kerülő utakon is elérendő célok határozott követése nélkülözhetetlen eszközeik közé tartoztak. Igaza van K. Lengyel Zsoltnak, amikor – Kristóf György romániaiságát feszegetve – nem vállalkozott arra, hogy e műszó mélyén meghúzódó „rejtettebb indítékokat” és a benne kifejeződő törekvés „mélyebb irányát” felderítse. Én is megelégszem annak a jelzésével, hogy egy tárgyi igazság (a nem csupán Erdélyre korlátozódó magyar művelődés) hangsúlyozásával együtt, e műszó valaminő kompromisszumra irányuló készségről tanúskodott.
Ez lehet K. Lengyel Zsolt véleménye is, hiszen a romániaiság kérdését többször érinti abban a vaskos kötetben, amelyben (német nyelven) a kezdeti transzszilvanizmust boncolgatja. Könyvének címe (Kompromisszum keresése közben) is mutatja, hogy a bajor fővárosban működő Magyar Intézet – Erdélyből elszármazott – kutatója a kiegyezés (tehát nem az elvtelen megalkuvás) valamilyen formáját a kisebbségi politizálás tartozékának tekinti. (Persze, bármilyen megegyezéshez alkalmas partner kell. A kompromisszum kölcsönös engedékenységet, mindkét fél részéről megnyilvánuló érdekeltséget, rugalmasságot feltételez. Egyébként, vannak jó és rossz kompromisszumok, s nem egy kiegyezésre irányuló kísérlet fulladt már kudarcba. Ez volt a sorsa számos, sőt a legtöbb ilyen jellegű kezdeményezésnek, amely a romániai magyarság különböző fórumaitól származott.)
A romániaiság fogalmának metamorfózisa
A Kristóf-féle s a Gaál Gábor nevéhez fűződő romániaiságot megkülönböztetve, K. Lengyel Zsolt arra is rámutat, hogy az utóbbit a Korunk második folyama felújította, s a szerkesztőség azon volt, hogy a honi magyar művelődésben központi szerepet biztosítson számára. A korai transzszilvanizmus elemzője úgy véli, hogy ebben az igyekezetben „a román állam iránti feltétlen elkötelezettség” jutott kifejezésre.
De mi is történt valóban?
Gaál Gábor halálának tizedik évfordulóján (1964) a megemlékezés szándékával több írást közöltünk a 7. számban, s ezek között kapott helyet Kallós Miklós visszapillantása, amely a folyóirat egykori szerkesztőjének teljesítményét idézte fel. A tanulmány eredetileg a RKP központi elméleti folyóiratában, a Lupta de clasă-ban jelent meg (1964. 6. sz.) és – érthető módon – súlyt helyezett arra, hogy kimutassa: a G. G. szerkesztette havi szemle az ország valóságában gyökerezett. Kallós részletezően felsorolta, értékelte a romániai társadalmi, politikai-szellem jelenségekkel foglalkozó tanulmányokat, cikkeket és recenziókat, s ebben a következetes szerkesztői orientációban a romániaiság Gaál Gábor-i koncepciójának a gyakorlati megvalósulására vélt ismerni. „Romániaiságon – írta – a Korunk s mindenekelőtt Gaál Gábor nem egyszerűen földrajzi vonatkozásokat értett, hanem azt az elkötelezettséget és hivatást, hogy a romániai haladó erők szerves részeként folytassa tevékenységét.”
Ez az értelmezés egyrészt a megemlékezés korabeli körülményeire, atmoszférájára utal, másrészt – kétségtelenül – olyan interpretációt tartalmaz, amely, noha meghaladja az eredeti Gaál Gábor-i szövegeket, nincs ellentétben egykori szerkesztő felfogásával. A Korunk tényleg (főként azt követően, hogy koncipiálása, terjesztése egyre inkább Romániára korlátozódott) az itteni haladó szellemi front összetevőjének tudta magát. Ez a „helyzettudat” aztán természetesen a lapszámok megtervezésében is éreztette hatását.
