A történelem, főként pedig a marxizmus fejlődéstörténete igazságot látszik szolgáltatni Antonio Gramscinak. Több mint három évtizeddel a fasizmus börtönében elszenvedettek miatt bekövetkezett halála után, eszméinek, élete példájának vonzereje nőttön-nő. Művei sorra jelennek meg különböző országokban s ezzel együtt tudományos ülésszakokon elhangzó közlemények, részletkutatások és monográfiák törik át a tragikus sorsú nagy olasz forradalmár elméleti munkásságát körülvevő hallgatás falait.
Az életében sokat és hevesen vitázó Gramsci utóhatása ugyancsak szenvedélyes nézeteltérések közepette alakul. És ezek a polémiák nemcsak s talán nem is elsősorban marxisták és nem marxisták között, hanem a marxizmuson belül bontakoztak ki.
A hatvanas évek vitáinak gyújtópontjába került, és a hetvenes évek derekán mind jobban az érdeklődés előterébe nyomuló Gramsci több vonatkozásban serkenti a marxizmus alkotó fejlesztését. Ez az addig szinte mellőzött teoretikus is arra ösztökél, hogy a kutatók erőfeszítései – a klasszikusok újraolvasásával, újragondolásával szerves összefüggésben – újabb és újabb értékeket hozzanak felszínre az immár több mint három évtizede a feledés s a tévítéletek tengerébe süllyesztett szellemi Atlantiszból. A húszas-harmincas évek elején lezajlott nagy viták, illetve e kort fémjelző marxista gondolkodók újrafelfedezésére gondolunk.
A hiteles interpretációnak mindenek előtt azt kell döntőnek tekintenie, hogy Gramsci a forradalmi munkásmozgalommal, a haladó társadalom-politikai gyakorlattal szervesen összeforrott gondolkodó, tudós típusát testesítette meg. Ezért különösen relevánsok a torinói évek alatt, az Ordine Nuovo szerkesztőségében, a szocialista mozgalomban, majd az Olasz Kommunista Párt megalapítását megelőző és kísérő harcokban (1911–1921), később pedig a Kominternben, az otthoni és az emigrációban kifejtett rendkívüli intenzív szervezői, közírói tevékenység (1922–1926) során szerzett – elméleti általánosításra kínálkozó – tapasztalatai. Épp oly fontosnak mutatkozik természetesen az is, hogy akit Maria-Antonietta Macciocchi „a ma Leninjé”-nek nevezett, J. T. Desanti pedig – Husserl nyomán – találóan „az emberiség tisztviselője”-ként ünnepelt, elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódott mind az olasz múlthoz, a reneszánsz, a Risorgimento hagyományához, mind a századforduló s a XX. század első évtizedeinek irodalmi-művészeti áramlataihoz.
Nyilvánvaló, hogy Gramsci Labriola nélkül éppúgy nem érthető meg, mint Croce nélkül. Az olasz kultúrába mélyen beágyazott s az olasz társadalom válságát kifejező Gramsci ugyanakkor korszerűen tájékozott és fogékony volt mindaz iránt, ami az egész világban jövős tendenciát képviselt. És végül ne feledkezzünk meg a már említett marxista miliőről, amelyet oly különböző sorsú s gyakran eltérő nézeteket valló, ellentmondásos szerepet játszó ideológusok fémjeleznek, mint Georgij Plehanov, Rosa Luxemburg, Lukács György, Kari Korsch, Karl Kautsky és Nyikofaj Buharin. Ha ugyanis arra a kérdésre keresünk választ, hol találhatók a Gramsci felvetette, időszerűségüket nem csupán máig megőrző, de e jellegükben még fokozódó számos probléma, valamint a nézeteiben, vitáiban megnyilvánuló bölcseleti alapállás és erkölcsi habitus gyökerei, akkor – többek között – a Gramsci–Lukács–Korsch összefüggést is érintenünk kell. Ma már nyilvánvaló, hogy ha színvonal és bizonyos nézetek tekintetében mutatkozik közöttük – sokszor nem is lényegtelen – különbség, mindhárman azonos irányzatot képviseltek mind az „ortodoxia”, mind a „revizionizmus” melengette szcientista-pozitivista szemlélettel szemben. A Történelem és osztálytudat megjelenésével (1923) kapcsolatban Lukács György így jellemzi összefüggésüket: „… ezt a könyvet mint a húszas évek termékét, mint Lenin és a 17-es forradalom kiváltotta események elméleti visszhangját kell felfogni. Gramsci és Korsch hasonló jellegű írásaival együtt, minden gyakran lényegbeli ellentét ellenére, amely ezek között az írások között megnyilvánul”. A három teoretikus munkássága egyrészt jól érzékelteti, milyen elméleti fellendülést váltott ki az Októberi Forradalom, illetve milyen ígéretes indulást akasztott meg később a dogmatizmus, másrészt pedig erőteljesen kifejezésre juttatja az elmélet és gyakorlat egységét posztuláló, a marxista filozófia aktivizmusát hangsúlyozó – lenini ihletésű – irányzatot.
