Azon az estén, a tévébemondótól világgá röpített lesújtó közlemény után percenként szólt a telefon. Riadt, döbbent hangok kérdezték: Hallottad? Mi történhetett?
Azóta, hogy a hír megfellebbezhetetlen ténnyé lett, a fájdalom rezignációvá tompult, s elkezdtünk annak a tudatában tovább élni, hogy Miron Constantinescu elvtársat elvesztettük, egyik emlék a másik után bukkan fel a tudatküszöb alól. Ez lenne az, amit gyászbeszédek és nekrológok úgy szoktak kifejezni, hogy az elhunyt emléke bennünk él majd tovább? Nyilván ez is egy formája annak a földi halhatatlanságnak, amivel be kell érnünk. Hozzátartozók, munkatársak és barátok kisebb vagy nagyobb csoportjának emlékezete őrzi, amíg őrzi sorsunk és példánk nyomát Ha azonban olyasvalaki távozik közülünk, akinek gondolatai és tettei egy ország átalakulásába s egy nép változó életébe épültek be szervesen, márpedig a Miron Constantinescué ilyen volt, akkor az egyéni emlékek valahol mindig a történelemhez illeszkednek. Többnyire egy korszak metamorfózisait jelzik, a nép kollektív emlékezetébe emelkedhetnek.
„Miron Constantinescu elvtárs, a Román Kommunista Párt és szocialista államunk élen járó aktivistája kora ifjúságától egész életét a szocializmus és a kommunizmus ügyének, a román nép szabadságra és társadalmi haladásra irányuló létfontosságú törekvései lankadatlan szolgálatának, a szocializmus építésének és a haza felvirágoztatásának szentelte” – állapítja meg az RKP Központi Bizottsága, a Nagy Nemzetgyűlés, az Államtanács és a Minisztertanács gyászjelentése. Ez az a pálya tehát, a forradalmár értelmiségi küzdelmes, reményektől, elvektől fűtött, megpróbáltatásokban és szenvedésekben gazdag, tévedésektől, kudarcoktól sem mentes, eszmény és valóság, hatalom és erkölcs közötti feszültségektől meghatározott élete, a fonal, amely az emlékeket rendezi és összefűzi.
1939 nyara, a második világháború küszöbére jutott világ utolsó „békés” hetei. Egy kis bánsági mezőváros iskolájában a Gusti professzor kezdeményezte és a királyi diktatúrában szociálpolitikai szervvé átalakított ún. Társadalmi Szolgálat egyik kiképző tábora működik. Keretei között tanulmányaikat befejező egyetemistákat készítenek elő a rájuk váró háromhónapos kötelező falumunkára. Itt találkoztam először Miron Constantinescuval, aki a KISZ Diákbürójának tagjaként szervezte a harcot az iskola vezetőségébe beépült vasgárdisták ellen, s mindama lehetőségek kihasználására buzdított, amelyek a forradalmi mozgalom számára a falukutatásból, a parasztokkal való közvetlen kapcsolatokból adódtak. Voltunk néhányan párttagok és szimpatizánsok, akik megosztottuk vele a munkát, s ennek során ismerhettem meg sokoldalú tehetségét, ragyogó szellemi képességeit, amelyek már akkor a Horia-lázadás marxista értelmezését tartalmazó államvizsga-dolgozatban, a haladó s az illegális sajtóban közölt cikkekben s azokban a szociológiai felvételekben, tanulmányokban érvényesültek, amelyeket később – ahogy egyszer elmondotta – Gusti akkor közölt, amikor ő az antoneszkánus-fasiszta rendszer börtönében ült.
Ez az indítás bizonyult évtizedek múlva újra összekötő kapocsnak, egy új együttműködés alapjának, amikor a IX. kongresszus után Miron Constantinescu energiája, szervező ereje és tudása döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a romániai marxista szociológia gyors és biztató fejlődésnek indult. Ott voltam a szerény kezdeteknél, a tanügyminisztérium – általa létrehozott – nevelés-szociológiai laboratóriumában, amelyből aztán mai, széles skálán szakosodó, nemzetközileg elismert szociológiai iskolánk kinőtt És ez az iskola, a Dobrogeanu-Ghereától alapított sok kiváló tudóst forradalmárt felölelő kutatási irányzat nagyon sokat köszönhet neki. Elválaszthatatlan munkásságától. Aki olvasta Cercetări sociologice, 1936–1971 című tanulmánykötetét, szociológiai írásainak e gyűjteményét, megismerhette nem csupán egy több évtizedes kutatói-gondolkodói pálya figyelemre méltó eredményeit, hanem azokat a szempontokat és elveket, amelyek egész szociológiai életünket jellemzik.