Ami a megemlékezés kormegszabta feltételeit, légkörét illeti, ne feledjük, a romániai „olvadás” bátortalan, alig mutatkozó kezdeteinél tartottunk. Csak néhány év választott el minket Gaál Gábor nehezen elért „rehabilitásától”, majd az ötvenes évek végén ránk zúdult megtorlásoktól, a Bolyai Egyetem megszüntetésétől. A tűzkeresztségen átesett szerkesztőség elsősorban a felvállalt nemzetiségi funkció teljesítésének útját-módját kereste. Ebben a tapogatózó, a lap hivatását biztosító kiútkeresésben úgy találtuk, hogy az első folyam „román számának” tradíciója, a romániaiság átértelmezett fogalma megfelelő fogódzót, alkalmas orientációt ígér. Legitimációs hivatkozásként is hasznosnak mutatkozott. A szeparatizmus bélyegét ugyanis már akkoriban könnyen rásütötték azokra, akik az itteni magyarság önazonosság-tudatát próbálták erősíteni.
A legjobb értelemben vett konjunkturális megfontolások azonban csak alapvető elvi opciónkat egészítették ki. Mi valóban magunkénak éreztük és vallottuk G. G. 1940-ben megfogalmazott krédóját: „Mindig azt mondtuk: az életünket azokkal együtt kell megoldanunk, akikkel együtt élünk. Az idő kiforrásának mai nagy szakaszában sem vélekedünk másként. Lelkiismeretünket tisztának ma is csak ilyenképpen érezzük.”
Ebben a szellemben fogadtuk el a magunk programjaként is G. G. céltudatos évről évre felújított szerkesztői erőfeszítését, hogy olyan munkatársi gárdát alakítson ki, amely képes magas színvonalon a román valóság különböző területeit kritikailag átvilágítani. Ezért nem puszta alibiként szolgáltak az 1936 2. „román” számra történt sűrű hivatkozások.
A második folyam nemzetiségi funkciójának kimunkálása egyszerre volt része és eredménye ama változásoknak, amelyek a honi magyar identitástudatot alakították. Nyilván, most csupán e változások értelmiségi-politikusi kifejezőit idézem fel. Emlékeztetnem kell arra, hogy a második világháború végével bekövetkezett fordulat a régebbi, identitást-közvetítő fogalomhasználatban is jelentkezett. A még 1944-ben létrehozott kisebbségi-nemzetiségi minisztérium az összes előző diszkriminatív intézkedéseket hatályon kívül helyezte, majd 1945-ben – törvény útján – a „kisebbség” terminusát „a nemzetiség” fogalmával cserélte fel.
A „kifejezéscsere – állapította meg Demeter János – azért vált indokolttá, mert a »kisebbségi« terminus nemzetiségi vonatkozásban feltételezi az uralkodó többséget: azt a gondolatot rejti, hogy a politikai hatalomból nem minden állampolgár részesedhet egyformán.” A jogi-szociológiai-politológiai fogalmak változása a kisebbségi tudatban (főként az ígéretes kezdetek idején) beállt módosulásoknak felelt meg, ezek viszont a társadalmi lét síkján végbemenő erőfeszítéseket, küzdelmeket fejezték ki. Ebben a menetben a remények még jogosnak, a jövő távlatai pedig ígéretesnek mutatkoztak.
Úgy tűnt, hogy még a Vásárhelyi Találkozón felvázolt fejlődés valóságos perspektívát kínál a Duna-völgyi megbékélés és összefogás számára. Ilyen körülmények között érthető, hogy Bányai László 1947-ben a következőképpen érvelt: A »kisebbség« szóval annak idején egy elnyomatásban sínylődő nemzettöredék helyzetét igyekeztünk kifejezni. Tahát nemcsak szám szerinti, hanem jog szerinti kisebbséget is. Hogyha pedig más oldalról hallottuk elhangzani, nemegyszer lealázó szándékot éreztünk kicsengeni e szó mögött. Ezzel szemben a »nemzetiség« szóval a demokrata kormány uralomra jutása óta mindinkább a jogegyenlőséget megvalósító népi demokratikus rendszerben élő népcsoportot jelöljük.“
Az illúziók szertefoszlanak
Magától értetődő, hogy a hatvanas évek közepére e remények, várakozások, sőt bizonyosságnak tűnő fejlemények jórészt illúzióknak bizonyultak. 1959 után a beolvasztó többségi nacionalizmus fenyegetésével egyre inkább számolni kellett. A veszélyeztetettség tudatát azonban időnként háttérbe szorították azok a történések, azok az újabb „vívmányok”, amelyek – úgy hittük – a nemzetiségek és művelődéseik hosszú távon is fennmaradó létét, sőt fejlődését szavatolják.
