A címben előforduló metafora (szerzője: egy francia szociológus) nyilván nem a szigorú tudományosság hangján, hanem inkább költői megelevenítéssel hívja fel figyelmünket Nyugat-Európa számos etnikai-nyelvi kisebbségének helyzetére, kibontakozó harcára. Noha még sok a vita e mozgalmak létjogosultságáról és jövőjéről, a tények ebben a vonatkozásban is makacsak. Paradoxonnak tűnik, de letagadhatatlan tény, hogy szinte a nyugati gazdasági-politikai integrációt munkáló akciók tetőzésének idején mind erőteljesebben jelentkeznek a hosszú időn át pusztán regionális jellegűeknek, történelmileg túlhaladottaknak minősített kultúrák ébredését, önérvényesítését kifejező törekvések. Jellemző rájuk, hogy a kései kapitalizmus talaján bontakoznak ki, s e társadalom belső ellentmondásait élezik ki egy olyan vonatkozásban, amely már konfliktusmentesnek számított. Kétségtelen, hogy ezek a mozgalmak, bármilyen legyen is a kimenetelük, – szociológiai megközelítésben – a polgári rendválság termékei.
Az ír-kérdés az utóbbi években véres vallási konfliktusok formájában szerepelt napirenden, Belgiumban a vallon és flamand ellentét jelentett robbanóanyagot. Ismert a spanyolországi baszk és katalán kisebbség szabadságküzdelme; Hollandiában a fríz nyelv nyert teljes polgárjogot mind a közigazgatásban, mind a gazdasági művelődési életben. Angliában a walesi nyelv hódított tért. Franciaországban viszont 1968 óta koncepciózus eszmei alapvetésre támaszkodnak a megélénkülő occitan, breton, katalán és korzikai mozgalmak, amelyeknek képviselői nem csupán a történelmi visszatekintés, illetve újraértékelés kínálta érvekkel, hanem a modern tőkés társadalom jelenségeire, a munkásmozgalomra és az imperialistaellenes harcra való sűrű hivatkozásokkal igazolják fellépésüket.
Jellemző, hogy a régi tekintélyes folyóiratok monografikus igénnyel nyúlnak az etnikai mozgalmakhoz. Az Esprit 1968 külön-száma (12-es) után 1973-ban a Les Temps Modernes jelentkezett hasonlóval (324–326 sz.). Szakosított kiadványok születtek (Ethnies; Cahiers de psychologie des peuples), a szociológiai időszaki közlemények hasábjain pedig rendszeresen találkozunk a nyelvi-kulturális mozgalmak társadalmi összefüggéseit elemző tanulmányokkal (Revue française de sociologie; Cahiers internationaux de sociologie: L’Homme et la société). Ebbe az irányba mutat egyébként az etnológia iránt újabban megélénkülő érdeklődés, amit – tudvalévően – már a strukturalizmus is jelentősen felfokozott (ugyancsak 1973-ban látott napvilágot a marxista Pensée etnológiai száma). Ami Sartre folyóiratának testes különszámát illeti, a színvonalas szerkesztői munkában, valamint a tanulmányok eszmei orientációjában azt a Les Temps Modernes irányításában – az utóbbi években – érvényesülő felfogást kell regisztrálnunk, amely megkülönböztetett figyelmet fordít a harmadik világkérdéseire, az imperialistaellenes harc erőire s általában a forradalom nem hagyományos különítményeire. Ebben az összefüggésben teljesen érthető, hogy a folyóirat vezetősége nem halaszthatta tovább az ún. belső kolonializmus elemzését, és értelemben kellett foglalkoznia végső fokon a fennálló polgári rendszer ellen irányuló etnikai mozgalmakkal. A jelenlegi franciaországi regionális nyelvi és kulturális törekvésekre ugyanis az jellemző, hogy míg a múlt század végén jelentkező elődeik általában konzervatív, múltbatekintő, az ipari civilizációval szemben agrárnosztalgiát tápláló, nacionalista szemléletet és politikát képviseltek, a maiak már balfelé tájékozódva következetesen keresik a kapcsolatokat a munkásmozgalommal.