Miron Constantinescu felfogásában a marxista elméleti alapvetés conditio sine qua non-ja a kutatásnak. Az elmélet s a gyakorlat egységének jegyében mindig hangsúlyozta, hogy a szociológiának jól meghatározott funkciója van. A cselekvésbe, a szocializmus felépítésébe kell torkollnia. Szerepe – szerinte – abban rejlik, hogy A szociológia – véleményűnk szerint – az a tudomány, amely az emberek közötti társadalmi kapcsolatok összességét vizsgálja, e kapcsolatok fejlődését, a társadalmi tevékenységek és küzdelmek teljességét, az alakulóban lévő szociális formációkat és folyamatokat. E tudomány célja az, hogy feltárja a társadalmi felszín fényeinek mélyén megbúvó benső és lényeges összefüggéseket, a jelenségek közötti állandó és lényeges kapcsolatokat, melyek lehetővé teszik társadalmi törvényszerűségek és törvények felfedezését.
… Visszaemlékszem azokra az időkre, amikor majd két évtizeden át a szociológiai kutatást és oktatást megakadályozták, s éppen annak okából, hogy a filozófia és a szaktudományok közötti effajta különbségtétel iránt nem tanúsítottak megértést. Az RKP Központi Bizottságának 1965 decemberi plenárisa távolította el nálunk végül is a gátló sorompókat; itt Nicolae Ceaușescu elvtárs jelentése nyomán új távlatok, új lehetőségek nyíltak e tudományág előtt. Mind a szociológiai oktatás, mind pedig a kutatás nagy lendületet nyert azóta.«
… A szociológia igen jelentős szerepe véleményem szerint a prognózis és a megoldási módozatok kidolgozása, a különböző társadalmi problémák elrendezése érdekében. A kérdések megoldása nem a szociológia feladata.
Ez a politikai tényezőkre hárul, a szocialista országokban a párt- és államvezetésre. A szociológia szerepe az, hogy feltárja és tanulmányozza a társadalmi problémákat, hogy kidolgozza a fejlődés alternatíváit, hogy felvázolja a megoldás irányát és hogy a vezető szervek kérésére kidolgozza a problémák megoldásának gyakorlati módozatait.«
A Hét első számában megjelent interjúból idéztünk, amelyben Miron Constantinescu A Hét kérdéseire adott válaszaiban kifejti nézeteit szociológiánk szerepéről és feladatairól. (A Hét, I. évf. 1. szám, 1970. október 23.) Arról, hogy a valóság pontos feltárása alapján tudományos értékű előrejelzéseket, alternatívákat és lehetséges megoldásokat dolgozzon ki a döntésre hivatott párt- és állami fórumok számára. E hivatás humanista motivációja természetesen feltételezi a kritikai szerep tudatosítását és gyakorlását. Semmi sem állt távolabb tőle, mint az a szűkkeblű nézet, amely csak szociotechnikoi feladatokat szán a társadalomkutatónak. Miron Constantinescu, aki egy pillanatra sem adta fel történelemtudományi, gazdaságtani, politológiai érdeklődését és munkásságát; aki – mondhatni – ilyképpen hű maradt a klasszikus marxizmus még nem differenciálódott műveléséhez, sohasem zárkózott be valamilyen specializálódás kalodájába.
Számos tanulmánya a bölcseleti embertan dimenzióiban bontja ki a nélkülözhetetlennek felismert elméleti alapozást, s ez a törekvés készteti arra, hogy az elidegenedés marxi elméletének jelentését az emberközpontú társadalomépítés számára kiemelje.