Izmosodott ugyanakkor a felismerés, hogy a jövő zálogai nem paternalista kegyekben, hanem főként a hagyományaihoz, jellegzetességeihez, tehát önmagához ragaszkodó nemzetrész ethoszában, magatartásában rejlenek. Ehhez azonban eszmékre, eszményekre, értékekre volt szükség. A tudatosult lét azt sugallta, hogy az „együttélő nemzetiségek” továbbra is vagy ismét kisebbségi helyzetűek, s ebből az egyre inkább letagadhatatlan evidenciából következett, hogy a kisebbségi státust, illetve önvédelmet tolmácsoló (főként a transzszilvanizmusból merítő) nézetek, erkölcsi normák és ideológiák ázsiója emelkedni kezdett. Újra felfedeztük őket és támaszra kezdtünk bennük találni. Kétségtelen, hogy ez a folyamat sokaknál, sokunknál szigorú önrevízióval járt együtt.
Az együttélés ténye azonban tény maradt, s a jövőben sem szűnhetett meg. A rendszer s a határok változtathatatlannak mutatkoztak, s ilyen körülmények között látszott a romániaiság „bővített” fogalma olyan ideológikumnak, amely segítséget nyújthatott. Újból az irodalomhoz lehetett/kellett fordulni. Gaál Gábor ugyanis a maga romániaiságát – annak idején – elsősorban irodalmi összefüggések között fejtette ki.
A Korunk 1937 évi 3. számában jelent meg G. G. Transzszilvániai-e vagy romániai magyar irodalom? című tanulmánya. Szövege már előbb készült el s teljes terjedelmében a Győri Illés István szerkesztette kötetben, szintén 1937-ben látott napvilágot. Az erdélyi változásokról képet nyújtó gyűjteményben Gaál Gábor az irodalom helyzetét, illetve új jelenségeit mutatta be, ám panorámájának hátterét a szociológia, a társadalomlélektan segítségével vázolta fel. Írása nem csupán az irodalomnak, hanem annak a népcsoportnak a metamorfózisát is nyomon követi, amelyet ez a literatúra kifejez.
Már a Korunk-beli részlet címe is jelzi, hogy a fejtegetés polémikus jellegű. A transzszilvanizmust bírálva G. G. rámutat, hogy Romániában a magyarság nem pusztán Erdélyben él, hanem – az ország átalakulásának sodrában – a Kárpátokon túli tartományokban is letelepedett. Ezért minősíti önáltatásnak, elsietettnek, ha csak erdélyi magyar irodalomról beszélnek. Persze, létezik, sőt gyarapszik a transzszilvániai magyar irodalom. Az írók többsége Erdélyben dolgozik, ám a közönség, amelyről s amelyhez szól, az ország egész területén található. Ezért „hamis az az irodalom is, mely a romániai magyar élet vízióját csak Transzszilvániára szűkíti…”
Míg a Győri-féle kötetben közölt „jelentés” az irodalmi életbe, főként a Helikon világába s a kiadók tevékenységébe enged bepillantást, a Korunk számára kiemelt rész – szándékolt sűrítettségével – elsősorban a romániai magyar nép (nemzetiség) állapotáról tudósít. G. G. azt vallotta, hogy irodalomról sohasem szabad a hozzá tartozó nép nélkül gondolkozni. A népről az irodalomra, s az irodalomról a népre lehet ismemi. Ebben az összefüggésben állapítja meg, hogy a honi magyarság szétszóródott, ám ez a folyamat nem csupán földrajzi helyváltoztatást jelent. „A más tájak és más institutiók között, a más társadalmi-történeti befolyások áthatásában – írja – egy új magyarság lassú alakulásának, változásának az évei ezek.”. Magyarán: Erdély fiai és leányai a regáti körülmények között a hagyományostól eltérő történeti-társadalmi feltételek közé kerülnek, s ez a más közeg elkerülhetetlenül hatással van rájuk. Márpedig a transzszilvanista irodalom a maga beszűkítettségében e hatások következményeit nem ábrázolhatja.
