Tabajdi Csaba könyve (Az önazonosság labirintusa, Bp.1998.) kiutat kínál abból a labirintusból, amelybe az önazonossággal való szembesülés, a különböző profilok és azonosulások világában való bolyongás taszíthatja az embert. Ebben az útvesztőben nem nehéz eltévedni. Az önmagunkkal való meghasonlás veszélye sem lebecsülhető. Egyének és csoportok tűnhetnek el zsákutcáiban, s azok az erők, azok a hatalmak sem hiányoznak, amelyek a kijáratokat eltorlaszolják, vagy a botorkálókat félrevezetik.

A vaskos könyv szerzője azonban meg van arról győződve, s tegyük hozzá rögtön, hogy joggal, az olvasó Ariadne-fonalra lelhet művében. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy a fonal követése nem könnyű feladat. Tizenhárom év termését, több mint száz írást fog egybe az impozáns kötet, és az Ariadne segítségét igénybe vevő recenzens gyakran úgy érezte, hogy – szigorúbb rostálással – a szerző megkönnyíthette volna munkáját.
A lapszéli krónikásnak mindenekelőtt a bőség zavarával kellett megküzdenie. Tanulmányok, cikkek, előadások, interjúk, alkalmi felszólalások váltják egymást, ám ez a műfaji kavalkád egyértelműen és határozottan témaközpontú. A középkelet-európai magyarság sorskérdéseit feszegeti, s ami minket közvetlen közelről érint, a kisebbségek bonyolult, kényesproblémakörét elemzi. Tabajdi sok irányból közeledik témájához, a szakmaköziség regisztereiben vizsgálódik. Történelmi, politikai, jogi, gazdasági, kulturális és pszichológiai szempontokat érvényesít, s következtetéseit példás rendszerezéssel fejti ki. A kérdéskomplexum összetettségét, labirintus-jellegét éppen ezzel a világosan áttekinthető szisztematizálással küzdi le. A logikus okfejtés aztán a magyar közírás legjobb hagyományait követő formában kerül az olvasó szeme elé.
Ha jellemezni próbálnám Az önazonosság labirintusának szellemiségét, illetve módszertanát, akkor a távlatos célkitűzések s a hétköznapok gyakorlatiasságának benne jelentkező ötvözetét emelném ki. Az elméleti építkezés s a fogalomtisztázó erőfeszítés, valamint a hatékonynak mutatkozó pragmatizmus egységét húznám alá. A teoretikus megalapozás nélkülözhetetlennek bizonyul egy olyan területen, ahol a nemzet, nemzetiség, nemzeti kisebbség, önrendelkezés, önkormányzatstb. fogalmai körül sok a zavar. És ebben a vonatkozásban nem csupán egy általánosan elfogadott kategória-rendszer hiányáról van szó, hanem arról, hogy lépten-nyomon elfogultságokba, közösségi neurózisok kiváltotta félremagyarázásokba, manipulációkba ütközünk. A tudományos igényű értelmezést a múlt sérelmei, s az eluralkodott ellenségképek akadályozzák. Különböző érdekek ütközései gátolják.

E nehézségekkel küszködve, Tabajdi Csaba nem marad a labirintus foglya. A magyar kül-és kisebbségpolitika kanyargós ösvényeit követve, nem vész el az útvesztőkben. Jól felszerelte magát mindazzal, amit előszavában olvasóinak is ajánl. Egy pillanatra sem mond le a megérteni vágyásról, s nem fogy el a türelme sem. A könyvön végighúzódó önéletrajzi duktus lehetővé teszi, hogy e jótulajdonságok kialakulását és izmosodását felidézzük. Pályáját követve megtudhatjuk, hogy sokáig kultúrdiplomata volt, majd Közép- és Kelet-Európa robbanóanyagokkal telített kérdéskörére, a kisebbségi problematikára szakosodott. E területen elemzőként, konzultánsként dolgozott. Fontos szerepe volt abban, hogy 1987-1988-ban fordulat következett be a határon túli magyarsággal kapcsolatospolitikában. 1989-ben – miniszterhelyettesi beosztásban – a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárság vezetőjévé nevezték ki. 1994-1998 között – miniszterelnökségi államtitkárként – újból a magyarországi és a határon túli kisebbségi politikát felügyelte. Számos nemzetközi rendezvényen (konferenciák, tudományos ülésszakok) vett részt, s ezeken vitaindítókat, előadásokat tartott.
Ezekben az években – érthetőmódon – nagy mennyiségű tapasztalatot gyűjtött össze, az elméleti általánosítást pedig a nemzetközi szakirodalom naprakész ismerete is elősegítette számára. Könyve tanúsítja, hogy a kínálkozó szintézisek megszülettek.
Az összefoglaló, egységesítő látásmód egyébként kötelező az ő kutatásainak és gyakorlati tevékenységének a szférájában, hisz egy pillanatra sem téveszthette szem elől a magyar diplomácia és politika hármas, de egymást feltételező és egymást kiegészítő irányultságát. Az európai integráció szorgalmazása elválaszthatatlan a szomszédos országokkal kialakítandó jó kapcsolatok ápolásától, s e feladatok teljesítése sohasem történhet az utódállamokban élő magyar kisebbségek kárára. A hármas tagoltságon belül a hangsúlyok – természetesen – időnként módosulhatnak, olyan eltolódás azonban nem következhet be, amely a nemzet részét alkotó kisebbségek valaminő feláldozását jelentené. E követelményben Tabajdi Csaba kutatói és politikusi éthoszának alapvető normájára ismerhetünk.