Úgy látszik, ebben a vonatkozásban is érvényes Sartre ismert megállapítása: egyetlen jelentős kortárs társadalmi vagy eszmei irányzat sem kerülheti el a szembesítést a marxizmussal, a szocializmussal. Ez a tendencia egyébként már megállapítható volt a Mounier-féle perszonalizmust éltető, rokonszenvesen nyitott szellemben szerkesztett Esprit számának egyes szerzőinél, a Les Temps Modernes tanulmányain viszont vörös fonalként húzódik végig.
Persze, a marxizmusra, a munkásmozgalomra történő utalások gyakran kritikai jellegűek. Ezek közül egyesek jogosan emlékeztetnek például Marx és Engels téves megállapításaira egyes kis szláv népek történetével, jövőjével kapcsolatban, mások viszont hibásan általánosító következtetéseket vonnak le a klasszikusoknak a proletariátus egyetemességéről szólótételeiből. És végül találunk észrevételeket, amelyek olyan jelenségek marxista értelmezését kérik számon, amelyekről Marxnak és Engelsnek már csak azért sem lehetett véleménye, mert életükben nem voltak észlelhetők, vagy még nem bontakoztak ki a maguk összes jellegzetességeivel. A kritikai megjegyzések szerzői nem kerülik el a polémiát Rosa Luxemburg egyes nézeteivel sem, többen közülük elismeréssel adóznak viszont a gyarmati és félgyarmati népek szabadságtörekvéseiben rejlő foradalmi energiákat felismerő Leninnek. Ha azonban a lenini megközelítés egyik – Marxhoz viszonyítva – új vonása annak a felismeréséből fakadt, hogy az imperializmus korában a nemzeti kérdés elsősorban a gyarmatok és függő országok népeinek szabadságharcával vált világjellegűvé, s már nem a „kulturált” európai nemzetiségek szűk körére korlátozódott, most mintha a világjelleg éppen abban rejtene, hogy időszerűsége újból észlelhető Nyugat-Európában. Ezt nem látta, nem láthatta előre sem Marx, sem Lenin, s noha igazságtalanoknak kell minősítenünk a Marxot általában nemzeti közömbösséggel vádoló bírálatokat, kétségtelen az is, hogy a mélyülő gazdasági integrációból nem lehet nemzeti (érzelmi) uniformizálódásra következtetni. Igaza van viszont Yvon Bourdet-nak, aki ezzel kapcsolatban arra emlékeztet, hogy Marx idejében a humántudományok még nem mérték fel – minden következményében – az emberi jelenségek különböző területeinek viszonylagos függetlenségét, illetve a köztük közvetlenül arányos korreláció hiányát. (Yvon Bourdet, Prolétariat universal et cultures nationales. Revue française de sociologie, 1972. 2.)
Ma már mind valószínűbbnek mutatkozik, hogy amennyiben a fejlődés a jövő egyetemes, osztálynélküli társadalma felé halad, ez az alakulás nem jelenti majd a nemzeti sajátosságok, a kulturális különbségek teljes eltűnését. Ellenkezőleg, éppen az előrejelzett társadalom válik e sajátosságok megőrzésének és további gazdagodásának feltételeivé. E prognózis jegyében kell (visszaható erővel is) árnyalnunk az ausztro-marxizmusnak a nemzeti kultúrák szerepéről szóló felfogását sommásan elmarasztaló ítéleteket. Éppen a mai nyugati nyelvi és művelődésbeli törekvések ismeretében méltathatjuk a művelődés minőségi jellegét hangsúlyozó baueri koncepciót.