G. G. nem csupán a szétszóródás tényére és konzekvenciáira, hanem a polgárosodó-modernizálódó Romániába sodródott nemzetrész állagának, rétegződésének a módosulásaira is felhívja a figyelmet. „Ebben a folyamatban – szögezi le – a magyar nemzetiség egészében minden helyet cserélt. Minden réteg mozgásba jött, minden leülepedett, átértékelődött. Az arisztokrácia, a hivatalnok dzsentri, a nagybirtokos magyarság ma már – a múlt, s ezzel együtt a múlttá lettek mindazok az ideológiák, társadalomerkölcsök, életformák, amelyek ezeknek a kasztoknak a tükröződései. A jelen: az előbbiek mumifikálódása, s a magyar polgárok, kispolgárok, kis- és középgazdák, alkalmazottak, proletárok, szolgák kora; számszerint a szolgák nemzete, számszerint a román polgárosulás kétkezi munkahadserege. Ezek ideológiája, ezek társadalomerkölcse, ezek életproblematikája a mai romániai magyarság belső világa. Irodalma – a romániai magyar nemzetiség irodalma – csak ebből épülhet.”
Láthatjuk, ez a társadalompolitikai mozgásokat becserkésző s ugyanakkor irodalmi tolmácsolásaikról kritikai látleletet készítő elemzés távolról sem volt valaminő esetleges, egyszeri, s éppen ezért általánosítható következtetések szempontjából relevanciával nem rendelkező eszmefuttatás. A hatvanas években közölt újraértékelések – éppen átfogó jellege miatt – rendszerint különböző részeire, megállapításaira tértek ki. A szerzők egyik része az irodalmi konklúziókat emelte ki, mások a nemzetiségszociológiai fejtegetésekre fektettek súlyt.
Méliusz József – érthető módon – eleinte főként az irodalmi vonatkozásokat taglalta. Erre annak kapcsán is sor került, hogy a hatvanas évek második felében az Irodalmi Könyvkiadó válogatásokra készült a régi Korunk terméséből.
A gyűjtőcím A Korunk irodalma volt, amit a helikoni költészet antológiája s más erdélyi folyóiratok (Zord idő, Napkelet, Genius, Periszkóp) bemutatása követett volna. A Korunk költészete című kötet meg is jelent Méliusz bevezető tanulmányával, s ebben a romániaiságot a helikoni szemlélettel ellentétezve jellemzi. Méliusz értékeli a Helikon égisze alatt megjelent számos mű humanizmusát, kiemeli, hogy a Korunk „magához ölelte” mindazt, ami irodalmában „az idő kérdéseire” válaszolt, ám rámutat az „erdélyi irodalom” „zsugori betájoltságá”-ra és számos illúzióját, több mitikus vonását is célba vette. Ezt a szellemi képződményt „helyettesítette be – írta – a Korunk valóságtartalomtól s időszerűségtől feszülő »romániai magyar irodalom« fogalommal, amely teljességében és dialektikusan tartalmazta ennek ez irodalomnak sajátosságát, amire ugyancsak Gaál Gábor adott nevet a magyar gondolkodásban: romániaiság.” (Egyébként, Méliusz állásfoglalásának hátterében egy levél is található, amelyet 1937. dec. 1.-én intézett hozzá G. G., s benne – a lapcsinálás gondjait, a Vásárhelyi Találkozót s a folyóirat reális távlatait érintve –, a romániaiságra is kitért. További fejtegetéseink szempontjából nem érdektelen ez az új összefüggéseket is felvillantó részlet. „Nem adok fel semmit – írta G. G. –, de ha senki sem veszi komolyan, én komolyan veszem a Vásárhelyi Találkozót. Komolyan kell vennem. S azután: a lap romániaiságát mind erőteljesebben kifejezésre akarom juttatni. Ez a lap egyre kizárólagosabb bázisa.”
A magam részéről szintén az irodalom felől fordultam a kérdéshez, de ez a megközelítés nemzetiségtudományi fejtegetésekbe torkollott. Nálam az alkalmat a Kántor Lajos és Láng Gusztáv együttműködéséből megszületett romániai magyar irodalomtörténet piacra kerülése teremtette meg, s éltem e lehetőséggel, hogy megvizsgáljam, mi is van irodalmunk mögött.
