Ugyanabba a sarokba, ahova legutóbb Méliusz József állította A Hétben önmagát, amiért sietségből néhány gondatlan megfogalmazást hagyott egyik írásában. Sietek jelentkezni: én sajnos már eleve ott állok, ott a sarokban, ha Méliusz József azokat a „nyelvi slendriánságokat” említi ezzel kapcsolatban, melyek az Előre hasábjain felbukkannak, különösen ott, ahol románból fordítunk magyarra… Méliusz József – mint írja – sietségből felejtett néhány rendetlen fogalmazást szövegében. Nekünk az Előrénél, ahol a külpolitikai rovatot szerkesztem, akarva akaratlan mindig sietnünk, rohannunk kell. Isten látja lelkem, őszintén viszolygok tőle, hogy legszemélyesebb szerkesztői műhelygondjainkkal terheljem az olvasót.
Igaza van Méliusz Józsefnek, látatlanul igazat adhatok neki, bosszantó nyelvi slendriánságokat idézhetne bármelyik lapunkból, akár az Előréből is. Mondom: különösen onnan, ahol románból fordítunk magyarra. Ha megteszi, restelkedni fogunk. De valamit mégis meg kellene fontolnunk: az Előrénél hetente hatszor van lapzárta, s ha mi lekéssük a lapzártát, semmit sem ér az írás, mert nem jut el idejében az olvasóhoz. Tetszik tudni, milyen az, amikor néhány embernek nem stílus okából, ellenkezőleg, rendkívül fegyelmezetten kell rohannia, hogy időre meglegyen az aznapi penzum, napi kilenc Előre-hasáb külpolitikai tájékoztatás és cikk, miközben fordít is, fél szemével a sorokat számolja, hogy beférjen a megadott terjedelembe, fél szemével pedig az óra száguldó mutatóját figyeli?
Nem! Nem mentegetőzni akarok. De vajon a mellékes módon bejelentett súlyos fenntartások segíthetnek-e rajtunk? Ami pedig különösen azokat a jelentősebb anyagokat illeti, ahol románból fordítunk magyarra (s ez esetben elsősorban a terjedelmes belpolitikai dokumentumokra gondolok), vállalná-e valaki jeles tollforgatóink közül, hogy éjszaka, hajnalban, fáradtan, napokon át, öt-hat gépelt oldalnyi óránkénti sebességgel gépbe diktálja magyarul a szöveget? S abban nem lesz nyelvi slendriánság? Nem hiszem.
Ne haragudjék meg rám Méliusz József, igaz hitemre mondom: boldog volnék, ha csak az volna a baj, hogy bennünket eddig nem bíráltak kellő eréllyel. De hát sajnos nem ez a baj. Minthogy pedig magam is vallom (s nyilván mindenki vallja), hogy bármely gondolati tartalom szabatos közlésének elengedhetetlen feltétele a szabatos fogalmazás, javasolnám, hogy ennek elvi-elméleti megállapításán túlmenően inkább a baj gyökereit igyekezzünk feltárni. Talán hasznosabb volna, ha felfigyelnénk teszem azt arra, hogy a napisajtó számára dolgozó fordítók átlagos életkora meggondolkoztatóan magas, még magasabb a szakfordítóké. Továbbá, hogy ezek jó része sem filológiai végzettségű. És arra, hogy lesz-e utánpótlás? S tettünk-e valamit azért, hogy az utánpótlás munkájában kevesebb legyen a „nyelvi slendriánság”? Tettünk-e valamit azért, hogy fiatal filológusvégzősök kedvet kapjanak ehhez a munkához, amelyre elengedhetetlen szükség van?
Nekem most játszi könnyű volna igényeket támasztanom, ugyanolyan könnyű, mint felsorolni harminc kárhoztató slendriánságot az Előre egyetlen példányszámából. Vagy A Hétből. Vagy máshonnan. Színigaz, hivatásos fordítókra volna szüksége mindenekelőtt a napisajtónak (nemcsak nekünk), olyan fordítókra, akik tökéletesen uralják a román meg a magyar nyelvet, s akik (ez ugyanolyan fontos) egyben kiváló ismerői a napisajtó által felölelt összes szakterületeknek (iparszervezés, mezőgazdaság és alágai, társadalomtudományok, diplomácia, műszaki tudományok stb., stb.) s ráadásul gyorsan fordítanak. Nem vonom kétségbe, hogy ilyen emberek akadnak. De hol vannak?
Végül még egyszer: amit Méliusz az Előrének felró, az általában egész napisajtónkra jellemző. Sőt művelődési folyóirataink egyikére-másikára is, beleértve A Hetet amit egyébként szeretek. Időnként magam is szívesen írok A Hétnek, pályatársaim az Előrétől úgyszintén szeretik A Hetet, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint A Hét megjelent lapszámai, amelyek tág teret biztosítanak az Előre belső munkatársainak, rendkívül tág teret. Nyilván nem azért, mert a slendriánságnak és a színvonaltalanságnak kívánnak megnyilatkozási lehetőséget nyújtani A Hét hasábjain. Éppen ezért merném javasolni, hogy komoly dolgainkat lehetőség szerint ne intézzük el egy-egy kitérővel.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.