A magam részéről, nem most, könyvét lapozva, ismerkedtem meg Tabajdi Csaba eszmevilágával és törekvéseivel. Jól emlékszem, milyen revelációként hatott rám ama cikk (Szokai Imre – Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés) elolvasása, amelyet társszerzőként a Magyar Nemzet1988. február 13-i számában jelentetett meg. Ez az írás a – már említett – fordulat nagy visszhangot kiváltó kifejezése, beköszöntője volt. Hosszú évek, sőt évtizedek hallgatása, passzivitása után, a cikk azt fogalmazta meg, hogy a kisebbségek a nemzethez tartoznak, az utóbbi pedig nem maradhat közömbös sorsunk iránt. E tételekben az is benne foglaltatott, hogy a kisebbségek helyzete nem tekinthető azon ország kizárólagos belügyének, amelyben élniük adatott.
Mindennek a kimondása – a ceausiszta zsarnokuralom egyneműsítő politikájának tetőzése idején – újító, bátor megnyilatkozás volt. Nem is maradhatott a puszta deklarációk szintjén: cselekvést sugallt. Tettekre ösztökélt.
Az adott körülmények között, készséggel vállaltam, hogy levelet írok Szűrös Mátyásnak, a fordulat egyik bábájának, és kifejezem neki azonosulásomat az új koncepcióval, amelytől többedmagammal sokat vártam. Megírtam azt is, hogy az egységes nemzettudat térhódításának menetében az erdélyi/romániai magyarságnak nem szabadna lemondania azokról a sajátos jegyekről és értékekről, amelyekben identitása tükröződik. Ezek a vonások és hagyományok a letűnt századok folyamán, a kisebbségi lét évtizedeiben jöttek létre, s éppen ezért megőrzésüknek azonosság-istápoló funkciója lehet. Sürgettem továbbá egy átfogó, távlati stratégia kidolgozását, amely a korszerű politikatudomány eredményeivel és a tényleges szükségletekkel összhangban – különböző alternatívák többféle gyakorlati forgatókönyvek körvonalazását segíthetné elő. (Kár, hogy az az évekkel ezelőtt felmerült terv, hogy az üggyel kapcsolatos összes dokumentumokat – megfelelő időszerűsítő reflexiókkal együtt – könyvalakban kiadják, nem valósult meg. Tanulságos gyűjtemény lett volna.)

Meddő vállalkozás lenne egy több mint hétszáz oldalas, nagy formátumú könyvet fejezetről fejezetre recenzálni. A kísérlet nevetségessé is válhatna. Éppen ezért esetünkben csak a szelektív módszer alkalmazható, így esettválasztásom a kisebbségi jogvédelem nemzetközi jogi vonatkozásainak az érintésére. Ezek a fejtegetések egyébként Tabajdi Csaba könyvének legtöbb újat hozó részei. Választásomat az a körülmény is meghatározta, hogy a kisebbségek jogait nemzetközileg rendező egyezmények, szerződések jó alkalmat kínáltak szerzőnknek arra is, hogy az európai dokumentumokban előforduló olyan alapfogalmakat, amelyek továbbra is vitákat váltanak ki (az autonómiák különböző formái, a kollektív jogok stb.) tisztázzon. Ebben az értelemben ezek a fejtegetések elméleti szempontból különösképp értékesek. Jelentőségüket fokozza, hogy – többek között – meggyőző érveket vonultatnak fel az autonómiatörekvések démonizálásával szemben, hisz ezek legtöbb esetben nem a szeparatizmust szolgálják.
A kisebbségi jogvédelem nemzetköziesítése – Tabajdi felfogása szerint – abból a felismerésből is fakad, hogy – mint láttuk – a kisebbségek helyzetének rendezését nem lehet valamely ország elszigetelt belügyeként kezelni. Ezzel kapcsolatban hívja fel a figyelmet arra – az ENSZ égisze alatt – megkötött szerződésre, amely Ausztriának „védhatalmi státuszt” biztosít a dél-tiroli osztrákok oltalmára.
A kisebbségvédelem országokat átfogó rendszerének a megteremtését szorgalmazva, Tabajdi Csaba történelmi feladatnak és esélynek tekinti, hogy a nemzetközi szociáldemokrácia erősítse érdeklődését a középkelet-európai országokban jelentkező kisebbségi problematika iránt. Ezt az igényt, a térség magyar népcsoportjaival kapcsolaton is határozottan megfogalmazza. Hangsúlyozza, hogy a nyugati szociáldemokráciának is szembe kell néznie ezekkel a kérdésekkel, hisz megoldásuk az egységesülő Európa útját egyengeti.
Mindmáig rendkívül időszerűnek bizonyult Tabajdi ama javaslata is, hogy térségünk baloldali erői ismerjék el közös feladatnak a kisebbségi kérdésegyüttes átgondolását. Tőlük várja a regionális kezelési módok kimunkálását is.(Ezzel összefüggésben e sorok íróját az a kérdés is nyugtalanítja, hogy Romániában melyik párt lenne e tekintetben partnerként elfogadható.)
Ha ebben a viszonylatban a szkepszis jelentkezik a feltett kérdés mögött, Tabajdi másik régebbi javaslatát már minden fenntartás nélkül támogatom. Megvalósítását sürgetem. Égetően szükség lenne arra a balodali szellemi műhelyre, amely – többek között – egy közép- és kelet-európai regionális kisebbségvédelmi charta kidolgozását segíthetné elő. E műhely várható eredményei az új és nélkülözhetetlen Ariadne-fonalat toldhatnák meg.

Megjelent A Hét XXIX. évfolyama 40. számában 1998. október 1-jén. Az eredeti cikkben az illusztráció Hervai Katalin munkája. Az arcképet és a könyvborító képét most másoltuk be – u7szerk.