Az irodalomtól a társadalmi háttérig
Elemzésemet az a Gaál Gábor-i tétel irányította, hogy a népről az irodalomra, s a literatúráról a népre lehet következtetni. Főként az utóbbi kapcsolatot követtem.
Egyetértően kommentáltam a szerzők (akkori) meghatározását, amely szerint a romániai magyar irodalom társadalmi meghatározója az ország valósága, s ezen belül az itteni magyarság kisebbségi/nemzetiségi helyzete. Elfogadtam, hogy e tényezők a magyarországi irodalomhoz viszonyítva eltérő vonásokat alakítottak ki, ám magam is súlyt helyeztem arra, hogy – a nyelv s a kulturális hagyományok „tágan értelmezett közössége” alapján – irodalmunk az egyetemes magyar literatúrától elválaszthatatlan.
A – már említett – visszakövetkeztetés vonalán haladva, tettem kísérletet a nemzetiség meghatározására s ez a próbálkozás ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy az etnikai-történeti közösségként kezelt nemzetiség ismérvei a nemzetéhez hasonlóak. Szerepe és távlatai szintén az utóbbiéval egyezőek. Számszerűleg kisebbséget jelent a többségi nemzet mellett, tagjait pedig összekapcsolja a közös nyelv és kultúra, valamint az összetartozás tudata és a kollektív azonosság megőrzésére, fejlesztésére irányuló akarat.
Irodalmunk romániai meghatározottságából kiindulva, eljutottam tehát az önazonosság megőrzésének tételezéséig, ami – a hetvenes évek elején voltunk – további tudományos és társadalompolitikai következtetések levonását tette lehetővé és szükségessé. Az előbbi vonatkozásban az önismeret feladata merült fel, s ezen belül a szociológiai kutatások váltak sürgetővé. Úgy ítéltem ugyanis, hogy a romániaiság „dinamikus kategória”. Lévén a folytonosságot biztosító és a változást munkáló tényezők eszmei foglalata, jövőbeni érvényét csak tárgyilagos kutatások és a reális összefüggések számontartása biztosíthatja. Ez az evidencia aztán azt a felismerést diktálta, hogy „honi magyar önismeret és »románság-ismeret« elválaszthatatlan fogalompárt alkot, egymást kölcsönösen feltételező törekvést fejez ki.” Ezt a megállapítást’, illetve követelményt ma is érvényesnek tartom.
Méliusz József Illúziók kávéháza című műve (1971) új dimenziókkal gyarapította a romániaiság értelmezését. A Gaál Gáborhoz oly közelállt szerző felfogásában a romániaiság fogalomköre bölcseleti, politikai, etikai és esztétikai tartalommal telítődik, s ezt az eszmei fejleményt méltatva, állapíthattam meg: a „nemzetiségi realizmus fogalma és követelménye azonos lényegében a romániaiságéval.”
A Méliusz-féle nézettel közeli rokonságban volt a Bodor Pálé, aki a problémának szentelt esszéjében – többek között – a következőket írta: „A »romániaiság«: egyfelől objektív valóság, másfelől feladat is, mégpedig valójában politikai – például önnevelő és másokat nevelő – funkció. Nem merő modus vivendi, hanem abból fakasztott alkotó magatartás; a romániai magyarság társadalmi, politikai, szellemi múltjának, jelenének és jövőjének a vetülete: annak a vetülete, hogy »Románián belüliségünk« nem egyszerű ittlét.”
Értelmezések és kérdőjelek
Ez a különböző értelmezésekben jelentkező tendencia, a romániaiság – magatartásban, feladatvállalásban, ha úgy tetszik, ethoszban „meghosszabbított” – értékelése sokakban kérdéseket vetett fel. Kételyeket és fenntartásokat váltott ki. Polémiára, ellenvetésekre ingerelt. Bizonyos kérdések, aggályok bennem is munkáltak, s ezeknek az Illúziókkávéházát elemezve, kifejezést is adtam. Nem áltathattam magam: nyilvánvaló volt, hogy az új dimenziókkal gyarapított romániaiság nem azonosítható egyszerűen azzal, amit G. G. a harmicas évek közepén kidolgozott. Ezért, a politikai, etikai stb. bővítményeket minősítve, arról írtam, hogy megfogalmazóik továbbgondolták, s az időszerű követelményeknek megfelelően újragondolták a Korunk régi szerkesztőjének a koncepcióját. Erkölcsileg csupán az volt problematikus számomra, nem kerültünk-e ellentétbe azzal, akire hivatkoztunk? Megnyugtatásomra szolgált, s ezt le is írtam, hogy a továbbgondolások eredményei abban a szellemben és etikumban fogantak, mint amelyek G. G. – már idézett – 1940-ből származó hitvallását áthatották.