A mértékadó kutatók megegyeznek abban, hogy a gyakorlat filozófiájának fogalma, amellyel sűrűn találkozunk a Börtönfüzetekben, nem csupán a cenzúra félrevezetésére szolgált, hanem Gramscinak a marxizmusról alkotott felfogását fejezte ki. Ez pedig munkásságának lényegét, örökségének különösen időszerű üzenetét alkotja. „A ’gyakorlat filozófiája’ kifejezés, – állapítja meg Lupporini – amelyet Gramsci a börtönviszonyok miatt használ a ’marxizmus’ helyett (bár nem mindig), nem önkényes vagy megállapodásszerű választás eredménye, hanem Gramsci gondolkodásának alapvető tájékozódására utal.” E tartalmi jelentéstől elválaszthatatlanul, a 2848 lapon és 32 füzetben kifejtett inkább töredékes (gyakran ellentmondásos tételeket, feltevéseket, kérdésfelvetéseket közvetítő) megjegyzések, műhelytanulmányok, Gramsci páratlan munkaerejét, akadályokat legyőző akaratát, széles körű mély műveltségét, eredetiségét s nem utolsósorban filoszi pontosságát, lelkiismeretességét bizonyítják. Régis Debray – igen helyesen – Gramsci elméleti írásainak nyílt polémikus jellegét hangsúlyozza. Ehhez hozzátehetjük, hogy vitái mindig példásan etikusak voltak, s rendszerint új és új szintézisek létrehozását munkálták. Gramsci az ellenfél érveinek – minden fanatizmustól mentes – realisztikus értékelésére szólított, és a tévedés lehetőségére, illetve jogára hivatkozott. E tekintetben őt a hatvanas évek dialógusainak előfutárjaként méltathatjuk.
A napjaink marxizmusában oly jeles helyet elfoglaló Gramsci – Lupporini említette – alapvető tájékozódására jellemző, hogy a gyakorlat filozófiáját a modern művelődés egyik momentumának, e kultúrát megtermékenyítő (vö. Marx hatását Crocera, Sorelre, Bergsonra, a pragmatizmusra) irányzatokban (ortodoxok, revizionisták stb.) jelentkező nyitott eszmerendszernek fogta fel. Eredeti koncepciója úgy fejez ki lényegi hűséget az autentikus marxizmus iránt, hogy annak történetiségét mindig erőteljesen aláhúzza. Ezen pedig nem csupán azt érti Gramsci, hogy a marxizmus, kialakulása során, kritikailag meghaladja, illetve szintetizálja az egész kulturális múltat, hanem azt is, hogy (a politikai társadalom eltűnéséig tartó) történelmi korszakot nyitott meg. Maga is történelmi termék lévén, e korszak lezárulásával meghaladottá válik. E hegeli fogantatású értelmezésben, a gyakorlat filozófiájának meg kell szabadulnia „minden egyoldalú és fanatikus ideológiai elemtől”, amelyek amúgy is idegenek tőle, hogy az ellentmondások teljes tudataként, önmagát szintén az ellentmondások elemének tételezve, ne csak megértse őket, hanem – szüntelen gazdagodás, változás közepette – megoldásukat segítse elő.
A számos idealista felfogás mélyén rejlő érvényes, s különböző „kombinációk” szempontjából alkalmas meglátásokra marxi szellemben felfigyelő Gramsci következetesen utalt a veszélyre, amely abban rejlik, hogy a gyakorlat filozófiája „örök igazságok dogmatikus rendszerévé”, „rossz értelemben vett ideológiává” válhat.
A marxizmus filozófiáját mellőző, világnézeti jellegét tagadó felfogásokkal szemben Gramsci számára e filozófia legfőbb érdeme többek között abban rejlik, hogy a Marx nyitotta történelmi fordulat tana „integrális világnézetet” nyújt. Új „Weltanschauung”, amely egy adott korszak egész művelődését áthatja. A gyakorlat filozófiája nem korlátozható tehát a módszerre, világnézeti funkciójának integrális jellege viszont azt jelenti, hogy érvényesülése elválaszthatatlan a módszertől. Az így felfogott filozófiának – érthető módon – tisztáznia kell viszonyát az ideológiához, s ahogy ezt Gramsci elvégzi, közvetlenül és hatékonyan beleszól – e vonatkozásban is – mai vitáinkba. Figyelemre méltó, hogy egyik – életének utolsó éveiben adott – átfogó interjújában Lukács György szintén Gramscira hivatkozik, amikor állást kell foglalnia mind „az ideológiák alkonyát”-t meghirdető nem marxista szerzők, mind Althusser ismert nézeteivel kapcsolatban.