A Nyugaton újból akuttá vált nemzeti kérdés merőben új elemét a volt gyarmati, függő, illetve elmaradt országokból származó idegen munkaerő tömeges foglalkoztatása alkotja. A fejlett tőkés országok vezető körei – mondhatni – importálták maguknak ezt a konfliktusanyagot, amely nyilvánvalóan csak élezi az „autochton” nemzeti-regionális ellentéteket. E számos (gazdasági, faji, demográfiai, kultúrális, urbanisztikai stb.) vetületében mind súlyosbodó probléma kutatói rámutatnak arra, hogy bizonyos hasonlóság jelentkezik a belföldi elmaradt etnikai vidékekről s a külföldről származó vendégmunkások helyzete között. Mindkét kategória hátrányosabb munka- és életfeltételek közé kerül az uralkodó, többségi nemzethez tartozó, rendszerint a legkorszerűbb technikával felszerelt éliparágakban dolgozóknál. Az előbbiek – többek között – az „a kulturáció” áldozataivá is válnak: elszakadnak eredeti művelődésüktől és nem tudják a többség kultúráját valóban elsajátítani. Ugyanakkor, az idegen munkások állandó, tömeges jelenléte eddig ismeretlen tényezőként járul hozzá a nyugati országok munkásosztályának internacionalizálódásához, ami nem elhanyagolható követelményekkel jár szervezeteinek tevékenységére. Az idegen munkások iránt kifejezett szolidaritás a világ minden elnyomott dolgozójával való egység egyik konkrét megnyilvánulásává, ismérvévé vált. Persze, az osztályharc s a nemzeti-kulturális küzdelmek interferenciája nem csupán az idegen munkások viszonylatában érvényesült. Két, a mai társadalom alakulását meghatározó folyamatról van szó, amely bonyolult dialektikus kölcsönhatásban van egymással. A franciaországi példánál maradva, nyilvánvaló, hogy ha a fejlett iparvidékek munkássága felkarolja s magáévá teszi a vele együtt dolgozó, gyökértelenné vált breton, occitán, vagy korzikai proletár nyelvi-etnikai problémáit, ez a szolidaritás ösztönző erőként fogja őket az országos gazdasági-politikai küzdelmekben való részvételre sarkallni. Az előbbiek számára pedig az azonosulás, a kizsákmányolás és politikai elnyomás mechanizmusának jobb megértését segítheti elő (Vö. Pierre Fongeyrollas La question nationale et la lutte des classes dans la France de demain, Les Temps Modernes, 1973, 324–326). Ily módon, az etnikai-művelődési dimenzió áthatja az osztályharc gazdasági, politikai és ideológiai formáit, mint ahogyan a nyelvi és kulturális elnyomás csak fokozza, illetve kiegészíti a gazdaságit és a politikait. Ebben az összefüggésben a „nyelvi és művelődési imperializmus”, a „belső kolonializmus” sajátos formái, mint például a történelem kisajátítása, illetve meghamisítása, a „művelődési genocídium” elválaszthatatlanok az adott társadalom működését biztosító represszió többi eszközétől.
Különösen a nyelvi elnyomás sújtja az érintett kisebbségeket, éppen ezért az ember felszabadításáért folyó küzdelemnek mind az osztály, mind a nyelvi-nemzeti elnyomás ellen egyformán kell irányulnia. A nyugati osztályharc s az etnikai-művelődési törekvések konvergenciáját az a körülmény szabja meg, hogy mindkét társadalmi mozgalom a központosított burzsoá állam ellen irányul. A nemzetiségi kérdés egyik kutatója szerint az occitan emancipáció és elméleti munka „lényegessé vált a polgári hatalom megdöntéséhez s egy olyan szocialista rend megteremtéséhez ebben az országban, amely képes lesz az évszázados nemzeti elidegenedés (kiemelés tőlem – G. E.) problémáit megoldani” (Henri Giordan, Occitanie: langue, culture, lutte des classes, L’Homme et la société, 1973. 28.)