Tóth Sándor nem volt ezen a véleményen. A Korunk 1973-as évkönyvében található interjújában – amelyet a Gaál Gáborról készített monográfiájának megjelenése után közöltünk igényes szövegkritikai elemzésre támaszkodva – arra a konklúzióra jutott, hogy a romániaiságra a hatvanas-hetvenes években hivatkozók csak egy szóképzést vettek át szerzőjétől, s ezt egy mai fogalom jelölésére használták. Tóth Sándor olvasatában a Gaál Gábor-i szóképzés tartalmilag a román nép, a haladó román kultúra iránti rokonszenvet, a honi valóság felé forduló érdeklődést tolmácsolta. Benne volt még a közös múlt, az együttélésből fakadó kölcsönhatások, sőt a közös sors és jövő igenlése, ám nem volt, nem is lehetett kifejezése annak az aktív állampolgári lojalitásnak, amely egyes újabb szövegekben jelentkezett. Arra a kérdésre viszont, nem tekinthető-e a korszerűsített romániaiságkoncepció a Gaál Gábornál már csíraállapotban megtalálható felfogás kiteljesítésének, Tóth azt felelte, hogy ez a hipotézis még tényszerű, tárgyi alátámasztásra vár.
A vita akkoriban a határokon is átcsapott, s a magyarországi polémiában Tordai Zádor és E. Fehér Pál nézetei szembesültek. Az előbbi érvei több vonatkozásban a Tóth Sándoréival érintkeztek, de határozottan leszögezte, hogy az eredeti Gaál Gábor-i „ideológiai kulcsfogalom” a kisebbségi, nemzetiségi lét problémáját, sőt programját rejti magában, s ilyeténképp a kifejezés általánosabb nemzetiségi-politikai értelmet is nyert. Nem kevésbé határozott volt ama megállapítása, hogy „G. G. számára a romániai magyar irodalom éppúgy csak rész, mégpedig szerves rész a magyar irodalom egységén belül, ahogyan a magyarság szerves része a magyar.nemzet egészének.” Vitapartnere elsősorban azt kívánta nyomatékosítani, hogy a romániaiság nem a konformizmus ideológiája volt. Elfogadta, hogy G. G. elméletileg nem dolgozta ki teljesen a koncepciót, ám kategorikusan állította, hogy az „idevalóság”, a helyi erők reális felmérése, a romániai valóság tükrözése végig jelen volt a folyóiratban, s ez az örökség nem vesztette el időszerűségét.
Majdnem két évtizeddel később, Jelentés Erdélyből című munkájában Tóth Sándor visszatért a kérdésre, illetve a vitára. A Jelentés „küldője” akkor úgy látta, hogy a hatvanas-hetvenes években a magyarsággal szemben megfogalmazott lojalitásigénynek volt kulcsszava a romániaiság. Bizonyos keretek között még elfogadhatóknak is ítélte a románsággal való szolidaritásra, haladó hagyományainak megismerésére szólító, ám ugyanakkor az anyanyelvű kultúrát és intézményei létét szavataló igényt, de – jogosan – emlékeztetett a Bolyai Egyetem felszámolására, és más hasonló fejleményekre, amelyek a lojalitást honoráló állami biztosítékok ingatagságát, komolytalanságát jelezték.