Lukács György azonosítja magát Gramsci felfogásával, amely különbséget tesz az ún. történelmileg szerves, valamely társadalom, osztály vagy réteg számára szükségszerű, valamint az önkényes, kiagyalt, a hamis tudat szférájába tartozó ideológiák között.
Az emberek az ideológiák területén tudatosítják érdekeiket és törekvéseiket. A gyakorlat filozófiája szintén az első csoporthoz tartozó ideológia, amely azonban az ideológiák bírálatát tartalmazva, önmagához ugyancsak kritikailag viszonyul, hogy elkerülhesse a már említett veszélyt. A minden irányban érvényesített kritika a filozófus fő tevékenységei közé tartozik, akinek a világ, a fennálló közviszonyok, a filozófiai örökség, valamint az ún. közgondolkozás kérlelhetetlen bírálatával kell átalakítania a tömegek gondolkozását, hogy ezúton teljesíthesse a XI. Feuerbach-tézisben foglalt feladatot: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”
És itt érkeztünk el Gramsci koncepciójának alapvető kategóriájához, a gyakorlathoz, illetve a gyakorlat filozófiájának, a történelemnek s a politikának az összefüggéséhez.
Gramsci – Marx és Lenin szellemében – olyan filozófiát sürget, amely nem idegen a világtól, nem bizalmatlan iránta, hanem belőle sarjad, hogy – akár a vele folytatott polémia árán – visszatérjen hozzá – megváltoztatása érdekében. Az ilyen filozófiát képviselő bölcselő nem szigeteli el magát a tömegektől, nem zárkózik el küzdelmeiktől, hisz – állapítja meg Gramsci – végső soron minden ember filozófus. A gyakorlat filozófiája: „tömegfilozófia”, a filozófust pedig az különbözteti meg az átlagembertől, hogy specialistaként ismerve a gondolkodói történetét, nagyobb logikai szabatossággal, rendszeresebben gondolkodik, mint ő. Ezzel a kompetenciával, s – tegyükhozzá – ezzel az eihivatottsággal, amely elválaszthatatlan a sajátos – kisebbvagy nagyobb – tehetségtől, a szakfilozófusnak azonban mindig számolnia kell „a nem filozófusok filozófiájával”, az átlagember kritikátlanul kialakított igen heterogén világnézetével. Buharin Népszerű tankönyvének kritikájában Gramsci – többek között – nehezményezi is, hogy a szerző nem a köznapi gondolkozásnak, a filozófia e „folklór”-jának az elemzéséből indul ki. Mindez természetesen nem jelenti, hogy Gramsci elhanyagolhatónak tekintené a rendszeres filozófiák bírálatát, vagy alábecsülné a nagy gondolkodók teljesítményét, érdemét mind a világ megismerésében, mind annak megváltoztatásában. A nagyság egyik ismérve viszont – szerinte – abban rejlik, mennyire tudott az illető gondolkodó „beépülni” a történelembe, hogy ellentmondásait tudatosítva, új megoldásokat kínálva, új távlatokat nyitva átalakítsa a közgondolkozást, s közüggyé, „anyagi erővé” tegye gondolatait. Az új kultúrában s új erkölcsben érvényesülő filozófia világalakító, társadalomformáló tényező. Úgy „szolgálja” a globálisan értelmezett (az anyagit és szellemit, az objektív s a szubjektív mozzanatot, az embert, a természetet és a társadalmat felölelő) gyakorlatot, hogy maga is részese annak.
Az így meghatározott filozófia „teremtő” jellegű. A gyakorlat filozófiájának úgy sikerült – a klasszikus német filozófia alapján – e jelleget kialakítania, hogy elkerülve minden szolipszista tendenciát, a maga történetiségében, tömegméretben elterjedt világnézetnek tekinti a gondolkozást. Ez a teremtő filozófia része a társadalmi totalitásnak s úgy viszonyul valóságához, hogy azt csak azokkal az emberekkel való történelmi kapcsolatában fogja fel, akik megváltoztatják.
Megjelent A Hét V. évfolyama 24. számában, 1974. június 14-én.