Az elidegenedés egyre gyakrabban előforduló fogalom a nyugati etnikumokat tárgyaló elméleti munkákban. Noha e szóhasználatban még sok a homály és zavar, kétségtelen, hogy a jelenségben a már jelzett baloldali orientáció jut kifejezésre. Igaz, az Esprit kerekasztal-értekezletén Jean-Marie Domenach, a folyóirat főszerkesztője (aki egyébként szkeptikusan viszonyul a regionalista törekvésekhez) úgy vélekedett, hogy az elidegenedésre való sűrű hivatkozások tulajdonképpen a régi Maurice Barrés-i fogantatású „gyökértelenedés”-t próbálják pótolni, tény azonban, hogy a fordulatban a maradi-nacionalista fogalomtár kiküszöbölése a marxista kategória felkarolásával együttesen jelentkezik. Jellemző tünetről van tehát szó. De talán ennél többről is, hiszen az eltérések, a pongyolaságok ellenére már találunk a további értelmezéshez alkalmas elméleti fogódzókat kínáló meghatározásokat. Ezt annál is inkább méltányolnunk kell, mert a legtöbb szerző éppen egy olyan valóságterület feltárásában küszködik a szabatos, tudományos értékű fogalmak hiányával, amely rendkívüli összetettsége, bonyolultsága miatt a kutatónak amúgy is sok nehézséget okoz.
Az ún. gazdasági és kulturális kisajátítás tudatosítása során Robert Lafont mindenekelőtt történelmileg, illetve a történelem felől közelíti meg a nemzeti elidegenedést. E vízióban ez nem más, mint a „történelem kisajátításának” a következménye. Ezen pedig az értendő, hogy a „betiltott nemzet”-nek tilossá vált a maga sajátos sorsát élnie, megvalósítania, s e helyett a többség sorsában kell osztoznia. E gondolatmenethez kapcsolódva állapítja meg Pierre Fougeyrollas: „Az elidegenedés abban rejlik, hogy idegenekké válunk önmagunk számára, s nem vagyunk többé történelmi örökségünk birtokában.” (Esprit, 1968, 12.638 – 660.)
Érdekes stúdiumok tesznek egyébként kísérletet az etnikumok elorzott történelmének visszaszerzésére, az elidegenedés történelmi gyökereinek feltárására. Ezek a tanulmányok gyakran átértelmezik a múlt eseményeit, vagy új adalékokkal elevenítik fel a belső kolonializmus, a központosított államhatalom megszületését és megerősödését. Optikájukban nyilván másképpen jelenik meg az etnikumok beolvadása és „önkéntes csatlakozása” a többséghez, mint ahogy ez a folyamat a hivatalos történelemírás szerint végbement. Ismeretükben, ha nem is kell változtatnunk – általános érvényét illetően – a polgári nemzetalakulást, illetve a nemzeti állam létrejöttét értékelő ismert marxista tételen, kétségtelen viszont, hogy – a történelmi és a logikai közötti összefüggés jegyében – árnyalnunk szükséges a konkrét folyamatról alkotott képünket. E differenciáltabb kép pedig maga után vonja a nyugati és a keleti fejlődés különbségéről szóló marxista felfogás bizonyos módosítását. Ha ugyanis (Sztálint idézve): „Míg Nyugaton a nemzetek államokká fejlődtek, Keleten nemzetiségközi államok alakultak, olyan államok, melyek több nemzetiségből állanak”, akkor – az etnikumot a nemzetiséggel rokonító szemlélet, valamint a nyugati etnikumok történelmi „beolvasztását” felidéző tanulmányok alapján – ez a különbség már távolról sem ilyen egyértelmű.
De mi tulajdonképpen az etnikum (a francia terminológia szerint: ethnie)? A Les Temps Modernes különszámát bevezető Yves Person meghatározásában: újabb keletű tudományos fogalom egy kulturális homogén csoport megjelölésére. Ezekaz etnikumok azonban lényegében nem különböznek a nemzetiségektől. Ami az etnikumok, a nemzetiségek mai törekvéseit illeti – szögezi le Person –, pusztán a nyelvi és kulturális önérvényesítés már nem bizonyul elegendőnek. A gazdasági és társadalmi tényezők nem hanyagolhatók el, s éppen ezért a belső gyarmatosítás elleni harc szolidaritást igényel minden elnyomottal, küzdelmet követel az elidegenedés minden formájával szemben.