Egyetértek a korabeli folyamat felidézésével, ám személy szerint nem emlékszem arra hogy a hatalom részéről megnyilvánuló lojalitásigény különösen a romániaiság elfogadását szorgalmazta volna. Ellenkezőleg, azt kellett tapasztalnom, hogy a romániaiságban kétségtelenül benne rejlett kompromisszumot Bukarestben komolyabban figyelemre sem méltatták. Hagyták, hogy hangoztassuk, de nem adták semmi jelét annak, hogy valamilyen formában viszonozni akarnák. Feltehető, hogy az egyneműsítés távlati programja már nem volt összeegyeztethető a romániaiság ama összetevőjével, amely a honi magyar művelődés védelmét, ápolását és korszerű fejlesztését jelentette.
Biztos, hogy a romániaiság főként irodalmi, kulurális, vonatkozásokban a hasonló csehszlovákiai, jugoszláviai törekvésekkel volt rokonítható, de a hatvanas-hetvenes években, s nem vált olyan abszurd (Jugoszláviában jelentkezett) kísérlet melegágyává, hogy valaminő különálló magyar nemzet kialakulását ösztönözze. Egyike volt ama kudarcba fulladt kompromisszumkereséseknek, amelyekről – említett könyvében – K. Lengyel Zsolt számolt be. Ma sem tekinthetem másként, mint 1981-ben: „Számomra – írtam – lényegében […] nem jelentett mást, mint annak hangsúlyos megállapítását, hogy a romániai magyarság léte, kultúrája és jövője ebben az országban az együttélés feltételei között alakul, s ebből a felismerésből – mindenfajta elszigetelődő és leválasztó tendenciával ellentétben – az önfenntartás megkövetelte következtetéseket kell levonni.”
Párhuzamosságok
Ha Gaál Gábornál s egyes 60-as évekbeli felújítóknál a romániaiság a transzszilvanizmus bírálatához kapcsolódott, a Korunk második folyamának szerkesztősége szakított ezzel a junktimmal. E fordulat nem jelentette azt, hogy az erdélyiséget most hirtelen minden kritikán fölöttinek nyilvánítottuk volna. Érthető, hogy – az árnyalt, elfogulatlan hagyományápolás jegyében – érvényesnek tekintettünk minden hiteles bírálatot, származzék az a régi Korunk köréből vagy a Helikon belső ellenzékétől. De éppen a differenciált értelmezés segített minket ahhoz, hogy újraértékeljük az erdélyi gondolat azon összetevőit, amelyek az önazonosság védelmében és ápolásában nélkülözhetetlennek mutatkoztak.
Ehhez az „új kurzushoz” tartozott az is, hogy – G. G. és Kós Károly között az Utunk első éveiben létrejött együttműködés tradíciójához híven – e kapcsolatok újrafelvételét kezdeményeztük. A Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád neve alatt megjelent, s az erdélyi magyarság életében oly fontos szerepet játszott Kiáltó Szó című kiáltvány félévszázados jubileumán levelet intéztünk Kós Károlyhoz, s arra kértük, elevenítse fel az olvasók számára a „hőskorbeli” akciót. Kós hosszú levélben válaszolt, amelyet – Balogh Edgár bevezető soraival – közöltünk. Egy évvel később az Erdélyi Szépmíves Céh történetébe nyújtottunk bepillantást egy Kóssal készített nagy interjú segítségével. Már ezekben a dokumentumértékű vallomásokban sikerült számos, régebbi keletű pontatlan információt és tévítéletet kiküszöbölni, s ugyancsak egy évvel később látott napvilágot Balogh Edgár írása, s ez – többek között – arra vállalkozott, hogy az erdélyiség s a romániaiság egymáshoz való viszonyát újraértelmezze.