Fáradhatatlan tudományszervező volt. Sok energiát fordított nemzetközi kongresszusok, értekezletek romániai megrendezésére, kutatóink külföldi kapcsolatainak, tapasztalatcseréinek elősegítésére. Utoljára is az országos szociológiai bizottság értekezletén találkoztunk, ahol a tőle megszokott eréllyel, széles látókörűen, de ugyanakkor technikai részletekbe menően intézkedett a torontói nemzetközi szociológiai kongresszuson résztvevő román delegáció felkészülését illetően. A lelkiismeretes, előadásait rendszeresen megtartó, a szociológus-utánpótlást biztosító egyetemi tanár nemcsak az iparosodással egybekötött városiasodás folyamatának komplex kutatását irányította, hanem az ún. „adószedő” társadalmi-gazdasági alakulatról szóló elméletének megfogalmazásával újító-alkotó módon járult hozzá a történelmi szociológia, a marxista társadalomelmélet fejlődéséhez.
A haladó román társadalomtudományi hagyományok kritikai értékesítését szorgalmazó Miron Constantinescu a hazai magyar szociológiai-szociográfiai örökség feldolgozására is nagy figyelmet fordított. Sokra becsülte Braun Róbert munkásságát s a Korunk szerepét a marxista ihletésű üzemfelmérések, társadalomrajzok ösztönzésében, közlésében. (Így lettem egyik társszerzője a romániai társadalmi gondolkodás történetét bemutató könyvének.) A Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának elnökeként következetesen támogatta a román nemzet és az együttélő nemzetiségek kapcsolatainak, egységének tanulmányozását történelmi és szociológiai megközelítésben. általában az etnikumközi viszonyokra vonatkozó kutatások megindítását.
Szívesen beszélt magyarul és gyakran idézte Adyt, akinek költeményeit ismerte, szerette. Sokat és szenvedélyesen foglalkozott a történelmi múlttal, a letűnt idők tanulságaival. Az a kutató, aki elmélyedt az erdélyi románság szabadságharcaiban, a múlt század során kibontakozó politikai küzdelmeiben, aki lelkes román hazafi volt, szívügyének tekintette a román nemzet s az együtt élő nemzetiségek barátságát, egységét. Erről beszélt utoljára is, amikor a Nagy Nemzetgyűlés elnöki szobájában fogadott. Igazi internacionalistaként a hangsúlyt mindig arra helyezte, ami a múltban s a jelenben összekötő kapocsnak bizonyult, és volt érzéke az általános problémák sajátos vetületei iránt. Fellépett kérlelhetetlenül bármiféle nacionalizmussal szemben. Az az eszményi partner volt, aki tudta, miről van szó, aki fél szóból is értett, s ha úgy látta, hogy elvi szempontból indokolt a kérés, vagy a javaslat, gyorsan és hatékonyan cselekedett.
Minden ember, minden egyén a maga egyediségében – egyszeri és megismételhetetlen. Pótolhatatlan. Persze, a pótolhatatlanság tárgyi és alanyi jellege, illetve mértéke sok tényezőtől függ. Különböző vonatkozásokban, eltérő összefüggésekben – változó. Az egyén, a személyiség tulajdonságai és erényei nem mindig, nem mindenki számára egyformán becsesek. Miron Constantinescu képességei oly sokrétűek voltak, hogy korai halála mindazokban, akik ismerték, kínzó hiányérzetet váltott ki. Érthető ugyanakkor, ha – előbb említett értékeinél fogva – elvesztését fokozottan fájlaljuk.
Szokás és indokolt azzal mérni az emberi nagyságot, ki mennyi és milyen fajsúlyú feladatot lát el a közösség képviseletében. Mennyi felelősséget és rizikót vesz magára a sorsdöntő, nemegyszer konfliktusos jellegű társadalmi problémák megoldásában? Miron Constantinescut mindkét kritérium alapján rendkívül sokoldalú, valóban kiemelkedő személyiségnek kellett tekintenünk.
Emberi nagyságát, lelki erejét azonban még azon is lemérhettük, hogyan viselte el a megpróbáltatásokat. Antik tragédiahősként dacolt velük. Még többet dolgozott, még többet vállalt – egészségét munkaerejét nem kímélve – az új társadalom, az új művelődés létrehozásából.
Nem csoda, hogy szíve elfáradt és megszűnt dobogni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 30. számában, 1974. július 26-án.