A többnyire eltérő módon s nem sok szabatossággal meghatározott etnikai-nemzeti elidegenedés ugyanis csupán egyik formája a modern társadalmak e sokat elemzett – hovatovább divatossá vált műszóval megjelölt – jelenségének. Nem ragadható meg csak az általános elidegenedéssel szerves kapcsolatban. Történelmi gyökereinek feltárása nem teszi nélkülözhetővé sem a mai összefüggések boncolgatását, sem a jövő távlatainak felvillantását. Ami a jelent illeti, igen valószínűnek tűnik, hogy az eluralkodó műszaki civilizáció a maga egyöntetűséget diktáló igényeivel, uniformizáló hatásával, szabványosító munkamódszereivel, az egyént valamilyen Moloch-szerű gépezet lelketlen részeként manipuláló eszközeivel nem csupán a hajdani csoportértékek iránt vált ki nosztalgiát, hanem sajátos ellenállást is előidéz. A tiltakozás egyik megnyilvánulását pedig éppen az etnikai azonosságnak ebben a lázas kutatásában, újrafelfedezésében találhatjuk meg. A kontesztáció egyben valahol támaszkeresés, valaminő emberi biztonság, oltalom iránt érzett szükséglet kifejezése. Mintha a természet s a társadalom erőivel szemben magát egyre gyengébbnek, kiszolgáltatottabbnak érző, de az eltömegesedésnek ellenálló, a bürokratizmus ellen lázadó modern ember, az etnikai közösség felé, az anyanyelv kínálta bensőséges kommunikációba menekülne. Henri Lefebvre azonban figyelmeztet arra, hogy az elidegenedés ellenszereként felkarolt folklór maga is a mindentható területébe vonó fogyasztás tárgyává válik. E tényleges veszély, illetve valóság ellenére, elfogadottá vált a folklórt is továbbéltető nemzetiségi-anyanyelvű kultúrák joga a léthez. Napjainkban a kultúrák jogának tudatosulása világtendenciának számít, s ebben az összefüggésben ugyancsak általános lett az a felismerés, hogy minden nyelvnek joga van élni és fejlődni. E nyelvek – a maguk egymást kiegészítő kultúrateremtő mivoltában – valamennyien egyetemes értékűek.
De mit hoz a holnap és milyen jövő vár a részeiben mindinkább egymásra utalt világban a kis nemzetiségekre és újjászülető művelődéseikre? Akik összeegyeztethetetlennek ítélik ezt a két folyamatot, azok anakronizmusoknak, sőt haladáselleneseknek minősítik az etnikai mozgalmakat. Az ilyen elutasító értékelések azonban nem veszik figyelembe annak a lehetőségét, hogy a két irányzat nem antagonisztikus jelleggel, együttesen érvényesülhessen a világban. Pedig Lenin – mint ismeretes – már 1913-ban megállapította, hogy a kifejlődő kapitalizmus a nemzeti kérdésben két történelmi tendenciát ismer. Az egyik a nemzeti élet, a nemzeti mozgalmak ébredésében, a nemzeti államok alakulásában jelentkezik, a másik viszont a nemzetek közötti kapcsolatok kifejlődésében, a gazdasági, politikai, tudományos élet nemzetközi egységének kibontakozásában nyilvánul meg. Lenin tehát világosan felismerte a két alapvető tendenciát, a valóságos fejlődés azonban e tekintetben korrigálta tételét, illetve prognózisát, hogy az érett, a szocialista társadalmi átalakulás felé haladó kapitalizmusra nem csupán a második irányzat a jellemző, hanem – a gyarmati rendszer felbomlása ésa nyugati nemzetiségi mozgalmak tanulsága szerint – az első is erőteljesen érvényesül benne. E komplementaritás jegyében állítják az etnikai mozgalmak haladó szerepét hangoztató szerzők, hogy a nagy egységek megszületése nem jelenti a nemzeti-nemzetiségi azonosságok és keretek radikális felszámolását. A fejlődés menetét a két irányulás dialektikája határozza meg, amelynek Fougeyrollas találó fogalmazásában – egy bipoláris világhoz kell vezetnie. Az egyik pólust a nagy társadalomgazdasági, földrészeket átfogó vagy planetáris jellegű képződmények alkotják, a másik sarkon viszont – az előbbieket kiegészítve – éppen az életképes kisközösségeket találjuk. Vitálisnak viszont csak azokat a művelődéseket tarthatjuk, amelyek a múlt hagyatékát és sajátos jegyeiket alkotó erőkként tudják megőrizni és gyümölcsöztetni. A jövő „planetáris embere” nem valamilyen jellegtelen, anacionális szabványtermék lesz, hanem a két pólust, a két irányzatot önmagában egyesítő, a nagyvilág számára nyitott s ugyanakkor valamely kisközösséghez szervesen kötött – e tekintetben is harmonikus, sokoldalú – lény.