Gaál Gábor régi, közeli munkatársa s a második folyam felelős szerkesztője azzal a szándékkal nyúlt vissza a két folyóirat s a két szerkesztő – súrlódásokkal, konfliktusokkal is megterhelt – viszonyának a történetéhez, hogy tárgyilagos, mindkét irányban kritikai elemzés révén rámutasson az „ádáz tusákon” túl is érvényesülő párhuzamosságokra. Konklúzióját mintegy előlegezve, Balogh Edgár már cikke elején jelzi, hogy a két fél egymásratalálását törvényszerűnek ítéli. Tétele így hangzik: Gaál Gábor nem az erdélyiség, hanem legfeljebb egy erdélyi illuzionizmus ellenfele volt, s amit hiányolt, azt éppen a szellemi és szociális valósága szerinti erdélyi irodalomban jelölte meg. Ugyanakkor koncedálja, hogy Kós indokoltan hiányolta a kezdeti Korunk honi betájolódását. „A Korunk – írja – egy világot közvetített, de ebben a szakaszában még adós volt a honi valósággal.” Törekvésében, hogy elismerje mindkét fél részleges igazságát, s egyformán marasztalja el is őket bizonyos vonatkozásokban, Szentimrei Jenőre hivatkozik, aki az Erdélyi Helikon 1929 1. számában – egyoldalúságok ellen állást foglalva – azt fejtegette, hogy a Korunk s az Erdélyi Helikon „nem egymással ellentett, de egymást kiegészítő kultúrmunkát” folytat. E múltfelelevenítés alapján (amely talán egy visszapillantó „wishful thinking” jegyeit is magán viseli) Balogh Edgár az erdélyiség s a romániaiság egymást kölcsönösen feltételező, egymásból következő jellegét hangsúlyozza: „A transzszilvanizmus szigorú bírálója – írja – kellő időben a romániaiság realizmusát szólaltatja meg, de nem Erdély nélkül, hanem éppenséggel Erdélyen át és Erdélyben, ahol a hazai magyarság a román nép életébe századok óta kapcsolódik. Ezért nevetséges minden olyan kísérlet, mely mereven sarkítja Gaált és a transzszilvanizmust ahelyett, hogy Gaállal együtt az erdélyi mivolt valóságtudatának megőrzésével, sőt annak alapján fogadná el a romániaiság korszerű helyzetfelismerését.”
1973-ban jelent meg Nagy György első írása is a transzszilvanizmusról, amelyet az évek folyamán több esszé, tanulmány követett. A szerző – igényes, korszerű megközelítéseket is igénybe vevő – kutatásai főként a transzszilvanizmus eszmetörténetét nyújtják. Már az eddigiekből is látható, nem túlzott nagyon Cs. Gyimesi Éva, amikor valaminő „neo-transzszilvanizmus” fellépésére utalt.
Tanulni – kísérletekből, kudarcokból
Végezetül feltehető a kérdés: mit jelent napjainkban a magát minden fenntartás nélkül a magyar (kultúr)nemzet szerves részének valló romániai magyarság számára az erdélyiséggel egyeztetett romániaiság felidézése? A hetvenöt év kisebbségi lét során többször is hamvába holt kiegyezési kísérletek egyikét, eleve kudarcra ítélt próbálkozást?
Bizonyára sokak számára (és nem is teljesen indokolatlanul) csak ezt, vagy ezt is jelenti. De talán besorolható azon sikertelen kezdeményezések csoportjába, amelyek azonban valós elemeik miatt a jelen, sőt a jövő szempontjából bizonyos figyelmet érdemelnek. Tanulságokkal szolgálhatnak. Ne feledjük, az önazonosság-védelem ösztökélte önmeghatározás folyamata még nem zárult le. Különböző koncepciók, javaslatok kaptak nyilvánosságot, s ezek között olyanokat is találunk, amelyek a romániaisággá tágított erdélyiség némely vonásával érintkeznek. Emlékeztetek: a társnemzeti státus bevezetését szorgalmazók – többek között – azzal érveltek, hogy ez a megoldás szavatolja a területi integritást, stabilizálja az ország bel- és külpolitikai helyzetét, s az identitás megőrzését biztosítva, kettős kötődést hoz létre.
Egyrészt a ragaszkodást fokozza a saját anyanyelv, kultúra és intézmények iránt, másrészt integráló tényező s az illető ország iránti lojalitást erősíti. Az RMDSZ 1991. okt. 25-i Kolozsvári Nyilatkozata, amely az 1918-as gyulafehérvári határozatokra hivatkozva hirdeti meg a honi magyarság belső önrendelkezési elvét, leszögezi: „A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa. Éppolyan felelősséggel tartozunk jövőjéért, mint bármely más állampolgár […]”
Az önazonosság nélkülözhetetlen tényezőjének, a történelmi tudatnak a közelmúlt tapasztalataiból, a kudarcokból s a kísérletekből is merítenie kell.
Megjelent A Hét XXV. évfolyama 32-33. számában, 1994. augusztus 5-én.