A történelem fogja megmondani, mennyire reális ez az előrelátás, mennyire jövős ez az eszmény. Persze a történelem ítélőszékének döntéseit az emberek készítik elő s ugyancsak az emberek fogalmazzák meg őket. Az emberek alakítják történelmünket, de ezt adott feltételek, lehetőségek között teszik. Critique de la vie quotidienne című könyvének második kiadásában (Paris, 1961), valamint Position: contre les technocrates. En finir avec l’humanité-fiction című polémikus esszéjében (Geneve, 1967) Lefebvre választ keres arra a kérdésre, vajon a műszaki civilizáció mindent uniformizáló fejlődése teret enged-e a különbségeknek, a sajátosságoknak. Lefebvre úgy látja, hogy nem lehet határozottan megjósolni sem a teljes egyöntetűség eluralkodását, sem ennek ellenkezőjét, de lehetségesnek tartja a különbségek, a diverzifikáció fennmaradását. Hangsúlyoznunk kell, e lehetőség kihasználása egyben kívánatos számára, Le manifeste differentialiste című munkájában (Paris, 1970.) ugyanis már elkötelezetten állást foglal a különbség egyetemes jelentése mellett. Lefebvre többek között éppen a műszaki fejlődés homogenizáló hatása és minden nyomás ellenére megmaradó, sőt újjászülető etnikumok mozgalmaira hivatkozva bizonyítja egyrészt a különbség fogalmának elméleti és gyakorlati jelentőségét, másrészt pedig azt, hogy a jövő a különbség, a változatosság megőrzése felé mutat. Ehhez azonban szükséges, hogy a fejlődésnek ezt a lehetséges tendenciáját az érdekelt nemzetiségek a maguk döntésével, kollektív azonosságuk megőrzésére irányuló cselekvéssel valósítsák meg. (i. m. 8. 50 – 51, 185).
A történelem cselekvő alanyaiként fellépő etnikumok természetesen nem azonosak azokkal a kisebbségekkel, amelyekről azt írja Guy Héraud, hogy az állandósult kulturális egyenlőtlenség állapotában művelődésük stagnálásra, vidékiességre, végül pedig eltűnésre van ítélve (vö. Guy Héraud, Peuples et langues, d’Europe, Paris, 1968. 14.). Tagjaik mentesülnek ama korrumpálódás veszélyétől is, amelynek első tüneteire Bauer és Renner már az Osztrák – Magyar Monarchiában felfigyelt, nevezetesen arra, hogy a társadalmi érvényesülést anyanyelvű művelődésük, etnikai azonosságuk feladásával kell megfizetniük. ,
Láthatjuk, nem lehet még egyértelműen megítélni a nyugati „betiltott nemzetek” emancipációs törekvéseinek kimenetelét. Egy azonban vitathatatlan: fellépésük figyelemreméltó tünete a modern világnak, amelyben a munkásmozgalom felé tájékozódva, s új értelmű humanizmust éltetve, tanulságokat, ösztönzéseket közvetítenek a haladó erők számára.
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én.